Ezt ugyanis nem az egyes szám első személyben beszélő narrátor, hanem A jelenet című fejezet egy naiv, sőt meglehetősen korlátolt turista szereplője mondja, aki azért jár fel Barcelonából havonta egyszer a Pireneusokba „megtisztulni”, mert, ahogy mondja, a hegyek mintha „egy másik világhoz tartoznának”. Ám az ott lakóknak ez az egyetlen valóság. A harmincéves szerző rendkívüli nyelven, kiérlelt írói eszköztárral ábrázolja e zárt világot, ahol az emberek fájdalmas emlékeikbe gubózva élnek az elszórt tanyákon. Az olvasó döntése, hogy erre a világra egzotikumként, kívülről tekint, vagy felismeri-e benne saját magát.
Solà mindkét lehetőséget megadja. A 21. század elején vagyunk, ma, de az elbeszélésekben ott a közelmúlt, a spanyol polgárháború, amikor a kamasz Cristina a barátjával kézigránátokat, puskagolyókat, fegyverdarabokat gyűjtött, ezek ma is megvannak, a dobozaik már nem is fértek a házba. A monológokban (miképp a szereplők tudatában is), babonák, legendák, hiedelmek kavarognak, megszólalnak boszorkányok, halottak, és különböző állatok is. A cím egy halott fiú verséből származik, könnyen lehet, hogy már a halála után írta. Rajtunk áll, mit hiszünk. De hogy ezek az emberek, Hilari, Sió, Mia vagy Jaume távoli idegenek lennének? Lehet, sosem jártunk még a Pireneusokban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
