Magyar Narancs: Kezdjük egy bemelegítő kérdéssel: te kerested meg a Helikon Kiadót az antológia ötletével, vagy ők téged?
Simon Márton: Ők kerestek meg, M. Nagy Miklós főszerkesztő hívott fel tavaly júliusban. Épp a strandon ültem. Egészen szürreális élmény volt, de nagyon jól esett.
MN: Mennyit gondolkodtál, mielőtt igent mondtál a felkérésre?
SM: Fontos megkeresésekre nem szoktam azonnal válaszolni, bár ha jól emlékszem, annyit azért rögtön mondtam, hogy alapvetően benne vagyok, csak hadd gondoljam még át. Nyilván ugyanannyira ijesztő egy ilyen felkérés, mint amekkora öröm. Viszont a múlt év, ahogy a túlnyomó többségnek, nekem is a veszteségekről és az „újratervezésről” szólt. Egy ehhez hasonló pillanatban egy ilyen lehetőség fény az éjszakában.
MN: Ez a 99. kötet a kiadó népszerű zsebkönyvsorozatában, és 99 magyar költő, illetve tőlük ugyanennyi vers került be a válogatásba, ez alighanem előre adott keret volt. A 99 sok vagy kevés, ha a magyar líra áttekintéséről van szó, esetleg pont elég?
SM: A kilencvenkilenc a semminél is kevesebb, ha arról van szó. Nem azért, mert ne lehetne egy elég jó merítésben bemutatni kilencvenkilenc versben már ezt-azt, hanem mert átmenet a tényleg elég sok és a tényleg nagyon kevés között. Csupa döntési kényszer, csupa kérdés. Nagyon jó.
MN: Mi volt a nehezebb, a régi nagyok szelektálása, vagy a közelmúltbeli, ma még egységesnek látszó szerzőtömegből való válogatás?
SM: Ez pont egy ellentétes irányú művelet valahogy, mert a régi nagyokat mindig próbáltam lerángatni a piedesztálról, hogy közelebb férkőzhessek hozzájuk, a közelmúltbeli szerzők közül pedig nem keveset ismertem személyesen, őket meg megpróbáltam feltaszigálni a piedesztálra, hogy ne a személyes közelségem miatt akarjak tőlük szöveget – vagy néha: a személyes antipátiám ellenére akarjak. Lelkigyakorlatnak sem utolsó az ilyesmi.
MN: Érdekes, hogy míg egyes szerzőktől a legismertebb versek kerülnek be, másoktól viszonylag keveset olvasott darabok. Gondolok arra, hogy Vörösmartytól az Előszó van, de Aranytól a Dante, vagy Kormos Istvántól a Nakonxipánban hull a hó, de Nagy Lászlótól az Én fekszem itt. Sőt Juhász Ferenctől a Babonák napja, csütörtök…, Weörestől pedig a Le Journal. Ezek szerint vannak megkerülhetetlen szövegek, még akkor is, ha az antológia egyik célja épp a nem szokványos választások felmutatása?
SM: A legegyszerűbb válaszom erre az, hogy nem, nincsenek megkerülhetetlen szövegek, és ne is legyenek, viszont nekem szerkesztőként nem csak azt a szempontot kellett szem előtt tartanom, hogy egy valóban különleges válogatás legyen a munka eredménye, hanem azt is, hogy ne csináljak „költészeti freak showt” a könyvből. Biztos voltam benne, hogy ha előállok 99 tök ismeretlen verssel, a kutya nem veszi majd komolyan ezt a könyvet, és joggal, mert azon nem az ízlés látszik, hanem a kuriózumgyártás kétes szándéka. A megoldás annyi lett, hogy megpróbáltam a szakmai körben evidens, illetve néha persze a közönség által is jól ismert szövegek közé becsempészni a valódi kuriózumokat. Nagyon sok jó tanácsot kaptam, amikért nagyon hálás vagyok. És nem adtam könnyen a „helyet” az antológiában, napokat olvastam azokat a klasszikusokat is, akiket egyébként gyerekkorom óta jól ismerek. Iszonyú izgalmas lenne egy széleskörű felmérés egyébként, hogy ki mit tart közismert versnek (és miért). Szerintem a Babonák napjá…-t a legfiatalabbak már amúgy sem ismerik, se mondjuk a Le Journalt. Vagy szerinted de? Én örülnék, ha ismernék. Ezért is kerültek bele.
MN: Ha jól értem, hármas koncepciód volt előzetesen, legyen szokatlan a név- és címfelhozatal, legyen bent reprezentatív módon a határon túli magyar líra, illetve legyen több női szerző. Ez utóbbiról írod, hogy akárhogy is akartad, 27-nél több nem jött össze. Ezek szerint eléggé férficentrikus a költészeti hagyományunk is.
SM: A kérdést nálam jócskán felkészültebb válaszadók is gyakran feszegetik, nem szeretnék most álnaiv rácsodálkozással sajnálkozni a magyar irodalomtörténet szexizmusán. Én ezt a saját hatáskörömben mindig igyekeztem kijavítandó hibaként kezelni, vagyis nem azért hoztam ezt fel, mert pálcát akartam törni és ostort akartam csattogtatni a közeg és/vagy a hagyomány fölött, hanem mert ami ezen a téren itt történt, az ma már semmilyen szempontból nem igazolható, plusz régen is rossz volt. Ellenben lehet tenni érte, hogy amit tudunk, megjavítsunk – 2021 van, ha most nem, mikor?
MN: Az előszóban, amit a könyvhöz írtál, azt mondod, hogy századunk fiatal költője jellemzően színpadon állva adja elő a versét, maga is zenél, brandet épít a közösségi felületeken, és nagy valószínűséggel klímatudatosan él. Én mondjuk eléggé megrémültem attól, hogy ennyire könnyen körülírható ez a fiatal költő karakter. Hol vannak a szabálytalanok, a brand-rombolók, az önsorsrontók, a bohémek, a seggfejek? Vagy ezek már kihaltak?
SM: Amit én fölvázoltam – Dana Gioia amerikai költő esszéjét beidézve – , mind formai, külső körülmény, a mediális változásoknak és a mellékes szerepek alakulásának a regisztrálása, tartalmi kérdésekhez alig van köze. Szóval nem zárja ki azokat, akiket felsorolsz. Bár ha most felhoznám a kortárs közeg leghíresebb seggfejét, egyből megegyezhetnénk abban, hogy ő az egyik legtudatosabban felépített, legjellemzőbb „brand” is, színpadon, kötetben, bárhogy. A bohémek Hrabal könyveiben élnek tovább, GG Alling fent van Spotifyon. Ha szabálytalanságra vágysz, nézz körül az Instán vagy a Twitchen. Komolyan. De slamre is eljöhetsz. Én nem hiszek a hanyatlásnarratívákban, tényleg nem. A digitális kultúra előtti kultúra semmivel nem volt jobb, izgalmasabb, valódibb, mint a mostani. Rosszabb se feltétlenül, csak tagadhatatlanul más. Én nagyon vártam ezt a jövőt, ami most van, mert iszonyúan lassan telik ilyen értelemben az idő – és alig várom a következő lépcsőfokokat is.
MN: Más: szerinted kik fogják a leginkább olvasni ezt az antológiát?
SM: Szerintem sokan. Legalábbis azt remélem.
MN: És végül egy kis kritika. A borítóval nem vagyok kibékülve, és nem csak azért, mert kísértetiesen emlékeztet Orbán Balázs államtitkár könyvére (A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye, Mathias Corvinus Collegium, 2020), hanem mert egy nem szokványos magyar lírai antológiát egy szokványos ikonnal, a csodaszarvassal jelenít meg vizuálisan. Amúgy megnéztem, két szarvas van a könyvben, az egyik Karig Sáránál (igaz, ott rögtön egy egész csorda: „a hét sovány szarvastehén / éhesen bőg a tó jegén”), a másik Rab Zsuzsánál („szarvashangon bődülő Bakony”). Szóval azt akarom kinyögni, hogy mintha nagyon nehéz lenne a hagyomány sztereotípiáitól és közhelyeitől is megszabadulni. A szövegekben ez sikerült nagyrészt, erre a borítóra mászik fel a dolog. Vagy rosszul látom?
SM: Ezen percekig röhögtem. Igen, eléggé igyekeztem megszabadulni a közhelyektől, és nem, én a szarvast nem érzem annyira elhasználtnak, de persze lehet, hogy tévedek. Illetve mivel a NER szereplőit az agyam hihetetlen hatásfokkal szórja ki, és semennyire nem érdekelt soha egy percig sem a mondott államtitkár, sem a – minden bizonnyal iszonyúan fontos – könyve, sajnos ez a hasonlóság teljesen radar alatt maradt, pedig jogos. Védekeznék először is azzal, hogy a Karmelita kolostort odalentről átszellemülten stírölő vízivárosi rőtvad egyszerűen a szokásos agyatlan, otromba giccs, míg a lakótelepre betévedt szarvas legföljebb nem annyira innovatív, oké. (Vagy a lakótelep is közhely?) Másrészt komolyan nem értem, miért kéne ennek a mi szegény állatunknak a csodaszarvasnak lennie, miért nem a Cantata Profana ugrik be, és pláne, pláne a „Csak tiszta forrásból”, vagyis bármikor inkább Bartók, mint bárki más. Nekem ez ezt implikálta, a legelső perctől, talán a gyűjtögetés miatt, amiben heteket, hónapokat töltöttem a könyv létrejöttéig. Pl. a lakótelep a háttérben nekem a Molnár C. Pál lakótelep Battonyán. De hát ez már majdnem annyira szubjektív, mint maga az antológia.
