Gerlóczy Márton: Az ember válogassa meg a barátait, ha már a nemzetét nem tudja

Beszélgetésünk során a szerző Fikció című folytatásos regényétől indultunk, majd a kultúrára adott vagy épp nem adott közpénzekig is eljutottunk.

Magyar Narancs: A legutóbbi két regényed, A katlan és Az örvény a háromkötetesre tervezett identitásthrillered, a Fikció két darabja, amelyekből kiderül: az igazi apád nem az, akit annak gondoltál. Tartottál attól, hogy a családod lebeszél az anyag megjelentetéséről?

Gerlóczy Márton: Hogy valamilyen érzelmi nyomásgyakorlással lebeszéljenek erről, annak a lehetősége megszűnt akkor, amikor nem vették komolyan, hogy megpróbálom kideríteni az igazságot. Bennem akkor már nem volt kérdés, hogy mindezt a lelki egészségem érdekében végig kell csinálnom. Anyám persze nem szándékosan vezetett félre engem, hanem felelőtlenségből, egyszerűen azt gondolta, hogy így jó lesz. Nem gondolt bele, hogy mi lesz a következménye, ha kiderül, hogy tévedett. Illetve azt sem gondolta, hogy egyáltalán kiderülhet. Hiszen 1993-ban ki hallott még olyanról, hogy DNS-teszt? Ő minden­esetre nem.

MN: A DNS-teszt erős bizonyíték. Azt hogy lehetett most ignorálni?

GM: Egy darabig képesek voltak azt mondani, hogy biztos rossz a teszt, hibás az eredmény. 25 évre beszorultam két hazugság közé. 12 éves koromban elmondták nekem, hogy nem az az apám, akit annak tudtam. Aztán 37 évesen kiderült, hogy ez nem igaz, és mégis az az apám. Ezek után nem gondolom, hogy engedélyt kellene kérnem tőlük bármire is. A személyiségi jogaimat oly mértékben vették semmibe, hogy minden fikcióvá vált körü­löttem. Nem segített volna, ha egy interjúban másfél óra alatt elmesélem mindezt, közlésből nem lesz feldolgozás. A magam formáját keresem magamban. És az írás segít. A hosszú hónapok segítenek. Ha órára lebontanám, mennyit dolgoztam ezzel a művel, és azt beszoroznám 15 ezer forinttal, amennyit ezért egy pszichológus kért volna, abból felvásárolom az MCC-t.

MN: A könyved megjelenése óta kerestek meg olyanok, akikkel hasonló történt?

GM: Sokan megkerestek. Van egy közös nyelvünk, értjük egymást. Olyan nem volt, hogy akivel hasonló történt, azt mondta volna, nem érti, minek verem ezt nagydobra.

MN: Már nem azt a nevet viseled, mint amellyel íróként megismertek. Ez összezavarja a környezetedet?

GM: A Fikcióval az is volt a célom, persze nem az elsődleges, hogy sokakhoz eljusson ez a történet. Tinédzserkoromban is rettenetesen zavart, hogy mindenkinek el kellett magyaráznom, hogy én igazából Gerlóczy vagyok, nem Váczi, mint a többi testvérem. Aztán lényegében ugyanaz történt akkor is, mint most, írtam egy regényt magamról, és onnantól kezdve tudták, hogy a Váczi Marci Gerlóczy lett. Amikor nemrég több év után visszaköltöztünk Budapestre, bejelentkeztünk a védőnőhöz, mondom a nevemet, illetve a foglalkozásomnál, hogy író, de nem ezen a néven, a védőnő nem kérdezett rá, hogy akkor milyen néven írok? De nem általános ez az érdektelenség. Amikor Szicíliában házat béreltem, mondtam, hogy fontos, hogy meleg legyen a házban, mert napközben is otthon leszek, mert írok. És ezek az olaszok nagyon örültek, micsoda megtiszteltetés, hogy itt fogok dolgozni a regényemen, és még egy évvel később is rákérdeztek, hogy sikerült-e befejezni, amin dolgoztam. Ha egy Borsod megyei házat akartam volna kivenni ugyanilyen kéréssel, nem hiszem, hogy bárkit is különösebben érdekelt volna, legfeljebb abból a szempontból, hogy miből fogom fizetni a rezsit, ha nem dolgozom.

MN: A regényed következő részét közösségi gyűjtésből finanszírozod. Ez hogyan működik a gyakorlatban?

GM: Lényegében olyan, mintha ösztöndíjon lennék. Az olvasóim kemény magja segít, hogy folytatni tudjam a regényt, amit elkezdtem. Ha nem segítenének, nem tudnám írni, mert pénzt kell keresnem. Régebben, ha muszáj volt, pénz nélkül is boldogultam, mindennél fontosabb volt, hogy az aktuális regényemen dolgozzak, de azóta családom lett.

MN: Próbáltál állami ösztöndíjra is pályázni?

GM: Nem sokszor. Kétszer kaptam eddig az NKA-tól pénzt. Az egyiket a Csemegepultos című könyvem forgatókönyvére. Nem is én adtam be, hanem a producer. A másik alkalommal a családregényemre kaptam támogatást. Nem akartam elfogadni, de Szőcs Géza azt mondta, nem a kormánynak, a nemzetnek írom. Ja, tényleg, Géza, akkor jó, mondtam. Azt is mondtam neki, csak úgy foghegyről, hogy elég botrányosnak tartom, hogy X. Y.-nak nincsen Kossuth-díja. Pár hónapra rá megkapta. Lehet, hogy nem én voltam az első, aki mondta neki, csak azt akarom mondani, ez így működik. A producer is csak felhívta a kuratóriumi tagot, a barátját. Az ember válogassa meg a barátait, ha már a nemzetét nem tudja.

 

 

A szerző felvétele

MN: Már többször leszögezted különböző felületeken, hogy „nem azért vagyok, hogy kiszolgáljam az olvasók igényeit”.

GM: Vannak írók, akik elkövetik ezt a hibát vagy meghozzák ezt a döntést, és lejtőre kerülnek vagy emelkedőre, mindez nézőpont kérdése. Lehet azt csinálni, hogy felmérem, kik olvasnak Magyarországon, és ha legnagyobb részben mondjuk a 30 és 50 év közötti nők, akkor máris beljebb vagyok, mit kéne írnom, hogy megvegyék. Én is látom, hogy az Altató című regényem háromszor akkora eladást produkált, mint a középkorú alkoholista pincér küzdelmeiről szóló Elvonókúra, holott alkoholistából még mindig több van ebben az országban, mint 30 és 50 közötti nőből. De mindez nem befolyásolja a munkámat.

MN: Franz Kafka szerint az igazi könyv úgy vág belénk, mint a fejsze: feltöri bennünk a megfagyott tengert. Te is ilyesminek szánod a műveidet?

GM: Úgy emlékszem, hogy a régi kiadóm, az Ulpius-ház könyvesboltjában fel is volt írva ez az idézet a falra. Aztán a jégcsákányt vámpírokra, Toszkánára meg sejkek feleségeire cserélték, mert rájöttek, hogy az olvasók többségében nem megfagyott tenger van, hanem langyos pocsolya. Előfordulhat persze, hogy véletlenül eltalálja a divatot az ember, de nekem nincs ilyen célom, nem is volt soha. S elsősorban nem a minőség befolyásolja az eladási számokat. Húsz éve ott vagyok a Libri-üzletekben, hol a kirakatban, hol eldugva, de egyik sem attól függ, hogy milyen könyvet írtam, hanem attól, hogy melyik ki­adónál jelent meg, és ez a kiadó milyen kapcsolatot ápol a könyvkereskedővel. Egy ideje a könyveimnek úgy nagyjából a felét a Libriben vásárolták meg. A kiadóm, a Scolar is részben a Libri tulajdona. Vagyis az MCC tulajdona. A család tulajdona. Azóta nem vásároltam Libriben, de majd benézek, megnézem, hogy mi változott. Vagy mi nem.

MN: Van olyan kirakat, amitől egy rossz könyvet sokan vesznek?

GM: Ha levesznek a Libri polcairól egy szerzőt, minimum a felére zuhan az eladása. Rossz könyvet eladni nagy példányszámban persze nehezebb, de nem lehetetlen. Ha csak annyi lett volna az MCC célja, hogy a saját könyveit eladja, ahhoz nem kellett volna megvenni a Librit. Csinálhattak volna saját hálózatot. Túl nagy cég volt, túl nagy befolyással, az a furcsa, hogy csak most sikerült megszerezni. Eltelt több mint 13 év ebben a rendszerben, és egyesek még mindig csodálkoznak, reménykednek. A sokadik hasonló mészárlás után továbbra is vannak, akik azt hiszik, hogy folytathatják majd a munkát a kiadójuknál. Szakmai­ságról beszélnek, meg anyagi érdekekről. Mióta érdekli a Fideszt a szakmaiság, meg egy néhány tízmilliós veszteség, ha cserébe bukni láthatja ellenségeit, felemelkedni hűséges bajtársait? Mennyit is kapott az MCC? 500 milliárdot. És mennyi volt a Libri nyeresége 2022-ben? Pár milliárd? Akkor miért ne nyelnének be ennyi veszteséget, hogy azt adják ki, amit ők gondolnak fontosnak?

MN: Ha leszednek könyveket a kirakatból vagy befóliáznak, az nem hozhat létre tiltottgyümölcs-effektust?

GM: Nyilván lesz egy piaci rés. És ha egy-két komolyan vehető figura csinálna egy új kiadót, arra volna kereslet. Például ha a Jelenkornál kialakul egy olyan helyzet, amelyben dönteni kell a maradás kérdésében. Mert az azért elég nyilvánvaló, hogy az MCC nem azért vett meg egy ekkora cégcsoportot, hogy ott minden a régiben maradjon. Csak idő kérdése, sorra kerül majd mindenki.

MN: Azt mondtad egy korábbi interjúban, hogy 2012. január 1-jén „még meg lehetett volna állítani ezeket, onnantól kezdve viszont nem volt esély”. Miért gondolod így?

GM: Akkor lépett hatályba az új alkotmány, és ha történt volna valami hasonló, mint 2006 őszén a Gyurcsány-beszéd után a tévéostrom, akkor még talán észbe kapnak, hogy túl messzire mentek. De nem történt semmi, az emberek kivonultak tüntetni, aztán hazamentek. Az is nyolc évbe telt, mire az ellenzék elvonszolta magát a Kunigunda utcába, hogy behatoljon a rendszer szívcsakrájába.

MN: A NER megvalósította, amit a Gyurcsány szeretett volna: majd megunják, hazamennek?

GM: Igen, teltek az évek, és tényleg megunták, hazamentek. Én is meguntam, én is hazamentem. Nyilván ebben az is benne van, hogy azokat az embereket, akik 2006 őszén a balhét csinálták az utcán, valamilyen módon megvásárolták. A focihuligánok munkát kaptak mint biztonságiak, meg úgy, mint a kopaszok a választási irodánál. Ahogy Gáspár Győzőtől Dopemanig végbement ez a folyamat a könnyűzenében is.

MN: Nálad próbálkoztak ilyen átcsábítással?

GM: Nyílt ajánlat, hogy fizetünk, ha mellénk állsz, nem volt, de jöttek olyanok fideszes újságíróktól, hogy Marci, egyébként mi szeretünk téged. Nincs konkrét összeg, hanem szépen, fokozatosan átvezetik oda, és akkor mindenki jól jár.

MN: Szerinted mi lesz akkor, ha azoknak sem jut majd, akik pont a pénzért lettek a rendszer szavazói?

GM: A faluban, ahol az elmúlt három és fél évben éltem, a nyolcvanas évekhez, a rendszerváltás utáni ciklusokhoz vagy akár a két­ezres évek elejéhez viszonyítva soha nem volt akkora jólét, mint most. Végignéztük a családvédelmi vagy minek hívják intézkedések hatásait ebben a három évben. Amikor odaköltöztünk a Covid elején, rengeteg üres ház volt. Mindet eladták. Mindet felújították. Beköltöztek a fiatal párok. Az más kérdés, hogy a választások után mennyit és milyen formában kell szegényeknek visszafizetni, de úgy tűnik, megbocsátók. Élni akarják az életüket, mit érdekli őket az SZFE, a CEU, a Térey-ösztöndíj. Ha Dél-Borsodot vesszük, ott az a mentalitás, hogy amit adnak, azt el kell fogadni, de ebben az is benne van, hogy ha nem adnak, azt is el kell fogadni. Az örömük is ilyen. Évszázadok alatt megtanulták, nem rajtuk múlik, hogy mi történik velük. Apám ott volt tanár, próbált ezen változtatni, de neki sem sikerült. Ez a tömeg ilyen. Azt gondolják, amit mondanak nekik. Orbán jobban ismeri az országot, a „magyar embert”, illetve azt, hogy melyik helyre milyen helytartó kell. Mert azért az országon belül nagy különbségek vannak. A feleségem győri. Ő mondta, hogy amikor a nyugatról jövő vonatról átszáll az ország keleti felére tartó szerelvényre, egyszer csak azt veszi észre, hogy a korábbi járaton még volt foga az embereknek, ezen meg már nincs. Orbán szerintem úgy választ kiskirályokat, hogy ezeket a különbségeket is belekalkulálja.

MN: A 2022-es választások után azt mondtad, hogy itt már nincsen levegő, és csak megyünk bele a sötétségbe.

GM: A kultúrára gondoltam, az ott dolgozó barátaimra, írókra, filmesekre. Abból biztosan látható már ez a sötétség, hogy egyszerűen nem kapnak pénzt semmire, megfojtják őket. És egy idő után abba is belegondolsz, mivel jár, ha szemben állsz velük.