Az első világháború után Magyarországon népiskola-építési programot indított a kormány, 1930-ig öt év alatt ötezer ilyen intézmény épült, tanyás vidékeken is. Csak Hódmezővásárhely környékén ötven elemi iskola működött a harmincas években. Idővel azonban kiderült, hogy a tanyai gyerekeknek 5-10 ezreléke tud tovább tanulni, mert a korabeli útviszonyok miatt a városi gimnáziumba ősztől tavaszig szinte lehetetlen bejárni, a kollégiumot pedig csak a tehetősebb gazdálkodók tudják fizetni a gyermekeiknek.
Erről is szó esett 1938. január 6-án a vásárhelyi tanügyi konferencián. Előadást tartott többek közt Szénásy Gyula, a felsőkopáncsi tanyai iskola tanítója. Beszélt a családlátogatások megrázó tapasztalatairól és néhány jobb sorsra érdemes tanítványáról, köztük Tószegi Péter Pálról, akinek apja súlyos szívbeteg volt, így anyja, bátyja keresményéből éltek.
„Észrevétlenül gyakran
megfigyeltem, mit eszik az iskolában reggel 8-tól délután 4 óráig. Legtöbbször egy szem kockacukrot egy szelet kenyérrel.
A 10 órás szünetben óvatosan leharapja a kockacukor sarkát, álla alá tartva bal tenyerét, nehogy egy morzsányi is leeshessen. Csöngetéskor szertartásosan gondosan becsomagolja és elrejti a padfiók legbelső zugába. Ebédje: a kockacukor fele, a kenyér többi részével. Hazainduláskor nyúl a maradékhoz. Bámulatos, milyen fegyelmező erő a szegénység. Csoda-e, hogy olyan vékony, mint egy indiai fakír? Máskor a szilvalekváros kenyérrel cselekszik így, vagy a birsalmával. Tehenük tejét főleg édesapja fogyasztja el, a többit legtöbbször el kell adni, mert sóra, petróleumra is kell pénz. A takarékosság terén már az egyetemet végzik.”
A tanácskozáson Szathmáry Lajos, a Bethlen gimnázium tanára javasolta: hozzanak létre egy otthont a városban a tehetséges tanyai tanulóknak, ahol lakhatnak, amíg a gimnáziumban tanulnak. Pénzt is ajánlott erre a célra, a sajátjából. Ötletét Márton Árpád, a gimnáziumot fenntartó református egyházközség elnöklelkésze mellett mások is támogatták, pénzzel is. A következő napokban, hetekben vásárhelyi tanárok, városi tisztviselők, orvosok, lelkészek, kereskedők adtak 20-100 pengőt erre a célra. Egy tanító özvegye ingyen vállalta, hogy a diákok gondját viseli.
A tanyai iskolák legjobbjait korabeli tehetségvizsgáló módszerekkel tesztelték, kiválasztottak közülük hatot. Csáki Ernő, Dezső Imre, Szőke Ferenc, az említett Tószegi Péter, Szűcs Andor, Szűrszabó József 1938 szeptemberétől tanulhatott a gimnáziumban. Teljesen mentesültek a fizetés alól, a szálláson túl ennivalót és felszerelést is kaptak.
Eleinte a nagy internátusban laktak a többi gimnazistával, de ott konfliktusok adódtak, emiatt inkább a megürült kántori lakba költöztették őket, ahol gazdálkodtak is, nyulakat, disznót, galambokat tartottak. Így kezdődött két egyetemi tanár, egy kertészmérnök, egy jogtanácsos, egy MTV-osztályvezető és egy történész pályája.
Az otthonba később újabb diákok költözhettek, és a kezdeményezésnek olyan híre lett, hogy támogatta többek között a finn Nobel-díjas író, Frans Eemil Sillanpää is. A vásárhelyi példa többek között Móricz Zsigmond révén vált ismertté, akit Szathmáry Lajos hívott meg Hódmezővásárhelyre. Móriczot kísérve jött el 1940-ben Vásárhelyre Németh László, aki szintén elkötelezett támogatóvá vált.
Az író az Égető Eszter című regényben megemlékezik a tanyai tanulók otthonának létrejöttéről. Cseresnyés című drámáját az idő tájt mutatta be a Nemzeti Színház. Németh László úgy döntött, hogy a teljes bevételt – 1146 pengőt – a vásárhelyi diákotthonnak adja, és még azon fölül is segít. „Az én adományom, ill. fölajánlásom másik részét, kb. 1000 P-t a tanyaiaknak szánom. Azt szeretném, ha ezen az összegen jövő ősszel öt új gyermeket állítanátok be, akiket amennyire lehet, s ameddig bírom (havi 20 P-s részletekben) később is én vinnék, vagy segítenék tovább. Természetes, ha szükségtek van előbb pénzre, csak írjatok: havi 1-200 pengőt addig is tudok bármikor adni.” – írta Németh, hozzátéve, nem szeretné, ha a felajánlásáról bárhol is írnának.
A fenntartók azonban szerették volna ezek után róla elnevezni a diákotthont, Németh ebbe sem egyezett bele. Utóbb mégis hozzá kötődő nevet választottak, mert a dráma után a Cseresnyés nevet kapta az intézmény. Idővel, ahogy szaporodtak a diákok, az otthon kinőtte a kántori lakást, nagyobb épületbe költözött. A második világháború után voltak viharos időszakok, viszont tovább gyarapodott a közösség, egy idő után természetesen nem csak tanyán élő diákok laktak ott. 1967-ben vadonatúj, akkor modernnek számító üvegpalotát kapott, ahová az idő közben megalakított lánykollégium lakói is beköltözhettek. Ezt a házat máig használja az intézmény.
Németh László megítélését meghatározta a második szárszói konferencián, 1943 nyarán elmondott beszéde, és a Rákosi-rendszerben ő is a margóra szorult. 1949-től a kollégium már nem is viselhette a Cseresnyés nevet. Azért az író továbbra is kötődött a városhoz, későbbi Kossuth-díjának összegét a gimnázium könyvtárának adta. Az 1968 októberében tartott harmincadik évfordulón és találkozón is jelen volt, és beszédet mondott, amelyet meghúzva és átírva közöltek. Azért megvan az eredeti is.
„…Úgyhogy itt a nép közt élő értelmiségtől föl a legnagyobb szelleméig ennek a kornak, megvan a lépcsőzet. Én arra kérném talán önöket, hogy
vigyázzanak arra, a mai társadalomban, hogy ahol valami hasonlót látnak, mert ezt semmiféle rendszer nem teszi fölöslegessé, hogy a keletkező jót támogassuk,
és ahhoz ragaszkodjunk” – mondta.
A cenzúrázatlan szöveget most először közli a nemrég megjelent 80 év tanúi című kötet, amelyet Pataki Béla, a Cseresnyés kollégium nevelőtanára állított össze. A könyv a ma is működő kollégium történetét foglalja össze személyes dokumentumokkal és fényképekkel.
A kívülálló olvasót is megérinti a képek láttán, hogyan hagyott nyomot akkor az idő az emberek arcán, de az életük összeköti azt, amit a történelem eseményei szétszabdalnak. Megdöbbentő, milyen sok fotó maradt fenn a kezdetektől.
Az 1955 és 1959 között a kollégiumban élt diákok közül áll Savanya Ferenc, Peszleg Sándor, Egri Béla, guggol: Sipos Antal, Nagy István.
Fotó: 80 év tanúi
Megvan Szénásy tanító úr portréja, a következő oldalon vele együtt egy iskolai csoportkép tanulókkal, oldalt az akkor már cserkészegyenruhában feszítő Tószegi fiú, aki hazalátogatott az elemi iskolába.
Készült az első hat diákotthonosról csoportkép, majd a többiekről is.
Látni lehet a 25 éves találkozón egy asztalnál az egykori diákot, dr. Tószegi Pétert, az alapítót, dr. Szathmáry Lajost és Szénásy Gyulát. Szathmáry Lajos később is eljárt a kollégium összejöveteleire. 85 évesen arról beszélt – erről hangfelvétel is maradt –, hogy az intézménynek vissza kellene kapnia a Cseresnyés nevet. Ez 1992-ben megtörtént.
„2016 óta foglalkozom a kollégium történetével. Eredetileg dokumentumfilmet készítettem, Cseresnyés emlékezet címmel – mondja a Narancs.hu-nak Pataki Béla –, ezt bemutatta az Emlékpont Múzeum, és fesztiválra is neveztem. Mivel korábban is jelentek meg kiadványok a kollégium történetéről, azt gondoltam, most szólaljanak meg az emberek. Megkerestem azokat, akik kötődtek az otthonhoz, minden korszakból. Kamera elé ültettem őket, beszéltek az emlékeikről. A könyvet azért állítottam össze, mert a filmbe végül a visszaemlékezések, képek egy része kerülhetett csak be. Sok emberrel beszéltem, és voltak, akik nagyon jól emlékeztek, fontos élményeket osztottak meg velem, de a terjedelmi korlátok miatt az interjúiknak csak egy részét használhattam a filmhez. És a régi fotókat is szerettem volna megmutatni.”
Pataki Béla eleve el szokta tenni azokat a dokumentumokat, amelyekről azt lehet gondolni, majd jók lesznek valamire. Amikor elkezdte a könyvet írni, azzal szembesült, hogy ami rendelkezésére áll, az a kötet kereteibe sem fér bele. Kiderült, hogy a kollégiumban egy időben szokás volt naplót íratni a diákokkal a rendezvényekről, és ezeket is megőrizte az intézmény. Van ballagási tablókönyv, a végzősök is megvannak együtt képen.
„Akik ide kerültek az alapításkor, itt láttak először villanyvilágítást, angol WC-t, de az életre szóló élmény az volt, ahogy együtt boldogultak – mondja Pataki Béla. – Az, hogy itt van reggeli, ebéd, vacsora, még 1959-ben is fontos élmény valakinek, és hogy más tekintetben is jobban él, mint otthon. Amikor idejöttem 34 éve, a középiskolások mellett voltak általános iskolások is, elsősöktől kezdve. Olykor olyan színdarabbal mentünk a gyulai Erkel Diákünnepekre, amelyben tizennyolc-tizenkilenc évesek játszották a szülőket, hat-hét évesek a gyerekeiket.”
Pataki Béla nem tartott igényt honoráriumra, és a könyv nem is került közforgalomba. Aki kér belőle a kollégiumban, kap, ingyen. Van viszont benne egy tájékoztató lap arról, hogy a kollégium alapítványa továbbra is elfogad támogatásokat.
A nevelőtanár a Facebookon nemrég azt posztolta, hogy a könyvek után így befolyt adományok összege meghaladta a másfél millió forintot.
A pénzt az alapítvány kezeli, de a diákönkormányzat dönti el, mit vegyenek belőle. Sporteszközt, társasjátékot, vagy – mint legutóbb – ajándékokat a sakkszakkör által szervezett verseny résztvevőinek.
