Olvasni muszáj

Egyik lágerből a másikba – ez lenne az élet?

Sorköz

„Törekednünk kell arra, hogy megismerjük és elfogadjuk egymás valóságait” – ezt a mondatot húzta alá szerzőnk, Bolla Ágnes az elmúlt év egyik könyvszenzációját, Visky András Kitelepítés című regényét olvasva.

„Semmink nincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk, erre kell vigyáznunk és ezt kell gazdagítanunk valahogy” – írja Visky ebben a regényben. A kisgyermekkor eseményeit történetbe foglalni szinte lehetetlen, nemhogy akkor, ha a benne megélt trauma mértéke a legtöbb ember számára felfoghatatlan. Visky András, talán épp ezért, meg sem próbálkozik a hagyományos értelemben vett történetmeséléssel.

Gyermekkorának meghatározó időszakával foglalkozik a Kitelepítésben: lelkész apja ’56 utáni bebörtönzését követően a család, anya és hét gyermeke a román gulágra került. Az ott töltött éveken a kisfiú Visky András alakja vezeti végig az olvasót. Különleges érzékelésmódja és egyéni gondolatmenetei adják a könyv sajátos esszenciáját, olyan egyedi nézőpontból megvilágítva az eseményeket, amire tényleg csak egy gyerek – és egy jó író – képes.

A borítón szereplő, több darabból összeállított fekete-fehér fénykép és alatta a megsárgult irathalom híven tükrözi a megtépázott emlékeken alapuló, töredezett elbeszélői stratégiát. 822 nagyon rövid, negyed- és féloldalnyi fejezetből áll a könyv. Minden fejezet egy hosszú nyitott mondat, egy nagy lendülettel elmesélt anekdota. Egy gondolat. Az írástechnika azt az érzetet kelti, mintha nem az időrendiség, hanem az elmében felugró képek véletlenszerűsége határozná meg a fejezetek sorrendjét. Csak a felbukkanó szereplőkből és az eseményekből következtethetünk, mikor vagyunk éppen. A lélegzetvételnyi emlékeket azonban mesterien fűzték fel, tudatos a sorrend. A történet összeáll és nem hagy hiányérzetet maga után.

 
Visky András Kitelepítés című regénye
Fotó: Jelenkor Kiadó

Nem csak a bonyolult mondatszerkezet lassítja az olvasást. A nyelvezeten a líraiság uralkodik. Visky fonatként fűzi egymásba a valós eseményeket és a gyermeki meglátásokat, ami nem csak élővé és szerethetővé teszi a figuráját, hanem szokatlan, egyedi ízt is ad a regénynek (például, amikor az anya osztrák családjáról esik szó: „én meg elképzelem a felmenő osztrák gyökereket, ahogyan fölfelé nyújtózkodnak és belekapaszkodnak a szürke égbe, ahonnan a csillagok hullnak ránk törékeny és hűs hópelyhekként, valami boldogságfélét érzek a torkomban meg a mellkasomban, nem tudom, honnan gomolygott elő”). Sok esetben a líraiság a mélységet és a fájdalmat teszi elmesélhetőbbé, ami mégis kiváltképp erős marad, hiszen egy kisfiú szájából hangzik el ez és sok ehhez hasonló mondat: „sokéves megfeszített munkával sikerült létrehozni a koncentrációs táboroknak kinéző koncentrációs táborokat, ha megvilágítja őket a lemenő nap, patakzik a falakból a gyermekek vére, és csonkolt szavak és vakkantó kiáltozások törnek ki belőlük”.  

Az író más szempontból is elemelkedik a hétköznapi valóság talajáról. Sosem tudható előre, hogy az elbeszélt történet melyik ponton vesz szürreális fordulatot, ráadásul olyan komolysággal, ahogy azokat csak egy gyerek tudja elfogadni. A mágikus, varázslatos fordulatok úgy kerülnek a mindennapi események közé, mintha mi sem lenne magától értetődőbb. Ez a vallásos hittel erősen átitatott neveltetésnek is köszönhető, hiszen apja lelkész volt, a lágerben anyjuk minden nap a Bibliából olvasott fel. Rengeteg bibliai idézet és utalás szerepel a könyvben, sok esetben ezek képezik a gondolatritmus alapját, ahogy a lágerbeli életükét a felolvasások. Érdekes kettősség, hogy a vallás miatt kerül ebbe a helyzetbe a család, ez a büntetés origója, ugyanakkor ez a támasz, a túlélést biztosító erő is. Ez az ő valóságuk, mindent a Biblia határoz meg.

 
Visky András a könyvének ötödik kiadását tartja a kezében
Fotó: Jelenkor Kiadó

Ugyanígy tekint szüleire is: az író egyszer sem hibáztatja apját, amiért kiállt az elvei mellett, és amiért az egész család büntetést kapott, és nem hibáztatja az anyját sem, még azért sem, amikor majdnem feladta. Nem csoda a túlidealizált szülőkép, hiszen anyja mindennek ellenére biztosította a család túlélését, miközben apjáról (akire Visky András nem is emlékezett a láger előttről) is eszményi képet tartott fenn a kicsikben. Az apja és az anyja igazát, valóságát éppúgy érvényesnek, feltétel nélkül elfogadhatónak ítéli meg az író, ahogy az utószóban a testvéreiét is:

„Törekednünk kell arra, hogy megismerjük és elfogadjuk egymás valóságait. Ez az elszánás tesz emberré, és ezek a különböző lelki tükröződések tesznek egymás testvéreivé bennünket. A többi néma csend és hó és halál.”

Ki vitatkozhatna az egyéni megélés igazával?

Nagyon erős a regényben az abszurd humor jelenléte. Gyerek így nem humorizál, viszont a rácsodálkozó gyermeki nézőpont ráerősít az abszurdra, hiszen megy a beteg eseményekkel és magyarázatokkal tovább, sokkal magától értetődőbben fogadja el azokat, mint egy felnőtt: „kora reggel vagy hajnalban, mindig keverem, vajon melyik van előbb, nem tudom, a pitymallat ki van zárva, Lăteşti lágerben nem pitymallik, a pitymallatot érthető okokból betiltotta a Pártközpont, minden más szóba jöhet, a pitymallást kivéve”. Sok hasonló, a lágerélet bemutató apró történet villan fel a fejezetekben. Rengeteg mellékszereplőt vonultat fel a könyv, így adva társadalmi tablót a lágerről és a korabeli rendszerről.

Talán ez az oka a lágerévek utáni katonaévek beemelésének is: hogy a láger után már sosincs szabadság, csak egyik lágerből a másikba kerül át az ember. A világ lágerek sora – ez lenne az élet? A könyv vége nem kapcsolható szervesen a történethez, legfeljebb benyomásainkra hagyatkozhatunk az értelmezésben – ahogy Visky is tette gyerekkori emlékei esetében.

Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 494 oldal, 4599 Ft

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

A végtelenített Simonka-per a bírói függetlenség árnyékában

A Simonka-per bírája, Laczó Adrienn lemondása nem a politikus elleni büntetőperről szól, de azt (is) nagymértékben befolyásolja. Egyrészt a szemünk előtt játszódik le egy irreálisan elhúzódó elsőfokú bírósági eljárás, másrészt a bírósági szervezet súlyos rendszerhibái mutatják, hogy egy tárgyalás hogyan fordul bohózatba és mi lesz a bírói autonómiával.