Kétszázötven év után is kortárs - mitől tudott sikeres lenni Goethe Wertherje?

Goethe Wertherje a semmiből lépett elő, népszerűsége máig töretlen. Napóleon hétszer elolvasta, és harmincnégy évvel a megjelenése után Türingián átvonulva mindenképpen találkozni akart a szerzővel. A történet épp 250 éve kezdődött.

1774. szeptember közepe. A lipcsei könyvkereskedők kirakataiba egy kétkötetes regényt tesznek ki, melynek szerzőjét egyelőre nem sokan ismerik. Néhány pimasz hangvételű recenziót leszámítva annyit tudni csak róla, hogy van egy drámája, amely némi feltűnést keltett, jómódú és befolyásos családból jön, nagy a szája, nőcsábász, szeret feltűnősködni. Van, aki egyszerűen csak „divatmajomnak” nevezi. A sok korabeli könyvtől eltérően regényének története „napjainkban” játszódik: cselekménye 1771 májusában kezdődik, és 1772 karácsonya előtt fejeződik be. A váratlan siker mindenkit meglep; a kiadót éppúgy, mint a könyvárusokat. Pillanatok alatt elkapkodják, még szerzőjének sem marad példánya, fél évszázaddal később aukción kell majd keresnie a már akkor is drága első kiadást. Az év végéig hétszer nyomják újra, Németország legtávolibb zugaiban is olvassák, sokan csak az egyre szaporodó kalózkiadások valamelyikéhez jutnak hozzá. Hamarosan számos nyelvre lefordítják, Európa-szerte erről beszélnek. Főszereplőjének ruhaviselete divatot teremt. Miként az öngyilkossága is. Hiába írja majd szerzője, hogy „légy férfi és ne kövess”, zsebükben a könyvvel sokan lesznek öngyilkosok. A szereplőket ráadásul élő alakokról mintázta az író, amit azok zokon is vesznek. Az ő éle­tük is fenekestől felfordul; tömegek zarándokolnak a házukhoz, korabeli paparazzók követik minden lépésüket. De a szerzőnek az életét is alaposan felforgatja a siker. A névtelen vidéki fiatalember egy csapásra világhírű lesz. Többé nem tud menekülni a regénye elől, annak súlya élete végéig nyomasztani fogja. Sőt azon túl is.

Nagy Ők

Napóleon aztán az 1808-as találkozón zavarában nem nagyon tudott mit mondani a költőfejedelemnek, Goethe ekkorra már láthatatlan lett saját szobrának árnyékában. Mint ahogyan Werther is mitikus alak lett. Öngyilkossága pár éven belül éppúgy része lett az európai kultúrának, mint Don Quijote harca a szélmalom ellen, vagy Josef K. vergődése a törvényhozás hálójában. „Werther-effektusként” még a pszichiátria szótárába is bekerült. „Werther, mint jó freudista, saját keserve helyett az anyja keservét boncolja”, írja majd Karinthy. Történetét azok is ismerik, akik nem olvasták a regényt.

A cselekmény igen banálisnak hangzik. Egy fiatalember egy bálon beleszeret Lottéba, aki már jegyben jár Alberttel, így a fiatalember agyonlövi magát. Sok mindenkivel megesett már ilyesmi korábban is, később is.

Mitől tudott Werther története mégis maradandó lenni?

Tanulságos a sztori életrajzi háttere. Goethe és Charlotte Buff történetének éppúgy kinyomozták minden részletét, mint Petőfi és Arany, vagy Lennon és McCartney találkozásáét. A 22 éves Goethe 1772 májusában érkezik a Frankfurthoz közeli Wetzlarba, ahol a birodalmi kamarai bíróságon lesz joggyakornok. A kortársak szerint mindennel foglalkozik, csak a munkájával nem. Rövidesen ismert alakja lesz a kisvárosnak; mint Charlotte jegyese, Johann Christian Kestner írja, „gondolkodásmódja (…) előítéletektől mentes, úgy cselekszik, ahogy épp eszébe jut, nem törődve azzal, hogy tetszik-e másoknak, hogy a divat vagy az illem megengedi-e”. Június 9-én Goethe aztán egy bálon megismerkedik a 19 éves Charlotte-tal, akibe azonnal beleszeret, s az sem zavarja, hogy a lányt már eljegyezték. Sőt, mint önéletrajzában később bevallja, ez fokozza szenvedélyét. Összebarátkozik a vőlegénnyel, örökös harmadikként ott lóg a nyakukon, ami Charlotte-nak nincs ellenére. Kestnernek azonban mindez kezd sok lenni, azért is, mert átlátta: újdonsült barátja minden tekintetben felülmúlja őt. Lotte vonzódik Goethéhez. Egy alkalommal még csókolóznak is – legalábbis ennyit vall be vőlegényének. Kestnernek elege lesz, Goethe pedig szeptember 10-én búcsúzás nélkül eltűnik Wetzlarból. Életrajzírója, Richard Friedenthal szerint mintha megijedt volna, hogy Kestner esetleg visszalép, szabaddá téve a lányt. (Legközelebb csak negyvenkét év múlva látja újra Lottét, aki lányával együtt meglátogatja Weimarban, s aki ebéd közben csak formalitásokat és közhelyeket tud mondani – és amely találkozóról Thomas Mann majd megírja a legunalmasabb regényét, Lotte Weimarban címmel.) Wetzlarból távozva Goethe útközben egy ismerős családnál száll meg – és ott ismét szerelmes lesz. Ezúttal egy 18 éves lányba, Maximiliane von La Roche-ba, akinek éppolyan sötét szeme van, mint majd a regénybeli Lotténak. Persze Maximiliane is jegyben jár. Goethének pár hónappal később – időközben Maximiliane már férjhez ment – botrányos viselkedése miatt meg is gyűlik a baja a férjjel. Mindeközben tovább levelezik Kestnerrel, aki beszámol arról, hogy Goethének egy wetzlari joggyakornok társa, Wilhelm Jerusalem hogyan lett öngyilkos. Jerusalemet, aki ott volt azon a bálon, ahol Goethe megismerkedett Lottéval, az előkelő társaság kigolyózta (mint Werthert is), ezt követően a fiú végül főbe lőtte magát, méghozzá azzal a pisztollyal, amelyet nem sokkal korábban éppen Kestnertől kért kölcsön. Werther is Alberttől kéri kölcsön a pisztolyt, amellyel majd végez magával. Jerusalem írópultján Lessing Emilia Galotti című drámája feküdt nyitva, koporsóját kézművesek vitték, pap nem kísérte. Kestner leveléből e mondatokat Goethe később szó szerint átvette a regényébe.

 

 Fotó: Getty Images

Az őt annak idején „divatmajomnak” csúfoló Jerusalem öngyilkosságáról értesülve Goethe saját életlehetőségeivel szembesült. Mint majd a Költészet és valóságban megírja, „abban a pillanatban megvolt a Werther-regény terve, a részek mindenfelől egésszé tömörültek, s az egész úgy megszilárdult, mint ahogy a megfagyás határán lévő víz az edényben a legkisebb rázkódás hatására hirtelen tömör jéggé válik”. 1774 februárjában nekilátott a regénynek, amely négy hét alatt el is készült, és szeptember közepén, röviddel Goethe huszonötödik születésnapja után Lipcsében megjelent.

Dühödt szenvedély

Goethe olyan felfokozott tempóban írt, hogy a keze alig tudta követni a gondolatait. „Többé-kevésbé öntudatlanul, alvajáró módjára írtam”, emlékszik vissza évtizedekkel később. Emiatt is sokszor kifejezetten zaklatott a nyelvezete – mai szemmel (és füllel) olvasva néha Dosztojevszkij stílusára emlékeztet, utóbbi szintén rohamtempóban dolgozott a határidők nyomása alatt. Ez a zaklatottság is kiváltotta sokak nemtetszését, nyolc évvel később már Goethének magának sem tetszett. 1782-ben újra elővette a regényt, hogy dolgozzon rajta. Mivel az eredeti kiadás nem volt kéznél, s a kézirat is elveszett, egy rontott kalózkiadást vett alapul, azt csiszolgatta, immár nem négy héten, hanem négy éven át (!). Werther, prófétaként, még az első kiadásban azt írja az egyik levelében, hogy „egy író a műve második, változtatott kiadásával, bármennyire is javított költőileg a munkán, szükségképpen árt a könyvnek”. Goethe sajnos nem hallgatott saját hősére. 1787-ben a regénynek az új kiadását jelentette meg, sok bosszantó változtatással. Amikor Werther beszámol arról, hogy a követ mennyire dühíti őt, akkor pedáns részletességgel mutatja be annak fafejűségét. Az első kiadásban csak ennyit ír: „Szívesen elvertem volna, mert a fickóval hiába is vitatkozik az ember.” Amikor arról panaszkodik, milyen sok érzéketlen ember veszi körül, az első kiadásban ennyit mond: „Az ember az Ördög híve lesz, látva, mennyi kutyát tűr el az Isten a földön.” Ezeket a kutyákat azután többször „Ding”-nek nevezi, amit ebben az összefüggésben leginkább „nyavalyásnak” lehetne fordítani. A második kiadásban nincs se kutya, se nyavalyás, csupán „teremtmény”. A „fickók”, akiktől az első kiadás hemzseg, a másodikban kivétel nélkül „emberek” lesznek. Ráadásul Goethe újabb és újabb bekezdéseket illesztett be az első kiadásba. Werther immár rendszeresen racionálisan reflektál saját helyzetére, néha kívülről figyeli magát, a fiktív kiadó pedig, aki a leveleket közreadja, elviselhetetlenül okoskodik. Olyan lesz ez a „kiadó”, mint azok az egyetemeken oktató mai teoretikusok, akikről Werther joggal mondja, hogy elcsépelt, másoktól átvett szakszavakkal leplezik, hogy nem érintette meg őket a műalkotás, amelyről épp beszélnek. Az első kiadásban sokszor mintha lóugrásokban haladna előre a történet, kihagyásokkal, „logikátlanságokkal”. A másodikban Goethe „kivasalta” a történetet, mert a szíve ekkorra már „békasó” lett, mint majd Petőfi írja, aki az „ostoba Werthert” sem szerette – valószínűleg az átdolgozást ismerte. (Magyarul ma sajnos csak a második kiadás hozzáférhető, Szabó Lőrinc vagy Bor Ambrus fordításában, és tudomásom szerint csak Bölöni Farkas Sándor 1818-as fordítása áll közel az első kiadáshoz – igaz, ő egy rontott kalózkiadásból fordította a regényt.)

A Werther első kiadása a dühödt szenvedélyből született. Szentimentális regényként kezdődik, Werther eleinte úgy emlékezik vissza egykori szerelmére, mint a Romeo és Júliában Romeo Rózára, mielőtt megpillantotta volna Júliát: kesereg és nyafog. Azután megjelenik Lotte, és ettől kezdve eldőlt a sorsa. Werther a külvilág szemében elveszti az eszét. Valójában azonban éppen most jön meg az esze – most kezdi látni a világot olyan színben, amilyenben egyébként soha senki nem látja. Villámgyorsan omlik le körülötte a sok fal, amit a neveltetése, a szülői háttere, a szűkebb-tágabb környezete és a sok felhalmozott elfojtás és hárítás emelt köré. „Mintha egy függönyt húztak volna félre a lelkemről, és a végtelen élet színtere egy örökké nyitott sír szakadékává változik előttem”, írja.

Első olvasatra a regény szerelmi történet. De a szerelem ebben a regényben nem csupán szép érzelem, hanem – mint majd Stendhalnál vagy Proustnál – egzisztenciális tapasztalat. „Mennyire imádom magamat, amióta ő szeret”, mondja Werther. A szerelmes számára önnön Énje átköltözik a másikba, akit tárgyként lehet szeretni. De közben éppen ez teszi értelmetlenné a „szerelem tárgya” kifejezést. Mert ha a Másik tárgy (márpedig vitathatatlanul az), akkor olyan tárgy, amelybe az Én beköltözött. Wer­ther imádja önmagát, miközben elveszítette saját Énjét. A végén megöli magát, hogy a másik ne maradjon tárgy – öngyilkosságával Lottét is megöli, akivel így halálában tud egyesülni.

Werther szerelmes, de a szerelem olyan kapu, amelyen belépve már nem egy felemelő érzelem fogadja, hanem az, amit így nevez: „halálos betegség”. Az emberi természetnek, mondja, megvannak a határai, egy bizonyos fokig el tud viselni örömöt, bánatot, fájdalmat, „de tönkremegy, ha azt a fokot túllépik”.  Ilyenkor a természetet egy erős támadás éri, mondja, ez az, ami „halálos betegség”. Krankheit zum Tode. 1849-ben Kierkegaard ezzel a címmel adta ki a könyvét (A halálos betegség), és feltehetően Werthertől kölcsönözte, hiszen szerette a regényt. Mindenkiben ott lakozik valami nyugtalanság, békétlenség, szorongás valami ismeretlentől, írja Kierkegaard, mindenki hordozza magában a szellem betegségét, mert nincs ember, aki ne lett volna egyszer kétségbeesve. Az ember többnyire nem akar erről tudomást venni; de miközben „egyre tökéletesebben megállja a helyét az üzleti életben”, „egyre jobban elvesztette az Énjét”.

Goethénél a szerelem élménye szembesíti Werthert az Énnek ezzel a törékenységével és elveszítésével. Így jut el egy olyan pontra, ahol a természet már semmilyen kivezető utat nem kínál „az összekuszált és ellentmondó erők labirintusából”. Ezért kell meghalnia.

A regény nem az öngyilkosságot dicsőíti (ami miatt a megjelenésekor sokfelé betiltották), hanem azt mutatja be, mennyire törékeny a világ, és hogy az ember tojáshéj vékony felszínen mozog, amely bármikor beszakadhat.

Például amikor szerelmes lesz. Nem a reménytelen szerelem miatt lesz öngyilkos Werther, hanem azért, mert a szerelem lehetővé tette, hogy bepillantson a függöny mögé, amely eddig eltakarta a világ valódi arcát.

Ez nemcsak egy 18. századi ember kiváltsága, hanem a miénk is. Werther öngyilkossága ezért tartozik hozzá az európai kultúrá­hoz. Mert, mondja majd Goethe Eckermann-nak, rossz lenne, „ha nem volna minden ember életé­ben olyan korszak, amelyben úgy olvassa a Werthert, mintha épp neki írták volna.” Werther mindörökre kortársunk. 1774-ben éppúgy, mint 2024-ben.