Hogyan töltöd fel a telefonod? Valószínűleg nem etikusan

Sorköz

Az akkumulátorgyártás ellátási láncának legalján fillérekért dolgozó, kétkezi bányászokat találunk Kongóban. Új, bestsellerlistás riportkönyv világít rá, mi az ára a következő autós forradalomnak.

„A föld meghódítása – ami többnyire nem egyéb, mint elorzása azoktól, akiknek más a színük, vagy kissé laposabb az orruk – nem valami gyönyörűséges látvány, ha túlságosan közelről nézzük. Csak valamilyen eszme emelheti föl!” – írta Joseph Conrad A sötétség mélyén című klasszikusában, amely 1899-ben jelent meg, azokban az években, amikor a belgák a gyarmatosítók között is kirívó kegyetlenséggel hajtották uralmuk alá és szipolyozták ki Kongót. Bátor irodalmi tett volt, és hasonlóan bátor Siddharth Kara amerikai író, aktivista új könyve, amely azt tárja fel, miként vált ez a borzasztóan szegény afrikai ország a világ vezető kobaltkitermelőjévé, s így az akkumulátorgyártás nélkülözhetetlen szereplőjévé, és miként vált földi pokollá ismét az ellátási lánc legelső láncszemeként. A szerző a Harvard óraadója, aki a modern kori rabszolgaság kutatójaként, újabolicionistaként úgy véli, munkája hasonló az egykori felszabadítókéhoz. A Cobalt Red: How the Blood of the Congo Powers Our Lives a Katanga-bányavidékre vezet, és újabb utazást tesz a sötétség mélyére.

 
Siddharth Kara: Cobalt Red
Forrás: MacMillan

Ahhoz, hogy laptopjaink, okostelefonjaink, vezeték nélküli porszívóink, fülhallgatóink, az elektromos autók, a tabletek, a fényképezőgépek, és minden kütyü, amiben akkumulátor van, működni tudjanak, kobalt szükséges. 2021-ben a világ kobaltkitermelésének 72 százaléka a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajlott, itt – az úgynevezett „rézövezetben” található a Föld készleteinek mintegy fele.

Az akkumulátorgyártás napjaink egyik legnépszerűbb iparága.

A kobalt globális termelési lánca olyan mechanizmus, amely a kongói bányászok egydolláros napi bérét a lánc tetején multimilliárdos negyedéves profittá változtatja

– írja Kara. A 87 milliós országban több millió ember él elszegényedett falvakban, egyetlen pénzkereseti lehetőségük a többnyire illegális bányákban van. Ők a creuseurs, akik kézzel, ásóval, lapáttal, csákánnyal hatolnak a föld mélyébe, mindenféle munkavédelmi előírás nélkül, és felbecsülhetetlen körükben az alagútomlásokból, csonttörésekből, más balesetekből fakadó halálozások száma. A felnőttek alig keresnek egy dollárnál többet naponta, a gyerekek ingyen dolgoznak, hogy a családjuknak segítsenek, és mivel megfizethető iskolai oktatás a legtöbb helyen nem biztosított, nincs is más választásuk. A kitermelt nyersanyagot a kereskedők (négociants) veszik meg a kétkezi munkásoktól, egy zsákot 2-2,5 dollárért, ami aztán a raktárakba, majd a feldolgozóüzemekbe kerül. Ilyenek működnek az olyan nagyvárosokban, mint Kolwezi, Likasi és Lubumbashi, de a finomítás már nem itt, hanem kínai üzemekben zajlik. A szerző becslése szerint Kína termeli a finomított kobalt háromnegyedét. Ázsia amúgy sokkal hamarabb észrevette a „kékaranyban” rejlő lehetőséget: a CATL és a BYD (Kína), az LG Energy Solution és a Samsung SDI (Dél-Korea), valamint a japán Panasonic gyárták a világ újratölthető, lítiumionos akkumulátorainak 86 százalékát. Az Orbán-kormánnyal is nagy kedvvel üzletelő CATL a teljes piac harmadát lefedi.

A természeti kincsekben nagyon gazdag Kongón nem először gázolnak át a gazdagabb országok. Az 1880-as években elefántcsontot szállítottak innen zongorabillentyűkhöz és műfogsorokhoz Európába, tíz évvel később, az első automobilok megjelenése után a gumifák miatt vált érdekessé. Az informatikai forradalomnak a tantál és a volfrám miatt volt szüksége az országra, most pedig az elektromos autók forradalma hajtja a kobaltbizniszt. 2010-ben mindössze 17 ezer ilyen gépjármű volt az utakon, 2021-ben ez a szám már 16 millió. A Tesla néhány modelljét leszámítva mind L-NMC, tehát kobaltos akkumulátorral működik.

Mindez nem lenne lehetséges, ha a kongói társadalom szövetén nem tátonganának méretes lyukak. A legszegényebbeket gyakran magánhadseregek, félillegálisan működő milíciák kényszerítik munkára. A munkások között, akiknek az egészségügyi ellátás alig elérhető, kifejezetten magas a daganatos és légzőszervi betegségek aránya. A nők gyakran terhesen is kénytelenek dolgozni, a talaj, a víz és a levegő, valamint az elégtelen táplálkozás miatt a gyakoriak a vetélések, a halvaszületések és mindenféle születési rendellenesség. „Örülök, hogy Isten elvette a gyerekeimet. Jobb itt nem megszületni” – mondta a könyv szerzőjének egy nő. Az is kiderült a helyszínen, hogy a nőknek mindenhol kevesebbet fizetnek egy zsák kobaltért.

Siddharth Kara két évtizede foglalkozik a modern rabszolgaság, a gyerekmunka és a szexkereskedelem témáival, és azt állítja, sehol nem tapasztalt olyan állapotokat, mint Kongóban. „Mindennapi életünket a Kongóban tapasztalt humanitárius és környezeti katasztrófa működteti” – írja könyve bevezetőjében. Több alkalommal járt az országban 2018 és 2021 között, egyre több kapcsolatot épített, és ahogy Charles Marlow a már említett regényben, mélyebbre és mélyebbre jutva egyre többet látott az emberi szenvedésből. „Jól kidolgozott tervekkel érkeztem, hogy felderítsem az országot, de Kongóban csődöt mondanak a tervek. A körülmények mindenhol ellenségesek, beleértve az agresszív katonai szervezeteket, a szoros megfigyelést, a bányavidékek távoli elhelyezkedését, a kívülállókkal szembeni bizalmatlanságot” – írja. Kara legegyszerűbben úgy tudott forrásokat szerezni a riportkönyvhöz, hogy felkereste a falvakat, ahol a bányászok élnek, de megjegyzi, Kongó kormánya mindent megtesz azért, hogy a feltárásoknál tapasztalt embertelen körülményekről ne jusson ki információ, így számos kongói nem mert beszélni az őket ért szenvedésről. Több interjú fegyveres őr jelenlétében zajlott.

A kongói emberek helyzetére Siddharth Kara sem javasol egyértelmű megoldást. Szerinte minden nagy techcég, amely azt állítja, hogy csak etikusan előállított kobaltot használ,

hazudik vagy becsukja a szemét.

A hivatalos kobaltbányákra ugyan vonatkoznak bizonyos szabályok, a kanadai-kongói tulajdonú Mutoshi bánya etikusságát például büszkén hirdetik a bejáratnál elhelyezett feliratok, a nyersanyag nagyobb része illegális feltárásokból származik, amik gyakran épp a „rendes” bányaüzemek mellett helyezkednek el. Kara úgy véli, elsősorban az ellátási lánc legtetejének felelőssége lenne, hogy etikus körülményeket követeljen a legalsó láncszemeknél is: a nyers emberi erő helyett gépesítést, tisztesebb fizetést, a gyerekmunka megszüntetését, iskolákat, kórházakat, nyugdíjat – mindez aprópénz lenne ahhoz képest, milyen profitra tesznek szert az olyan cégek, mint az CATL, a Samsung vagy az Apple. Az olvasó azonban okkal kételkedik, hogy javaslata bárhol is nyitott fülekre találna: a nagyvállalatok még saját anyaországaikban is azért lobbiznak, hogy a munka törvénykönyve legyen kevésbé szigorú a munkáltatók javára, a kongói kobaltbiznisz legnagyobb részvényese pedig Kína, ahol az emberélet ugyancsak eldobható.

Abban viszont igaza van a szerzőnek, hogy ugyan megváltozhatatlannak tűnik a rendszer, az embertelenségeket pedig a gigacégek PR-tevékenysége folyamatosan igyekszik elfedni, voltak évszázadok, amikor a gyarmatbirodalmak, illetve maga az intézményes rabszolgaság is mozdíthatatlannak tűnt. „Alig néhány ember tudta az 1700-as években, hogy amikor leül reggelizni, a teáját kegyetlen körülmények között, észak-amerikai ültetvényeken dolgozó afrikai rabszolgák munkája nyomán előállított cukor édesíti. A rabszolgákat olyan messze helyezték az angol reggelizőasztaloktól, amennyire csak lehet, mígnem néhány abolicionista az emberek arcába tolta az igazságot.”

Siddharth Kara ugyancsak ír arról az élményről, amit valamelyest az olvasó is átérezhet a könyv nyomán: „Semmi sem ugyanolyan egy kongói utazás után. A világ nem áll egybe újra. Nem lehet felfogni, hogy mindez ugyanezen a bolygón zajlik. A hegyekben tornyosuló zöldségek az élelmiszerboltokban vulgárisnak tűnnek. A vízöblítéses vécé varázslat. A tiszta levegő és a víz bűn. A vagyon és a fogyasztás szimbólumai erőszakosak. Hiszen szinte minden erőszakból származik, amit a történelemkönyvek igyekeznek gondosan elrejteni és kilúgozni.”

Siddharth Kara: Cobalt Red: How the Blood of the Congo Powers Our Lives. St. Martin's Press, 2023. 288 oldal, 29,99 dollár

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk