„Ez egy bántalmazó hatalom” – Péterfy-Novák Éva-interjú

Tíz éve jelent meg Egyasszony című könyve, amelyben továbblépésről és elfogadásról beszélt egy bántalmazott nő életén keresztül. Idézzük fel Götz Eszter interjúját a Magyar Narancs 2017 novemberi számából!

Kedves Olvasónk!

A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.

Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2017. november 16-i számában jelent meg.

A semmiből robbant be a hazai irodalomba 2014-ben: az Egyasszony című kötetében a saját történetét írta meg, első gyermeke születését és halálát. Most megjelent novelláskötetében, A rózsaszín ruhában bántalmazott, megcsalt, kihasznált nők és lányok széles palettáját tolja az arcunkba.

Magyar Narancs: Azt hiszem, valójában most, ezzel a második kötetével lett író.

Péterfy-Novák Éva: Még mindig zavarban vagyok a kifejezéssel. Egy regényen dolgozom, és amikor belefogtam, hirtelen megijedtem: hátha mégsem vagyok író? Egy könyvet bárki meg tud írni. Az Egyasszony publikálásával kiadtam magamból, amit sokáig csak magamban őriztem. Megírtam benne, hogy a szülész két adag gyorsító injekcióval halálra ítélte a lányomat. Zsuzsi testileg és mentálisan sérült gyerek lett, hét évet élt. Minden örömömet is beleírtam a regénybe, amit vele élhettem át. A mondatok harminc évig készültek a fejemben, aztán egy blogot kezdtem írni, és ott, egyszerre esett ki belőlem az egész regény, három hónap alatt. Azt mondják, a legnehezebb a saját sztorit megírni. Belőlem kiömlött.

MN: Talán mert harminc évig tanulta a távolságtartást.

PNÉ: Talán igen. Sok idő kell egy trauma feldolgozásához. Azt hittem, a könyvvel kinyitottam az ajtót, hogy kiadjam magamból a gyászt – de a nyitott ajtón egyszer csak beömlött egy nagy halom téma. Ezerszámra kaptam a leveleket, benne személyesen megélt történeteket szülési traumákról és sérült gyerekekről, bántalmazásokról, családon belüli erőszakról. Most már csak hetente jön néhány levél, de az író-olvasó találkozók után előfordul, hogy még órákon át hallgatom ezeket. Kimeríthetetlen kincstár. A beteg gyermekem szülésekor nem tudtam, hogy ha az orvos bead egy második gyorsító injekciót, mert siet a teniszmeccsére, abba a gyerme­kem bele is halhat. Viseltem, mert ez volt a dolgom, mert erre neveltek. Tudjuk, hogy akit bántalmaznak, az szégyenben érzi magát, mintha billog lenne a homlokán. De szégyen az is, ha nem tudsz egészséges utódot produkálni, ha megcsal a férjed, ha megfogdosnak az utcán, ha a masszőr benyúl a lábad közé. Volt egy szomszéd bácsi, aki kisgyerekkoromban rendszeresen fogdosott, mindenféle hülyeséggel becsalogatott magához, és közben nyitva hagyta a bejárati ajtót, nehogy a szomszédok rosszra gondoljanak. Sohasem mondtam el anyámnak, szégyelltem magamat. Aztán 12 éves koromban a bácsi agyonlőtte magát karácsony este, a lakásá­ban. Körülbelül egy évre rá egy nálam idősebb fiú az utcán megfogta a mellemet. Szép lassan letettem a táskámat a földre, és úgy orrba vágtam, hogy a szemüvege eltört. A fiú kiabált, hogy meg kell vennem a szemüvegét, mire azt válaszoltam: nagyon szívesen, küldd el a szüleidet anyámhoz, ők majd megoldják. Így törlesztettem utólag a szomszéd bácsinak.

MN: Úgy tűnik, tolmácsa lett egy olyan témának, amivel korábban keveset foglalkozott a magyar irodalom: a megaláztatásról, a kiszolgáltatottságról, a védtelenségről kezdett írni. Jól érzi magát ebben a szerepben?

PNÉ: Úgy tűnik, és igen, jó, ez én vagyok. Talán kissé egyoldalúnak tűnhet, hogy mindig nőkről írok, de többnyire női történeteket kapok, és én magam is erről a világról tudok hitelesen beszámolni. A címadó novella, A rózsaszín ruha az egyetlen, ami nem férfi-női kapcsolatról, hanem egy gyerekkori barátnő árulásáról szól. Pozitív férfialakot alig tudok felmutatni. Egyedül néhány apafigurában jelenik meg az a férfitípus, ami a mai társadalomban etalon. De ezek mögött nincs minta, inkább valami mesebeli hőst szerettem volna odaállítani, aki védelmez. Az egyik novellában például a kislányt a felbukkanó apa menti meg a pár évvel idősebb fiúk molesztálásától. Ez az eset velem történt meg, és bizony nem bukkant föl az apám.

MN: Férfiak is olvassák a könyveit?

PNÉ: Az Egyasszonyt sok férfi olvasta, a belőle készült színházi előadáson is ott ülnek, nem mondom, hogy többen, mint nők, de férfiak is jócskán vannak a nézőtéren. Meg akarják érteni, mi ez. Nőpárti vagyok, talán érződik az írásai­mon az a düh, amit a kiszolgáltatott nők miatt érzek. Egy kislány pici korától azt tanulja, hogy a gyerekedért te vagy felelős. Anyám alaptétele ez volt: annyi gyereket szülj, amennyit te magad fel tudsz nevelni. Szó sincs itt a közös vállalásról. Ezt kapjuk csomagban, és ez rögtön fel is menti a férfiakat a felelősség alól, hiszen a nő majd úgyis megcsinálja. Úgy érzem, magunkra lettünk hagyva ezzel. Az evolúció nem tart lépést a társadalom változásaival. Ma már el lehet válni, de itt, nálunk – nagyon kevés kivételtől eltekintve, akiket rendkívül tisztelek – a férfiak nem­igen vállalnak felelősséget. És ez megy tovább, hiszen hol vannak az apaminták, amiből a fiaink megtanulhatják, mi a felelősség, amit a gyerekeknek nem kell szégyellni? Mit kell küzdeni egy anyának, hogy elhitesse a gyerekével, hogy az apja értékes ember, ha évekig föl sem hívja a gyerekét? Előreszaladtunk, de agyban és főleg érzelmeinkben, mintaalkotásunkban nem követtük a változásokat. És ha a lányokat erre kondicionálják, akkor bizony így rendezik be az életüket, összeszorított foggal csinálják, amit tanultak. Ezt viszi tovább a következő generáció is, ez a minta.

MN: A kötet utolsó novellája a Házibor, ennek női főszereplője fájdalmas bosszút áll a bántalmazó férjén.

PNÉ: Ez is kapott történet, illetve két élmény elemeiből született. A nőt idomító, erőszakos férj ott kapja vissza, ahol a legjobban fáj neki: a büszkeségén. Furcsa elhinni, de tényleg megtörtént, a nő sorra lefeküdt a férje barátaival, ismerőseivel, akik előtt a férj büszkén alázta a feleségét. Nem tudom, túlélhető-e ilyen megaláztatás a bosszúállás nélkül. És jó esetben a nő azon áll bosszút, akitől kapta mindezt, nem pedig a következőn vagy magán, esetleg a gyerekeken. A Házibor női hőse egyáltalán nem pozitív figura, sőt – de sikerült túlélnie a megaláztatást.

Az Európa Kávéházban leírt eset szóról szóra megtörtént az orrom előtt, ott helyben lejegyzeteltem, amit látok. Alig hittem el. Legszívesebben odamentem volna, hogy belerúgjak a férfiba. De inkább megírtam, legalább ennyit megtettem a nő védelmében.

MN: Mi az, ami íróként a legjobban izgatja?

PNÉ: A titok és a szégyen. Az érdekel, amiről nem szoktunk beszélni. A regény, amin dolgozom, egy szerelmi történet nagyapa és unoka között. Súlyos, abuzálós sztori. A háromnegyede kész, de jó ideje képtelen voltam folytatni, most egy terapeuta segítségével végre befejezem. Ezt a történetet is kaptam, rögtön azután, hogy megjelent az Egyasszony. Ma negyvenvalahány éves a nő, akivel megtörtént. A regény két szemszögből mondja el ugyanazt a történetet, a kislányéból is, a nagyapáéból is. Bele kellett bújnom egy pedofil férfi bőrébe, és ez nagyon megviselt. De nem felháborodottan írok arról, hogyan éli át egy ötéves kislány a nagypapa szexuális közeledését. Végül is a gyerek átélheti úgy is, hogy nagyapa őt szereti a legjobban, simogatja, puszilgatja, kiemelt figyelmet kap tőle, hát mi abban a rossz? Csak onnan lesz valami furcsa, hogy erről nem szabad beszélni. Ott szólalhat meg a vészcsengő. De a nagypapa még ezt is megmagyarázza: ne beszélj róla, mert a többiek irigyelni fognak, hogy téged jobban szeretlek. A szörnyűséget ötévesen nem lehet felismerni. De írni muszáj róla. A lányom betegsége és halála egy­valamit vett el tőlem: a félelemre való képességet. Már nincs mitől félnem. A nagyapa alakját a számomra nagyon ismerős diósgyőri vasgyári környezetbe helyeztem, ott nő fel árvaházban, ott lesz belőle szörnyeteg. Az eredeti sztori még sokkal fájdalmasabb, ugyanis az erőszaktevő nagypapa egy templomi kántor volt, aki néha egy kántortársával együtt „használta” az unokáját.

MN: Az a racionális, tárgyilagos leírás, amivel az erős érzelmeket megmozgató témákhoz nyúl, sokkal erősebb megtisztulást ígér, mint a mai közvéleményt foglalkoztató, egy-egy konkrét esethez fűződő botrány. Ezek a novellák sorban állva kiabálnak: itt is, ott is gyalázat folyik.

PNÉ: Tempósan megyünk valamerre, itt az internet, a Facebook, azonnal kiderül minden, nem úgy, mint korábban. Ki gondolta volna húsz évvel ezelőtt, hogy egy nő ki mer állni, és nyíltan beszélni a zaklatásáról? Megváltozott a kommunikációnk, de mi magunk nem tartunk lépést vele. Itt vagyunk a 21. században, amikor már nem általános elvárása a társadalomnak, hogy egy rossz házasságban benne kell maradni, bármi is történik ott. Ami rossz, azt nem szabad tovább görgetni. Egyetlen gyereknek sem kívánom, hogy a szülők rossz házassága miatt éljen meg olyasmiket, ami elfogadhatatlan. Fel kell készíteni a gyerekeket arra, hogy ne teherként éljék meg a szüleik válását, hogy megtanulják, egy patchwork család hogyan lehet működőképes. Egy fiút meg kell tanítani arra, hogy ha megnősül, nem hagyhatja ott a hét hónapos terhes feleségét egy új csaj miatt. A környezetemben a harmadik hasonló eset történt az elmúlt hetekben.

MN: De akár tovább is mehetünk, a közélet szintjére.

PNÉ: Magyarország kormányában egyetlen nő sincs, a parlamentben is nagyon kevés. Az utódok nevelésére jók vagyunk, de döntési helyzetekbe nem kerülhetünk. Nem szólhatunk bele, hogy mi történik velünk, miközben a gyerekek nevelésével a holnapot készítjük elő. De ha egy mód van rá, a mába ne pofázzunk bele. Ugyanúgy hallgatunk, mint azok, akiket bántalmaznak. Nem véletlen: ez a nálunk most uralkodó rendszer fenyeget, zsarol, kordában tart. Ez egy bántalmazó hatalom.