„Hazugságban élni rettenetesen fárasztó” – Nádasdy Ádám-interjú

  • Urfi Péter
  • 2023. április 23.

Sorköz

Tíz évvel ezelőtt tanári munkáról, Dante-fordításokról, Istenről és nyelvészetről beszélgettünk Nádasdy Ádámmal. Idézzük fel Urfi Péter interjúját az Ásatás sorozatban!

Kedves Olvasónk!

A Sorköz új sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.

Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2013. március 7-i számában jelent meg.

Hogy az archív interjú első szakaszát is megértsük, idézzük fel, mi történt épp egy évtizede: 2013. februárjában az ELTE jónéhány rangidős tanárát kényszernyugdíjazták, végül az arra érdemeseket professor emeritus címmel kompenzálták. Nádasdy Ádám is az ELTE BTK kényszerből nyugdíjazott oktatói között volt, és távozásának hírére elöntötték az internetet a felháborodott kommentek. Kollégái egy emberként álltak ki mögötte, de ő nem panaszkodott sokat. A munkaviszonynál fontosabb dolgokról is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Mióta tanít az ELTE-n?

Nádasdy Ádám: Negyven éve. Előtte ide jártam egyetemre is.

MN: Nem dolgozott soha máshol?

NÁ: Két évig tanítottam gimnáziumban.

MN: Hogyan és mikor tudta meg, hogy kénytelen lesz nyugdíjba vonulni?

NÁ: Múlt héten felhívott a tanszékvezetőm, hogy nem tudnak tovább ott tartani. Mert, ugye, én már nyugdíjban vagyok, hiszen elmúltam 66 éves. Az egyetemi szokásjog szerint a professzorok nyugdíjazását 70 éves korukig általában nem kezdeményezik. Hát most ez valószínűleg megtörténik, hivatalosan a rektor, valójában a dékán úgy döntött, inkább azoktól válik meg, akiknek van nyugdíjuk, tehát megélhetésük is, semmint hogy negyvenéves oktatók kerüljenek az utcára.

MN: Akkor minden szép és jó, nincs itt semmi látnivaló?

NÁ: Nézze, ha már ég a ház, és a dékán ott áll, kezében egy slaggal, akkor nyilvánvaló, hogy azt a slagot rám és a hozzám hasonló helyzetben lévőkre irányítja. Az már más kérdés, miért hagyták, hogy a ház kigyulladjon, miért nem tettek tűzvédelmi intézkedéseket és így tovább.

MN: Ez volt a leghatékonyabb módja a tűzoltásnak?

NÁ: Ehhez nem értek, nem látom át az egyetem bonyolult pénzügyeit. Csak olyasmik jutnak eszembe, hogy két fokkal lejjebb lehetne csavarni a fűtést, úgy spórolni – de hát ez soha nem ilyen egyszerű. Egyébként adminisztratíve eddig nem történt meg a nyugdíjazásom, még nincs róla papír; még mindig nem lehetek biztos benne, hogyan döntöttek vagy döntenek.

MN: Többször is elmondta, hogy elsősorban tanárként tekint magára, és csak utána jön a nyelvész, a költő, a fordító. Miért nem lehet megingatni ezt az elsőséget?

NÁ: Talán mert ebben vagyok a legjobb. Az ember érzi, miben jó igazán. Olyan még soha nem volt negyven év alatt, hogy ne lett volna kedvem órát tartani, hogy azt kívántam, bár lenne bombariadó, és maradna el a másnap reggeli előadás. Más tevékenységeknél tudok szorongani, határidőkből kifutni, menekülni. Olyat már gondoltam, hogy bár ne lenne még lapzártája a kiváló folyóiratnak, amelynek verseket ígértem.

MN: Sok egyetemi oktatónak a tanítás csupán szükséges feltétele a zavartalan tudományos munkának.

NÁ: Igen, de nekem másféle múltam van, ugyanis - gyakorlatilag az érettségitől kezdve - sok éven át nyelvtanár is voltam, fáradt, nyűgös mérnököket tanítottam angolra. Tehát ez korábban lépett be az életembe, mint a kutatói munka. Hát mit csináljak? Azt hiszem, ehhez van tehetségem. Gimnazistaként építész akartam lenni, ahhoz nem volt. A matek még csak-csak ment valahogy, de fizikából nem voltam elég jó.

MN: Most, hogy nem taníthat, az építészetnek szentelheti magát.

NÁ: Azért nehogy azt a látszatot keltsük, hogy engem azonnali hatállyal leparancsoltak a katedráról! Nyárig mindenképpen maradok, az őszi félévet pedig majd meglátjuk. És továbbra is tarthatok kurzusokat díjazás nélkül, ahogy az a nyugdíjas professzorok esetében bevált szokás. Ez a venia legendi, szó szerint „az olvasás engedélye”, tehát a professzor lecturákat tarthat, úgymond, felolvashatja tanait az egyetemen. Ezt természetesen senki sem vonta meg tőlem. Biztos vagyok benne, hogy ha nem is annyit, mint eddig, de fogok tanítani a következő félévben is. Kollégáim erre valószínűleg igényt tartanak majd, hiszen nem vettek fel mást a helyemre, miközben az órák száma valószínűleg nem csökken. Sőt, az is lehet, hogy kérlelni fognak, hiszen professzor kollégám, Varga László most megy nyugdíjba, annak rendje és módja szerint, 70 évesen.

MN: Három professzor tartozott az Angol Nyelvészeti Tanszékhez, jövőre marad egy.

NÁ: Igen.

MN: Nem érez sértettséget, dühöt? Hogy csak azért se megy vissza ingyen dolgozni, miután elküldték?

NÁ: Nem, nem. Lojális vagyok az ELTE-hez, derék katona. Ha így, akkor így.

MN: A pedagógiai szenvedély nemcsak a katedrán hatja át, hanem tudományos ismeretterjesztő írásaiban is. Az e lap hasábjain hosszan és páratlan népszerűségtől kísérve futó Modern Talkingot mindenki ismeri, de ez nem epizód volt, hanem egy folyamat része: a kilencvenes évek elején a BUKSZ-ban vitt nyelvi rovatot, később a rádióban Kálmán Lászlóval közösen tartott közérthető útbaigazítást a nyelvészet alapfogalmairól, és manapság is ír az ÉS-be néha. Ad notam „egész népemet fogom...?”

NÁ: Igen, és kollégáim, az igazi elméleti nyelvészek biztatnak is erre. Sokszor nekik mutatom meg először, velük láttamoztatom a cikkeket, és persze sokszor csóválják a fejüket, hogy ezt így nem lehet, meg az úgy nem teljesen igaz. De általában oda jutnak végül, hogy mégse lehet máshogy közérthetően elmagyarázni.

MN: Tehát nem érik olyan vádak, hogy leegyszerűsíti a bonyolult tudományos nézeteket?

NÁ: Előfordul, olyankor átírom, vagy visszaszívom, vagy azt mondom, írjatok jobbat, ha tudtok. Olyan ez, mintha egy egészségügyi tájékoztatóban azt írnám: „Mozogjunk minél többet!” Amire egy orvos természetesen azt felelné, hogy álljon meg a menet, azért ez attól függ, kiről van szó, hány éves, mikor műtötték, hány kiló. De végül legyintenek, jól van, azért írjad csak, mozogjunk. Azt hiszem, a szakma összességében támogatóan viszonyul ehhez a pedagógusi – mondjam azt: nyelvművelői? – mániámhoz.

MN: Ennél is különösebb, hogy mintha a műfordítást is részben pedagógiai céllal művelné. Azt mondta készülő Dante-fordításáról, hogy a középkor tudásanyagát szeretné megismertetni az olvasóval. Mára megkoptak a Bibliáról, a vallásról való ismereteink, állítja - ebből szeretne valamit visszaadni a fordítás révén. (Erről lásd korábbi interjúnkat:Tizennégyezer sor nem lehet végig szép”, Magyar Narancs, 2008. december 4.)

NÁ: Fodor Géza, a néhai kiváló dramaturg és irodalmár azt mondta egykor a Hamlet-fordításomra, hogy mintha azt mondanám a közönségnek: márpedig ti addig haza nem mentek, míg az utolsó sorig meg nem értitek az egészet. Hozzátette: nem biztos, hogy ennél a darabnál helyes ez az attitűd. Ezen elvitatkoztunk. De valóban, mindig örömömre szolgál, amikor óra közben egy diák meglepetten felnéz: „Nahát, ez így van? Sose gondoltam volna!” A múltkor a nemzeti színházi Hamlet után egy professzor kollégám azt mondta: ő most jött rá, hogy eddig nem is tudta, miről szól a darab.

MN: Van ebben valami heroikus, szép naivitás, nem? Hogy újrafordítom az Isteni színjátékot, és ettől a fiatalság jobban ismeri majd a katolicizmus téziseit...

NÁ: Valami azért csak leszivárog, nem? Ha a diákok nem olvassák el a szöveget és a jegyzeteimet, akkor majd a tanárok, és ha legközelebb tanítják, már ők is jobban fogják érteni. De ha erre gondol: nem, nem hiszem, hogy a ráckevei HÉV-en ezt a könyvet fogják egymás kezéből kikapkodni a kamaszok.

MN: A magyar fordítói gyakorlatban meglehetősen unortodox módon, rímtelenül fordítja Dante világkölteményének mindhárom könyvét. Célszerűnek tartaná, ha elfogadottabbá válna nálunk a formailag kevésbé kötött fordítás?

NÁ: Hogyne. Ez a németeknél, franciáknál, angoloknál széles körben elterjedt megoldás, ami sokszor színesebb, szórakoztatóbb eredményhez vezet. Hiába minden, a rímért meg kell fizetni. Persze attól is függ, milyen műről beszélünk. Petrarca-szonetteket például talán nem volna érdemes... De ki tudja? Mert nagyon nehéz ám visszaadni azt a természetességet, ahogy Petrarca belecsúszik a rímekbe! De azért a szonett mégiscsak szonett. Az Isteni színjáték azonban elsősorban tankönyv... Azt vegye figyelembe, hogy az olaszban a rímelés, ha szabad így mondanom, nagyon olcsón megoldható. Az azonos szóvégek miatt ezek szinte csak maguktól összecsengenek, ha nem akarná, akkor is. Ugyanez magyarul akrobatamutatvány. Dante síkfutó, akit a rímes fordításokban légtornászként mutatnak be. Ezt csinálja Babits, aki isteni légtornász, és az ember arra figyel, milyen ügyesen elkapta a következő rímben a trapézt - holott Dante nagyon nem ilyen. Ami Danténál hosszan tartó recitativo, az Babitsnál egy végtelen ária.

MN: A verseiben viszont szívesen nyúl kötött formákhoz.

NÁ: Mert olyankor, a rím miatt, mintha a múzsa súgná a következő sort. „Írd azt!” „Ezt?!”, kérdezem a múzsától. „Igen.” „De hát én nem ezt akarom írni!” „Nem érdekel, mit akarsz írni", mondja a múzsa, én meg írom. A forma segít kipréselni magamból a mondandót. Keringőt könnyebb jól táncolni, mint úgy ugrálni összevissza, hogy az szép legyen.

MN: Egyetemi munkájában, cikkeiben és fordításaiban igen, verseiben viszont már nyomát sem látjuk a tanárszerepnek, pedagógiának. Sőt, ezekről mindig mint nagyon személyes ügyekről beszél. Gyűjteményes kötetének (Verejték van a szobrokon, 2009) rövid fülszövegét maga írta, innen idézek: „A világról, országról, boldogulásról sok mindent gondolok, de ezek nekem ritkán verstémák.” Miért?

NÁ: Elsősorban a személyesség, az emberi kapcsolatok érdekelnek, mások írásaiban is. A vers számomra akkor szép, ha öncélú, ha elsősorban vers, és csak azért van, hogy legyen. Mint ahogy az ember dalra fakad.

MN: A közügyekről is lehet nagyon személyesen írni.

NÁ: Hogyne, ezt általánosságban nem is akarom tagadni, most csak hajtogatom a magam igazát.

MN: „Istenről is szoktam írni, úgy érzem, van vele kapcsolatom (remélem, ő is úgy érzi).” Hogy alakult azóta ez a viszony?

NÁ: Hát nézze, életben vagyok, tehát azt kell mondanom, hogy a kapcsolatunk harmonikus. A Dante-fordítás nagy forgalmú telefonvonalat létesített köztem és a Teremtő között. Sokat gondolkozom ezen, úgy érzem, mintha valami burokban tartana engem, megóvna sok bajtól és szörnyűségtől. Mint mókust a ketrecben. Amit én azzal próbálok meghálálni, hogy tekerem a mókuskereket. Ha nem tekerném, akkor talán elkezdene figyelni rám, amitől tartok kicsit. Ebből a szempontból nehéz volt ez a hét, hiszen számolnom kellett azzal, hogy a nyugdíjazással kizökkenek ebből a mókuskerékből. Ám szerencsére olyan pályát választottam, ami nincs helyhez kötve. A párom sebész, ő jobban megrémült először, mert számára a nyugdíjazás a munka végét jelenti. Otthon nehézkes műteni, ugye. Írni lehet.

MN: Másik mondat a fülszövegről: „Fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok, és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm.” Mi volt a coming out oka? Saját magának volt erre szüksége, vagy a magyar közéletnek egy bátorító példára?

NÁ: Mindkettő igaz. Megpróbáltam e nélkül, és nem ment. Lelassult a mókuskerék. Így sokkal jobban működöm, tudniillik hazugságban élni rettenetesen fárasztó. Úgy éreztem magam, mint a vízipólósok, akik látszólag csak ácsorognak a sekély vízben és dobálják a labdát, de ott alattuk a mélység, és a víz alatt folyamatosan tempózni kell. A coming outot talapzatnak láttam, amire ráállhatok, ahonnan már könnyedén dobálózok és ugrálok. Másrészt való igaz, arra is gondoltam, hogy ha már a Jóisten abban a szerencsében részesített, hogy az én közegemben ez a megmutatkozás lehetséges, akkor kötelességem megtenni. Nekem is nagyon jó lett volna korábban, ha fiatal koromban ismerek valakit, aki felvállalja. Ismertem ugyan kiváló meleg művészeket egyfelől, alteros hippiket másfelől, azaz a társadalom legtetején és legalján lévőket, de én középen akartam lenni. Polgárember vagyok, és mint ilyen akartam ezt megvalósítani. Egyébként sokak szemében ez a legfelháborítóbb. Hogy van pofám konformistának, sőt konzervatívnak lenni.

MN: Meglehetősen ritka és konfliktusos képlet ez mifelénk: tudós és művész, Istennel beszélgető meleg férfi, progresszív gondolkodó polgári attitűddel. Nem kéne sokkal zavartabbnak lennie?

NÁ: Logikus lenne, igen, mégsem vagyok. Néha rossz is a lelkiismeretem, hogy miért nem. Jó, a párkapcsolatom nagy biztonságot ad, de alapvetően nem tudom a magyarázatot. Apámtól is azt tanultam, hogy a munka mindenre gyógyszer. Megtart, mint a bakancsban a bandázs, a lábat a kötés. És a humor. Képes vagyok mindenen röhögni. Magamon is.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.

„A legszívesebben hallgatok”

Kurtág György a magyar kultúra állócsillaga, kincse, élő klasszikusa, a magyar művészeti hagyomány nagy tradíciójának megszemélyesítője egy olyan korszakban, amelyben ez a hagyomány igencsak ingatag lábakon áll. Ha nyilvánosan megszólal a 98 éves mester, az maga az esemény.

Annyira nem sötét

A legutóbbi Pearl Jam-lemez, a 2020-as Gigaton hosszú, hétéves várakozás után jelent meg, így sokan örülhettek, hogy a zenekar hamarabb elkészült a tizenkettedik albumával, amely a Dark Matter címet viseli.

Dél csillagai

A Budapest JazzFest cégére alatt, a közel három héten át zajló hetvenhat koncert minden bizonnyal a legnagyobb magyar jazzfesztivál, de ennél figyelemre méltóbb, hogy huszonnégy országból érkeztek a zenészek. Megragadtuk a lehetőséget, hogy egy török triót és egy szárd együttest hallgassunk meg.

Ma senki se nyer

Emlékeznek, mikor volt köztársasági elnök Mádl Ferenc? Nos, Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején. A díszlet és az időnként felhangzó Ki nyer ma? című rádióműsor szignálja segít behatárolni, hogy a közelmúltban járunk, de az elnök neve az egyetlen konkrét utalás, amelyből kikövetkeztethetjük, milyen évet is írunk (majdnem) pontosan.

Gázlánggal fűtünk

Az év szaván vitatkozhatunk, de korunk szava bizonyosan a nárcisztikus. Ha valaki megbánt minket, vagy akár csak nem hajlandó részt venni az önbecsmérlés társadalmilag elvárt aktusában, máris megkapja, hogy „mekkora nárci”.

Újragondolt fintorok

Szabó Eszter sajátos, jellegzetes figurái középkorú és idősödő nők. Morcosak, egyked­vűek. Nyúzottak és fáradtak. Grimaszolnak, duzzognak. Olykor járókerettel sétálnak, máskor két hatalmas herezacskót vonszolnak maguk után.

Választhat szegény

„Köszönöm, hogy Önökkel tölthettem egy napot!” – írta tavaly februári Facebook-bejegyzésében Novák Katalin, amikor látogatást tett Tiszabőn, a legszegényebbek közé sorolt falvak egyikében.

Akire rámondják

Magyar Péter feljelenti Orbán Viktort – lelke rajta, a jobboldalon mindig is nagy becsben tartották az ország hagyományait, az ilyesminek tényleg van itt csőstül (ti. hagyománya). Amíg viszont tövig rágjuk a körmünket, hogy a tisztelt hatóságok hazavágják-e a miniszterelnököt az aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt elkövetett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásaiért, a feljelentés tartalmi része módot ad mindannyiunknak egy pillantást vetni jelen közállapotainkra. Továbbá a jövő kecsegtető ígéreteire is.

Muszkavezetők

Múlt hétfőn egy pilisi lakossági fóruma után a 444 újságírója megkérdezte Szijjártó Péter külügyminisztert, hogyan hatolhattak be az orosz állam támogatta hekkerek – egyszerűbben: az orosz titkosszolgálatok – a Külügy­minisztérium informatikai rendszerébe. Az érdeklődés közvetlen oka az volt, hogy nem sokkal előtte Orbán Viktor kijelentette, mind technikai, mind humán szempontból Magyarországnak van a legjobb nemzetbiztonsági rendszere.

Lövés a lőporos hordón

Május 15-én Handlovában (Nyitrabánya) egy merénylő, bizonyos Juraj Cintula lövéseket adott le Robert Ficóra. Ezek közül legalább egy olyan súlyosnak bizonyult, hogy napokig miniszterelnöke életéért kellett szorítania Szlovákiának. A tettest a helyszínen elfogták, a besztercebányai kórházban kezelt kormányfő a hírek szerint túl van a közvetlen életveszélyen. Szlovákián a merénylet után politikai káosz lett úrrá.

Könnyű kézzel

A Fővárosi Törvényszék mintegy öt éven át zajló tárgyalássorozat után 2024. február 8-án hirdetett első fokon ítéletet a negyed évszázada történt Fenyő-gyilkosság ügyében. Gyárfás Tamás „bűnsegédként” hét év fegyházbüntetést kapott.