magyarnarancs.hu: Az írónak az első kötet előtt is van élete. Nálad hogy teltek a készülődés évei?
K. Varga Bence: Nem állt hozzám közel az irodalom, amikor gyerek voltam. Egészen pontosan nem olvastam semmit sem, a kötelezőket is valahogy mindig sikerült elsunnyognom a középiskoláig. Amikor aztán a kezembe került Az arany virágcserép, hamar félbehagytam, és azt mondtam, ha ez az irodalom, akkor nem kérek belőle. Persze azóta újraolvastam, és azt gondolom, hogy egy remekmű, de tizenöt évesen még nem álltam készen egy ilyen regény befogadására, nem ismertem azokat a kulturális kódokat, amikhez csak rengeteg olvasással lehet hozzáférni.
magyarnarancs.hu: Mi fordított át?
KVB: Tizenhét éves voltam talán, amikor az Édes Anna volt soron a kötelező olvasmányok között, és az év végi ötösért az utolsó dolgozatot jól kellett megírnom, úgyhogy adtam még egy esélyt az irodalomnak. Megérte, mert rögtön beleszerettem. Az előbb azt mondtam, sosem foglalkoztatott az irodalom, ami annyiban nem igaz, hogy már az általános iskolában is érdeklődve figyeltem a tankönyvekben az írók portréit.
Ott nézett ez a sok bánatos tekintetű, komoly ember, és a szemükből azt olvastam ki, hogy valamit megértettek az életből, valamit, amit én is szeretnék tudni.
A hétköznapokban általában jó kedélyű ember vagyok, de mindig is volt bennem hajlam a melankóliára, és ezt láttam az ő arcukon is. Azt akartam, hogy magyarázzák el nekem is, mi ez a megfoghatatlan érzés, ami időről időre a hatalmába kerít. Szóval sejtettem, hogy érdemes lenne olvasnom, de ténylegesen elkezdeni nagyobb lépés. Ehhez Kosztolányi Dezső tökéletes kapudrog volt, tőle aztán elvezetett az út Karinthy Frigyesig meg a többi nagy nyugatos szerzőig. A legnagyobb élményem egyértelműen Kafka volt, nála éreztem először, hogy pontosan arról ír, amit keresek. Ha még a meghatározó élményekre vagy kíváncsi, Dosztojevszkij és Krasznahorkai László tették rám a legnagyobb hatást sok-sok más író mellett. Nagyon jól tudok rajongani, most épp Faulkner van soron.
magyarnarancs.hu: A Repedések könyve Kapuváron játszódik. Ahogy sokan, te is a szülővárosod történeteit írtad meg.
KVB: Annyiban pontosítanék, hogy nem ott játszódik, de nem ok nélkül állítottad ezt. A szövegek írásakor ugyanis fontos felismerés volt számomra is, hogy akarva-akaratlanul, de mindig egy általam jól ismert, kapuvári helyszínen képzeltem el a történeteket. Ugyanakkor a kötetben szándékosan nincs megnevezve a város, mert szerintem nem lényeges, pontosan hol is zajlik mindez. Kapuvár csak egy forrás volt, amihez mindig visszatérhettem. Szerettem felnőni ebben a városban, a családom és a legfontosabb barátságaim is oda kötnek, ráadásul egy ilyen kis közösség zártsága kifejezetten biztonságérzetet nyújt gyerekként. Felnőtt fejjel viszont – így, hogy lassan tíz éve nem élek ott – már sokkal inkább ijesztőnek tűnik. Látom például az idős embereket, akik az egész életüket kénytelenek voltak leélni úgy, hogy gyakorlatilag alig hagyhatták el a várost, és ha igen, akkor se mentek messzire, legfeljebb a Balatonra. Néha úgy tűnik, hogy számukra az egész világ a városhatárokon belül értelmeződik. Amikor bezártságot mondok, erre, egyfajta mentális bezárkózottságra gondolok, és ezt próbáltam meg a kötet egyik szervezőelvévé tenni, egyfajta stíluselemmé. De nem gondolom, hogy ez csak Kapuvárra volna jellemző. Krasznahorkai László 1989-ben írta meg Az ellenállás melankóliáját a gyulai élményei alapján – ami jelentősen nagyobb város –, de amikor elolvastam, azt éreztem, hogy nagyon is jól ismerem ezeket a karaktereket.
magyarnarancs.hu: Hőseid gyakran idősödő férfiak, akiknek tévképzeteik vannak, félelmeik, rossz álmaik. Mi az oka ennek a makacs mintának?
KVB: Erre nehéz válaszolnom, mert nem dolgozom ennyire tudatosan. Csak úgy vagyok képes és hajlandó írni, ha van miről. Általában mindenki fél az ihlet szótól, úgyhogy én is inkább ötletekről beszélnék, amik időnként megszületnek bennem. Ezek furcsa, megmagyarázhatatlan képek, amelyekbe aztán annyira beleszeretek, hogy végül meg is akarom írni őket.
A jó ötlet magában hordozza az adott történet magvát, akár azt is, hogy milyen napszak van, ki a főszereplő, milyen hangok szólalnak meg a háttérben.
Amikor ez megtörténik, az ember valamiféle mágikus pillanatnak éli meg, de nyilván nincs többről szó, mint hogy valamilyen emlék vagy érzés hirtelen tudatosul bennem. Hogy miért idős férfiak főként? Valószínűleg azért, mert én is férfi vagyok, és egyszer, nem is olyan soká, én is megöregszem majd. Ennél pontosabb választ nem tudok adni.
magyarnarancs.hu: A peremvidékek lakóival sok író foglalkozott, téged is hasonlítottak Tar Sándorhoz. Miben más a te megközelítésed, mint a többieké?
KVB: Nem tudom, mert nem olvasok túl sok szocioprózát, és egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy egy irodalmi hagyományhoz csatlakoznék. Az egyetlen, akihez valamilyen módon kapcsolódni próbáltam, az Krasznahorkai László, kár is volna tagadni, hogy a korai művei elementáris hatással voltak a szövegeimre, ezt jeleztem is a mottóválasztással. Nem gondolom, hogy a könyvemet a szocioprózához kellene sorolni, már csak azért sem, mert annak teljességgel hiteltelen. Ha elutaznál Kapuvárra, szép, viszonylag rendezett várost találnál, ahol az emberek menő autókkal közlekednek – persze, hiszen a lakosság fele Ausztriában dolgozik. Ráadásul az elbeszéléseimben nem jelenik meg a fent és lent lévők viszonyrendszere. Ha fel is villannak szociális különbségek, csak azért, hogy kiderüljön: mindez nem számít, mert a karaktereim sokkal inkább valamiféle egzisztenciális félelem miatt szoronganak, halál tekintetében pedig mind egyenlők vagyunk. Persze, értem, miért gondolják ezeket a szövegeket sokan szociográfiainak, hiszen az elbeszélések tele vannak lerohadt gyárépületekkel meg látszólag nincstelen karakterekkel, de itt pusztán csak azt szerettem volna bemutatni, mi van az emberek fejében. Hiszen az ő szemükön keresztül jelenik meg a város. Kapuváron sokszor hallom még, hogy lebontott gyárak miatt bánkódnak az emberek – az épület rég nincs ott, a fejekben azonban még mindig él az emléke annak, hogyan ment tönkre valami, ami nekik fontos volt. Tudjuk jól, hogy a szegénység nem csak pénzügyi értelemben definiálható, egy kisvárosban pedig kifejezetten korlátozottak a kultúrához való hozzáférés lehetőségei, még ha amúgy viszonylagos anyagi jólétben is élnek. Sajnos időnként ezt érzem otthon is. Csak hogy ne a levegőbe beszéljek: országszerte ünneplik idén Reigl Juditot, aki száz éve született Kapuváron (festőművész, az absztrakt expresszioniznus képviselője - a szerk.), tudomásom szerint a város semmiféle megemlékezést nem tartott még az évforduló napján sem. Legalábbis hírt nem találtam erről. Ami főleg annak fényében nagyon vicces, hogy tavaly sikerült emléktáblát állítani egy étteremnek, egész pontosan az étterem böllérmáj nevű ételének. Hogy is mondjam… Mintha lenne itt valamiféle értékeltolódás.
magyarnarancs.hu: Úgy tűnhet, nyílt világban élünk, ahol az információ fénysebességgel terjed. Így a zártság még tragikusabb.
KVB: Igen, de ha megfigyeled, ebben a könyvben nem sok minden utal rá, pontosan mikor is játszódnak a történetek. A szerkesztés során Murzsa Timivel nagyon figyeltünk, hogy legfeljebb apró részletekből lehessen következtetni erre. Annyit elárulhatok, nem a jelenben. A cél az volt, hogy a történetek egyfajta időtlenség állapotában jelenjenek meg, mert bár a karaktereimről nem gondolom, hogy örökérvényűek volnának, a problémáik mindenképpen azok. Ezt szerettük volna felerősíteni.
magyarnarancs.hu: Van az írónak közfeladata?
KVB: Szerintem nincs. Persze, ha valaki tényleg időtálló, jó irodalmat csinál, azzal óhatatlanul a közösséget szolgálja és formálja. De nekem abszurdnak tűnik, hogy valakinek kötelező lenne rögtön közéleti témákban is felszólalnia, csak azért, mert kitalált néhány történetet, aztán leírta. Ettől függetlenül sok író van, akinek én is szívesen hallgatom meg a véleményét közéleti témákban, de alapvetően azt gondolom, hogy a művész elsősorban foglalkozzon a művészetével. A legjobban az viszolyogtat, amikor másoknak akarjuk megmondani, mit csináljanak. Az életem egy pontján meg is fogadtam, hogy nyilvánosan soha nem fogok például politikai témában megszólalni.
magyarnarancs.hu: Feladatod, hogy kiutat keressél?
KVB: Nem, nekem legalábbis biztos nem.
magyarnarancs.hu: Akkor micsoda?
KVB: Ennél sokkal önzőbb vagy öncélúbb a motivációm. Kizárólag azért írok, mert nyomasztanak ezek az ötletek belül, és jó érzés kiadni őket magamból. Gomolyog bennem valamiféle nyugtalanság, de ha megírom, kicsit többet értek meg magamból – és csak bízni tudok benne, hogy mások is élvezni fogják. Egy dolgot semmiképpen sem szerettem volna: hogy engem a nincstelenek szószólójának gondoljanak.
magyarnarancs.hu: A könyv második helyezést ért el a Margó-díjért folyó versenyben. Megengedted magadnak, hogy örülj a megjelenésnek?
KVB: Persze. Mást sem csináltam az elmúlt csaknem egy évben. De egyre inkább nyomasztanak az újabb ötletek. Tegnap éppen Malcolm Lowry Vulkán alattját olvastam, de egyszerűen képtelen voltam koncentrálni rá, körülbelül másfél oldalanként elkalandoztam, mert csak arra tudtam gondolni, én mit írnék.
magyarnarancs.hu: Elbeszéléskötettel debütáltál, de azt mondják, a regénnyel dől el minden. Akkor most azt kell írni?
KVB: Nem gondolom, hogy az elbeszéléseket alacsonyabb polcra kéne helyezni, de valóban a regényt tartják vízválasztónak. Az ötlet már megvan, de még érlelem, nem szeretném elkapkodni. Eddig írtam másfél oldalt, aztán teljes válságba kerültem, és kihúztam a felét. Ijesztő felismerés, hogy egy regényben már minden mondatnak szolgálnia kell a nagy egész központi gondolatát, nem lehet felindultságból, el-elkalandozva írni. Sokáig nem halogathatok, hamarosan nekiülök a munkának, és ha jól megy, akkor kihúzom azt a maradék fél oldalt is, és nulláról újrakezdem az egészet.
K. Varga Bence: Repedések könyve. FISZ Könyvek, 2022, 201 oldal, 3500 Ft
