Dilettáns versek, marhaságok, remekművek egy kötetben – a Szép versek antológia 59 éve

Lassan hatvan éve tartozik az Ünnepi Könyvhét állandó kötetei közé a kortárs hazai költészet antológiája, a Szép versek.

A költők portréival díszített, egykor hatalmas példányszámban kiadott sorozatot a szerkesztői elsősorban reprezentációnak szánták, hiszen új verseket nem közölt, de jelentősége – leginkább a szerzők körében – a mai napig megmaradt.

„Az Írószövetség elnöksége február 18-án megvitatta és jóváhagyta a Költészet Napja előkészítő bizottságának programjavaslatát. A javaslat szerint április 11-ét – József Attila születése napját – A Költészet Napjává avatják. Ez a nap minden évben az élő költők alkotásainak ünnepi népszerűsítését szolgálja” – írta az Élet és Irodalom 1964. február 22-én, és fel is sorolta az új ünneppel kapcsolatos programokat, illetve teendőket. Az élő költők népszerűsítését pedig mi szolgálná jobban, mint egy antológia az előző év „legszebb” verseivel – bár azt nem tették hozzá, hogy mit értenek „szép vers” alatt.

Versek versbarátoknak

Ennek ellenére a magyar költészet napjára kiadott kötet egyenesen a Szép versek 1963 címet viselte. Azonban kereskedelmi forgalomba nem került, az egy évvel korábban létrehozott Versbarátok Köre tagságának szánták a kinyomtatott 2100 példányt. Noha 1957-től folyamatosan jelentek meg és arattak sikert kortárs költészeti antológiák, az „ajándék könyv” már terjedelme miatt is lepipálta az összes addigit: 91 költő 253 versét közölték, ahogy Parti Nagy Lajos írta 1997-ben a Beszélőben, „életkor szerint Kassák Lajostól Serfőző Simonig, ABC szerint Albert Zsuzsától Zelk Zoltánig terjed a skála. A legnagyobb terjedelemben, 37 könyvoldalon Illyés Gyula szerepel, többek között olyan monstrumokkal, mint a mára szinte olvashatatlan Mozgó világ vagy Az orsók ürügyén.” „Igazi dilettáns vers szép számmal akad, ahogy remekmű is” – teszi hozzá Parti Nagy, aki a remekművekre Pilinszky János Utószó és Kormos István Vonszolnak piros delfinek című versét hozza fel példaként. „Úgy gondoltuk, hogy a más-más arculatú költők, a versek alkotói alkalmasak rá, hogy sokféle ízlést kielégítsenek. Persze az ABC szeszélye témák és hangok változatos tarkaságát állította a szomszédság kirívó ellentétébe, s néha a legkülönbözőbb egyéniségeket helyezte egymás mellé” – jelent meg Versbarátok Köre aláírással a könyv bevezetőjében. A szerkesztők tettek ugyan arra is célzást, hogy hagyományt akarnak teremteni, azt a legmerészebb álmukban sem gondolhatták, hogy máig tartó könyvsorozatot indítanak útjára. Már csak azért sem, mert a kötet visszhangtalan maradt. (Ami leg­inkább talán a zárt terjesztésen múlt.) A kevés recenzens közül Tüskés Tibor ezt írta a Könyvtáros című folyóiratban: „Mivel nem iskolai segédkönyvről, hanem egy versbarát mozgalom ajándék könyvéről van szó, jobban örültünk volna, ha a kötet összeállításában – az objektív értékelést nem keresztezve – nagyobb helyet kapott volna az egyéni ízlés, az eredetibb, önállóbb válogatás. Ez a mostani antológia talán túlságosan is »szabályos«, kimért, s éppen ezért kissé színtelen.” Tüskés megjegyezte azt is, hogy – „ha csak kétforintos méretben” – a költők arcképét is érdemes lenne közölni, illetve jó lett volna, ha a könyvesboltokba kerül.

Egy évvel később, a Szép versek 1964-et sem lehetett megvásárolni, de 1966-ban már a könyvesboltokba is került az aktuális kötetből, s a megjelent 5800 példányt pillanatok alatt szétkapkodták. A legfeltűnőbb változás az volt, hogy a borítón az összes költő arcképe is szerepelt, és ugyanezek a portrék – egyenként, immár egész oldalon – a kötetben is helyet kaptak. Újdonság volt az is, hogy a korábbi 91-gyel és 84-gyel szemben csak 55 költő kapott helyet – a versek száma továbbra is több mint 250 volt –, bár egyes kritikusok ezt is sokallották. „A jelenlegi kötet 55 költője között például 10–15 is akad, aki most inkább csak a szélesebb panorámát biztosítja” – írta a Kritikában Koczkás Sándor, aki a megjelent versek közül is kihagyott volna ötvenet. „Mi éppen a mechanikus megkötöttségek ellen perlekedünk: se költők, se versek, se sorok száma, se terjedelme, ne legyen megszabott. Jöhet esztendő, amikor csak harminc költő és száz­ötven költemény kiemelése indokolt, s jöhet más, amikor hetven poéta és háromszáz vers emlékeztető összefoglalása a jogosult” – dohogott Koczkás. A kritikus a költészet legfontosabb célkitűzésének azt tekintette, hogy a szerzők képesek legyenek „túlhaladni” József Attilát. Csakhogy

ezután jó példaként Ladányi Mihály verséből idéz – „Szavaidat gyűrt sapkaként itt forgatom a kezemben, Lenin” –, ami már akkor is nevetségesnek tűnhetett a költők szemében.

Mutat a polcon

„A Szép versek a rendszerváltás előtt egyértelműen a hivatalosság érzetét keltette, de a szerzők körében sok esetben presztízskérdés volt, hogy megjelennek-e vagy nem. Ez valószínűleg azzal is összefüggött, hogy hatalmas elérést jelentett” – mondja Pál Sándor Attila irodalmár, aki 2014-ben a Tiszatájban jelentette meg „De így is, úgy is, ebbe a korba zárva” című tanulmányát a Szép versek rendszerváltás előtti történetéről. Ebből az derül ki, hogy a fényképes egyenborítóval megjelent köteteket több mint húsz éven át azonos szerkesztési elvek mentén állította össze Mátyás Ferenc (1973-ig) és Bata Imre (1986-ig), ami együtt járt azzal, hogy a szerzők nagy részének szinte bérelt helye volt – itt harminc-negyven nevet is felsorolhatnánk Ágh Istvántól Zelk Zoltánig –, illetve, hogy minden évben néhány új arcot is meg lehetett ismerni. Jellemző, hogy Mátyás és Bata működését összehasonlítva a legszembetűnőbb különbség az volt, hogy Mátyás Ferenc a saját verseit is beválogatta.

„Fiatal koromban, a hetvenes évek elején olyan költők verseit szerettem, mint Juhász Ferenc, Nagy László, Vas István, másfelől Pilinszky János, Weöres Sándor. De nem a Szép versek kötetből ismertem ezeket a szerzőket, hanem a saját nagy verseskönyveikből. A Szép versek egy kanonizált, hivatalos irodalmi antológia volt, ami nem jelenti azt, hogy ne lettek volna benne akár nagy versek is, de ugyanúgy voltak benne marhaságok is” – mondja Bán Zoltán András. A Magyar Narancs korábbi kulturális rovatvezetője, aki már a rendszerváltás után szerkesztette a Szép verseket, úgy véli, hogy e kötetek a rendszerváltás előtt ugyan népszerűek voltak, de irodalmi szenzációval nem szolgáltak, hiszen az előző év folyóiratterméséből válogatták, és ha egy vers feltűnést keltett, akkor az az első megjelenés után történt. Viszont Bán szerint annak, aki ifjú költőként, életében először publikált 5–6 verset, kötete még nem volt, de bekerült a Szép versekbe, az okkal érezhette, hogy „számít”.

Ám ahogy a többség számára fontos volt, hogy megjelenik-e a Szép versekben, az ellenkezője is előfordult. Miután Kardos György, a Magvető vezetője Pilinszky Jánosnak 1964. szeptember 21‐én egyebek mellett azt írta, hogy „az antológiába szánt gondolatát – a költészetről – nem tudjuk elfogadni, mert célkitűzéseinknek nem felel meg, s számunkra érthetetlen” – a költő hét évig kimaradt a Szép versekből, feltehetően önszántából. És voltak olyanok is, akik semmiképp nem kerülhettek be. „Természetesen a szamizdatban publikáló Petri György szóba sem jöhetett – noha a hetvenes évek elején még benne volt –, és például a neoavantgárdot, Erdély Miklóst is figyelmen kívül hagyták. De ami a legfeltűnőbb volt, hogy így jártak el a határon túli irodalommal is, amely inkább csak 1987-ben jelenik meg azt követően, hogy Ilia Mihály lesz a szerkesztő” – jegyzi meg Pál Sándor Attila, hozzátéve, hogy a rendszernek alapvetően problémája volt a fiatal irodalommal is. „Nekik inkább külön antológiákat csináltak, és így próbálták levezetni a »kötetdühüket«. Sokszor még azok a pályakezdők sem kerülhettek be, akiknek feltűnően jó volt a bemutatkozása vagy az első kötete” – teszi hozzá.

Ma már egyértelműnek tűnik, hogy a rendszerváltás előtti Szép versek kötetek sokkal inkább reprezentációnak tekinthetők, mint jelentős irodalmi eseménynek, ami igaz a kötetek hatalmas példányszáma ellenére is. Hihetetlen, de a Szép versek 1975–1985 között 90 ezer példányban jelent meg, ami még úgy is elképesztő mennyiség, ha egy részük üzemi vagy vállalati könyvtárba került. „A rendszerváltás előtt az irodalomnak sokkal nagyobb jelentősége volt, mint később” – emlékeztet Pál Sándor Attila, bár abban is biztos, hogy ez az érdeklődés nem csak a verseknek szólt. „Az olvasók számára sokat jelenthetett a képanyag, és az is, hogy évről évre megjelenő, kalendáriumszerű kiadványokról volt szó, amit sokan tárgyként gyűjtöttek, vagy csak egyszerűen azért, mert jól mutatott a könyvespolcon.”

A régi köteteket ma az antikváriumokban fillérekért árulják, de gyakran ingyen is elvihetők.

Tiszteletpéldány

A rendszerváltást követően a Szép verseket néhány évig a régi lendület és a rutin tartotta életben, de közben a példányszám a korábbi töredékére csökkent, a nyomdai kivitelezés szerényebbé vált. Bekerültek a korábban indexen lévő szerzők – Eörsi István, Faludy György, Petri György –, de a szerkesztési elvek legfeljebb annyiban változtak, hogy immár az új folyóiratokra is oda kellett figyelni. „Az egyik legkellemetlenebb élményem az volt, hogy a kiadó – utánközlés lévén – csak feleannyi honoráriumot fizetett, mint a folyóiratok, amit viszont Petri György egy alkalommal nem volt hajlandó elfogadni, ezért nem engedélyezte a verseinek a közlését. Utána persze mindenki engem talált meg azzal, hogy miért hagytam ki Petrit…” – emlékszik vissza Bán Zoltán András, az egyedüli olyan szerkesztő a Szép versek történetében, aki igazán radikális változtatást hajtott végre az elmúlt hat évtizedben. „Engem az zavart a legjobban, hogy betűrendben voltak egymás után a szerzők. Ezért csak úgy vállaltam a szerkesztést 1996-ban, ha különféle tematikájú ciklusokat találhatok ki, és azokhoz keresek költőket. Elég erős anyag jött így össze, de sokaknak az nagyon nem tetszett, hogy egy-egy költő többször is előfordult, ráadásul az addigiaknál sokkal kevesebben is szerepeltek benne, bár ehhez az is hozzájárult, hogy a terjedelem is szerényebb volt. Ráadásul fényképek sem voltak” – mondja Bán Zoltán András, aki három ilyen kötetet állított össze 1996 és 1998 között.

A 2000-es évektől a szerkesztők – Keresztury Tibor (1999–2005) és Háy János (2006–2008) – visszatértek a betűrendes sorrendhez, ami azóta sem változott, így legfeljebb a szerkesztői hozzáállásban lehettek eltérések. „Az volt az egyik legfontosabb szempontom, hogy minél több fiatal helyet kapjon az antológiában, hiszen például a Telep Csoport aktívan működött” – mondja Péczely Dóra, aki 2009–2012 között gondozta a Szép verseket, és azt az álláspontot képviselte, hogy ne legyen benne sok szerző, inkább azok szerepeljenek, akik a megelőző évben több vagy poétikailag izgalmas verset publikáltak. „Az volt a vágyam, hogy jól lehessen látni, ki hol tart a pályán az előző évekhez és évtizedekhez képest. Persze arra is igyekeztem odafigyelni, hogy ne érződjön a Szép verseken, hogy a Magvető adja ki, vagyis a kiadó szerzői ne legyenek túlreprezentálva. Előfordult, hogy személyes kedvenceimet is kihagytam, egyszerűen azért, mert az adott évben nem jelentek meg kiemelkedően jó verseik.”

Ugyanezt gondolja a „kedvencekről” Szegő János is, aki 2013-tól egészen tavalyig szerkesztette a Szép verseket, és idén cserélt a kisprózákat tartalmazó Körképet szerkesztő Turi Tímeával. „Megijedtem a feladattól, és ez az ijedség tíz év alatt sem sokat apadt.” Szegőt elsősorban „a kanonizáló gesztus” felelőssége nyomasztotta, illetve, hogy mennyire veheti figyelembe személyes – elsősorban esztétikai, másodsorban politikai – preferenciáit. „Nagy kérdés volt a költők száma is. Míg Péczely Dóránál 50–60 költő szerepelt, nálam 80–90. Én a minél több hang mellett döntöttem. Ahogyan a kanonizáló gesztust is próbáltam komolyan venni, például hogy egy pályakezdő költőnek nagyon fontos elismerés tud lenni a megjelenés, ugyanúgy próbáltam azokra az idősebb, már nem reflektorfényben lévő szerzőkre is odafigyelni, akiknek lett egy-egy újralendülése” – jegyzi meg Szegő János, aki emellett igyekezett minden évben azokat a motívumokat is megmutatni, amelyek jellemzőek voltak az aktuális évre, legyen szó emlékévről, elhalálozásról, vagy épp járványról és háborúról.

De az elmúlt tíz évben a válogatási gyakorlat is sokat változott. Eredetileg kizárólag nyomtatott folyóiratokat néztek át a szerkesztők, mivel azonban azóta ezek közül több megszűnt, mások pedig csak online tudnak megjelenni, muszáj volt a több évtizedes gyakorlaton változtatni. Ezzel együtt jelenleg is csak olyan vers kerülhet a válogatásba, amelyet már valaki megszerkesztett, tehát ha valaki például a Facebookra vagy a saját blogjára kiteszi a versét, azt figyelmen kívül hagyják.

Szegő János úgy véli, hogy a Szép verseknek – legalábbis a szerzők számára – még mindig fontos szerepe van, főleg azoknak a fiataloknak a körében, akik „otthonról hozták a mintát”, a régi köteteket szüleik, nagyszülők gyűjtötték. „Ugyanígy az idősebb nemzedéknél is látom a Szép versek jelentőségét, csak épp fordított előjellel: ők a kimaradást élik meg nagyon nehezen, amiből elég sok szomorú, méltatlan helyzet is adódik.” Szegő azt is elárulja, hogy a Magvető Kiadó számára is elsősorban presztízskérdés a Szép versek és a kisprózákat tartalmazó Körkép megjelentetése, mivel ezek nullszaldós kiadványok, és a szerzők honoráriumként két tiszteletpéldányt kapnak.