„A gyerekek egyébként nagyon jól vannak. Meghíztak (sajnos a sok semmittevéstől mi is), jó színük van. Pisti rengeteget változott előnyére: igen bátor lett. Az első ródliversenyt (nem kell valami komolyra gondolni) is ő nyerte meg. Rendkívül ügyes, mozgékony, erős…”
Minden bizonnyal rengeteg családi cipősdobozban rejtőznek hasonló – vakációs – tartalmú levelek, amelyeket évtizedek múltán is nosztalgikus mosollyal olvashatnak az érintett családtagok. De az idézett levél bármennyire is volt optimista, csak szomorúságot okozhatott a címzetteknek, ráadásul most, több mint 60 évvel később elmondható az is, hogy a nyilvánosságra tartozik.
A levelet a Nagy Imre-per nyolcadrendű vádlottjának, Vásárhelyi Miklósnak a felesége, Pór Edit írta a romániai Snagovból, aki ekkor – 1957 januárjában – még nem tudhatta, milyen sorsot szánnak férjének és társainak, azaz Nagy Imre körének, a forradalom miniszterelnökét is beleértve. A politikusokat családjukkal együtt a snagovi luxuskalitkában fogolyként őrizték, „igazi” letartóztatásukra csak 1957 áprilisában került sor, onnan pedig már egyenes út vezetett Nagy Imre 1958. június 16-i kivégzéséig.
Az elítéltek túszként fogva tartott családtagjait csak hónapokkal később szállították haza, Budapestre.
Vásárhelyi Mária 3 évesen került Romániába, legfeljebb emlékfoszlányai lehetnek a kétéves száműzetésről. De amikor négy éve Schmidt Mária vezényletével közpénzmilliárdok úsztak el az ’56-os emlékévre és Dózsa László lett a forradalom arca, Vásárhelyi felháborodásában – látván, hogy „a forradalom emlékezetéből ki akarják radírozni Nagy Imrét és társait” – közzétett egy Facebook-bejegyzést arról, hogy mi történt vele és a családjával hatvan évvel korábban, a forradalom leverése után. „Miután a Facebookon láthatóan nagy érdeklődést váltott ki, másnap folytattam. És harmadnap is” – írja a Valahogy megvagyunk előszavában a szerző, aki kezdetben a családi és baráti emlékeket dolgozta fel, majd ezeket könyvtári, levéltári, archívumi kutatásokkal egészítette ki.
A Valahogy megvagyunk az első összegző munka a snagovi évekről, legfőképp a hétköznapokra, a családokra fókuszálva. Míg a történelemkönyvek, az ’56-ról szóló különféle szakmunkák a leggyakrabban pár mondattal elintézik ezt a két évet a Nagy Imre-per hosszúra nyúlt prológusaként, Vásárhelyi könyvében olyan hátborzongató dráma leírását találjuk, amelynek eleinte még reménykedő hősei fokról fokra ismerkedhetnek meg a lelki terror mindenféle fokozataival, kezdve onnan, hogy 1956. november végén elhurcolják őket a jugoszláv követségről.
| ||
A történet vége közismert, a Valahogy megvagyunkból pedig azokat a többnyire megrázó, embertelen részleteket is megismerhetjük, amelyekről eddig sejtelmünk sem volt. Noha vannak a könyvben anekdoták, vicces epizódok, sőt úgy tűnik, hogy a gyerekek néha még élvezték is a „kétévi vakációt”, sokkal gyakoribbak azok a piszkos húzások, amelyek azt bizonyítják, hogy Kádárék nem érték be a „sima” leszámolással. Jól példázza ezt az a jelenet, amelyből megtudhatjuk, hogyan értesültek a családtagok a Nagy Imre-per végkimeneteléről: 1958. augusztus 3-án beterelték őket egy szobába, ahol elolvashatták az ítéleteket közlő június 17-i Népszabadság-számot, miközben a sarokban egy nyugtató injekcióval felszerelt ápoló állt, minden eshetőségre felkészülve. Losonczy Géza felesége ekkor tudta meg, hogy férje már 1957-ben meghalt a börtönben, ennek ellenére kétszer is megengedték, hogy levelet írjon neki Budapestre.
Az új hatalom tehát szükségét érezte, hogy ellenfelei családtagjait is megalázza, amelynek minden bizonnyal az volt az oka, hogy mindkét oldalon kommunisták álltak. Ráadásul a fogvatartottak között volt (minden ok nélkül) Rajk László özvegye is az akkor alsó tagozatos ifj. Rajk Lászlóval, akit mintha csak azért száműztek volna, hogy érzékeltessék a párhuzamot 1949 és 1957 között. Rajk Júlia Kádár Jánoshoz írt levele talán a legjobban mutatja a helyzet abszurditását: „Ha hazatérésünknek az is az egyik feltétele, hogy Laci ne mesélgesse el mindazt, ami ez idő alatt történt, megígérem, hogy majd betanítom úgy, ahogy azt az illegalitásban élő elvtársnők és a szerencsétlen zsidó anyák tették. (…) Másfél éve, mióta itt vagyok, soha senki nem közölte velem, hogy miért vagyok újból bezárva. Legyen hát bátorságod János kimondani, hogy milyen sorsot szánsz nekem és Lacinak, és mindezt miért!!!” – írta az özvegy, de soha nem kapott választ levelére, pedig Kádár volt a fia keresztapja.
Vásárhelyi Mária könyve elsősorban azért felkavaró, mert az aljasság és az igazságtalanság akkora adagját kapjuk, ami egy fiktív regényben már túlzásnak tűnne. És ha ehhez hozzátesszük, hogy a Valahogy megvagyunk azért született, mert hőseit a mostani emlékezetpolitika épp kiretusálni próbálja a történelemkönyvekből, akkor végeredményben ugyanaz a felháborodás keríthet hatalmába, mint a könyv olvasása közben.
Borítókép: Vásárhelyi Miklós 1958-ban a bíróság előtt, mögötte takarásban Nagy Imre; Fortepan/Magyar Nemzeti Levéltár
Ab Ovo, 2019, 292 oldal, 3950 Ft
