A név becsapós: nem kizárólag vers és nem feltétlenül ütős, de mindenképpen egyedi és egyre népszerűbb önkifejezési formáról van szó, amely parázs szakmai viták és hullámzó színvonalú klubestek sokaságához vezetett, miközben több, az irodalommal kapcsolatos tévhitre durván rácáfol.
Ha az ember nem akar bekerülni egy slamverseny öttagú zsűrijébe, akkor ne üljön az első sorba, ne tegye fel a kezét, amikor a konferanszié megkérdezi, ki jár itt először, valamint találjon jobb kifogást annál, hogy "nem érek rá, én itt dolgozom" - különben máris a kezébe nyomják a pontozótáblát. A szintén pórul járt fotós kollégával ülünk a Corvintetőn tartott buliban, és próbáljuk belőni, hogy a teátrális mozdulatokkal prezentált, a közbeszúrt káromkodásokkal együtt is közepesen unalmas három percet mégis hová soroljuk egy és tíz között. Nehéz feladat, egyrészt mert bejáratott társaságba csöppentünk, ahol - mint a nekünk szegeződő vasvillatekintetekből hamarosan levesszük - nem igazán illik hét pont alá menni, másrészt mert slamszüzek lévén fogalmunk sincs, hogy lesz ez még így se, vagy pont ellenkezőleg, hamarosan a mi arcunkra is kiül az üdvözült mosoly.
A slam egyik nagy erénye, hogy képes megszólítani a tizen- és huszonéveseket, s nem csupán leköti őket, de megismerteti és megszeretteti velük az irodalmat. Teszi mindezt meglehetősen indirekt módon - bazmegekkel, rossz rapimitációkkal és egyéb "kúlságokkal" - és a lehető legjobb időben: egy olyan korban, amikor az olvasás egyre elavultabb befogadási formává kezd válni, s helyét az auditív tartalmak veszik át. A slam poetryvel a költészet visszatér eredeti, orális formájához - vélekedik Szkárosi Endre költő, az ELTE oktatója, hozzátéve, hogy az estek nagy vonzerejéhez a közös rituálé, a részvétel érzete is hozzájárul, miután számos produkció a közönség aktív közreműködésére (nevetés, taps, bekiabálások stb.) épít. Az ötvenes évek beatköltészetéből is eredeztethető műfajt egy chicagói építőipari munkás, Marc Smith "találta fel" a nyolcvanas évek közepén a maga és barátai szórakoztatására. A lírai hobbi hamar mozgalommá nőtte ki magát, Amerika-szerte alakultak a slamtársaságok, majd a kilencvenes évek közepén Európa is rákapott a témáját és stílusát tekintve kötetlen, valahol a költészet, a rap, a színház és a stand up comedy határmezsgyéjén mozgolódó műfajra.
"Nagyon pozitív rezgése van egy-egy slamestnek: sokkal intimebb az atmoszférája, mint egy koncertnek vagy egy felolvasásnak" - mondja Németh "Zeek" Péter, a hamarosan bejegyzendő Slam Poetry Budapest egyesület alelnöke, aki a 2006-os indulás óta aktívan részt vesz a honi slaméletben. Eleinte nem igazán találta a közönségét, de az utóbbi egy-két évben egyre többen lettek kíváncsiak a slammelésre: most decemberben egy hónap alatt országszerte kb. harminc esemény volt, többségük telt házzal futott, s az is egyre gyakoribb, hogy egy bulira zenekarok vagy stand up komédiások helyett slammereket hívnak a jónép szórakoztatására. "Azért slam poetry, mert
szájba vág
- már ha jól van előadva" - mondja az elsősorban MC-ként ismert Zeek, aki egyetért azon megállapításunkkal, hogy meglehetősen hullámzó a bulik színvonala. Ugyanakkor szerinte egyelőre nem szabad szelektálni a fellépőket, hisz' csak nemrég kezdett beindulni a dolog - ergo hagyják, hogy bárki bármilyen szöveggel induljon. E példamutatóan befogadó hozzáállás egészen addig végtelenül szimpatikus, amíg nem kell végigülnünk egy egész versenyt. Bár hall az ember üdítően okos és humoros produkciókat is, ideális esetben érthetően és a nem kicsit nevetséges gangsta style-tól mentesen előadva, de vannak olyan produkciók, amiket csakis föld alatti bunkerekben, államtitkok kicsikarása érdekében lenne szabad prezentálni. Lelkiismeretes zsűritagként minden fellépőt próbálunk reálisan, de azért nem túl szigorúan értékelni; ám igyekezetünk dacára sikerül a honi slamtörténet legalacsonyabb pontszámát (kettőt) adnunk - mint később kiderül, egy olyan slammernek, aki többnyire fasiszta szövegekkel operál (most ezt nem tette, csak szimplán borzalmas volt).
"A slam poetry újra szexivé tette a költészetet" - írta a The New York Times 1998-ban, és igazat kell adnunk neki: nemcsak azért, mert különböző költőóriások műveinek átiratai élővé és izgalmassá teszik az irodalomoktatásban bebiflázandó feladattá silányított alkotókat, hanem mert a slam a kortárs költőkkel és költészettel kapcsolatos hiedelmeket is megcáfolja. Ha hamarabb nem, a slam poetry óta mindenki tudja, hogy a költők nem fűtetlen konyhákban, kibolyhosodott pulóverben merengő introvertált alakok, hanem menő és szórakoztató srácok, akik remekül érzik magukat a színpadon. Természetesen nem minden slammer költő, sokan a zene, mások a színház felől jönnek, és többen szimplán az utcáról esnek be. "Teljesen más folyóirat-publikálásra szánt verset írni és egy slamversenyre 'alkotni' valamit - mondja Simon Márton költő. - Utóbbiba az ember bekalkulálja a szüneteket, a testbeszédet, a közönség lehetséges reakcióit, és persze merőben más a tartalom is. A verseimben soha nem foglalkoznék olyan (közéleti) témákkal, mint amilyenekkel egy slamben. Amit költőként csinálok, az a legfontosabb, és amúgy is
menjen a politika a bánatba,
de a verseimből aztán főleg! Közben viszont itt élek, most élek, és igyekszem nem csak saját magammal meg a Facebookommal törődni - és ha korábban a barátaimnak hőbörögtem, amikor valami versbe nem illő zavart, most elmondhatom egy slamben, aminek nyilván ezért is elég relatív néha az irodalmi értéke." Simon hozzáteszi, hogy a slam szélesebb közönsége nyitott a nyomtatott irodalomra is, ezt saját versei kapcsán tapasztalja. Célja-e a slam poetrynek, hogy a líra ne egy szűk irodalmi elit privilégiuma legyen - kérdezzük -, és azt a választ kapjuk, hogy a slam nem alternatívája, hanem része kíván lenni a kortárs költészetnek, illetve fityiszt nemcsak az irodalmi elitnek, hanem mindenkinek mutat. "Itt mondhatsz bármiről bármit, élő egyenesben gyakorolhatod a szólásszabadságot. Ami már önmagában baromi jó" - mondja az ifjú költő.
Világszerte meglehetősen vegyes a slam poetry fogadtatása: míg a költő és aktivista Bob Holman a költészet demokratizálásának nevezte, addig például Harold Bloom kritikus a művészet halálaként aposztrofálta. Nálunk is indult - kívülről nézve kissé felfújt - vita a műfajról. "Magával a slammel annyi bajom van, hogy a sikerét úgy tálalták elém, mintha az egyetlen üdvös út lenne a boldogsághoz. Egy nem slammer roszszul érzi magát tőle, és szerintem ez baj - írja Toroczkay András költő és kritikus a blogjában. - Nem tekintem a művészi siker egyetlen fokmérőjének például, hogy mennyien vannak egy esten, vagy mennyi példányt adnak el egy könyvből, mennyi korsóval a sörből." A többek szerint a teljes irodalmi elit (mely csoportozatot mindig csak ilyen homályosan, konkrét nevek említése nélkül hozzák szóba, mintha legalábbis a maffiáról vagy Voldemort seregéről lenne szó) ellenérzését kifejező magánvélemény mellett egy, az Irodalmi Jelenben megjelent slamparódia, valamint a Költőtroll című Geszti Péter-szám borzolta a kedélyeket. Pár érintett igen hevesen reagált, hangsúlyozva, hogy nem kívánják átvenni a költészet helyét. Sőt.
"Szerintem a slam sokkal inkább előadó-művészet, mint költészet" - vélekedik Bencsik Ádám, azaz Ponza, aki Zeekhez hasonlóan a zene felől érkezett a verselő fiatalok közé. - Nem tudok olyat írni, amit mindenki ugyanúgy olvasna fel, mivel nem a jambusok és a megszokott verslábak ritmikájára építek. A humor, a szójátékok és a ritmus, nem a költészet felől közelítek ehhez az egészhez" - mondja a zenész, aki szerint a műfaj egyik legfontosabb jellemzője a kortárs jelleg. A jelenre való erőteljes reflektálás részeként egyre többen foglalkoznak közéleti témákkal: decemberben főleg a diáktüntetésekről, a kultúra kisajátításáról és a felsőoktatás szétzúzásáról lehetett sokat hallani slamesteken. "Sajnos megint olyan abszurd politikai helyzet látszik előállni, amiben az underground kultúra fontos szerephez jut, pontosabban az érdemi kultúra leszorul a föld alá - mondja Szkárosi Endre. - A fiatalok ezt spontán módon megérzik, és létrehozzák azokat a tereket, ahol a közéletről alkotott véleményüket megoszthatják egymással. Más - nem virtuális - fórumuk nem nagyon van, ahol ezt megtehetik."
"villanyszerelőnek tanulni szabad, bölcsésznek meg nem / majd egy új stadion tövében nem lesz mit ennem / aztán csodálkoznak, ha jön a gengnem / pontosabban gangnam, ahogy mindenki csinálja / hogy lovacskázva húznak el innen a picsába" - mondja Simon Márton a Mika Tivadar mulató szűk alagsori helyiségében felállított aprócska színpadon, és a közönség többször is spontán tapsban tör ki - bár legjobban a Fekete Györgyöt Fekete Pákóval összevető részt szeretik. "Itt mindenki nyílt és őszinte, teljesen más, mint egy átlagbuli - mondja egy 15 éves fiú, aki nem először jár slamversenyen. - Máshol nem beszélnek nekünk fontos dolgokról; hogy mi lesz velünk, hogy hova tartunk, mert erről például fogalmunk sincs, csak sodródunk." Más gimnazisták is elmondják, hogy azért szeretik a slamet, mert érdekli őket a rímbe és viccbe foglalt társadalomkritika, de a privát témákat boncolgató műveket is nagyon szeretik. "Holnaptól nem kaphatok gyerekbetegséget, legfeljebb csak felnőttkórt. / Holnaptól a stréberségem nem cuki, hanem csak simán ellenszenves. / Holnaptól érdekelni fognak a napi hírek és a boldogtalan középkorú nőkről szóló / novellák." - szavalja Kemény Zsófi a 18. szülinapjára írt versét, és nevetve elviszi a pár ezer forintos fődíjat a harmincas srácok elől.
A megkérdezettek többsége az Akkezdet Phiai révén hallott először a slam poetryről, és most már felváltva járnak rapkoncertekre és a verselős estekre. "A költészet az elit kiváltsága. A társadalom túlnyomó része nem találkozik versekkel a mindennapokban"- mondja Závada Péter, a rapzenekar egyik fele. - Tőlünk nyugatra, főleg a tengerentúlon sokkal gyakoribb, hogy laikusok is foglalkoznak költészettel, mint ahogy az is, hogy nem szakmabéli puszta kedvtelésből verses szövegeket gyárt. Nagyon meghatónak találom, hogy, teszem azt, Kaliforniában a hétpróbás gengszterek is, ha úgy adódik, leülnek rapszöveget írni. Épp úgy, mint Balassi Bálint, aki levágta két török janicsár fejét, majd befejezett egy Júlia-verset." Az első verseskötetével tavaly debütált Závada szerint a slammelést lehet irodalmi szinten is művelni, de más verset és más slamet írni: előbbi a klasszikus műveltségbe ágyazva beszél mai problémákról, míg utóbbi a popkultúra nyelvén szólítja meg közönségét, és nem egy idealizált kánonnak, hanem a közízlésnek kell megfelelnie.
Azt, hogy felvirágzott a hazai slamélet, mi sem mutatja jobban, mint hogy tavaly jutott ki először magyar slammer az európai versenyre. Süveg "Saiid" Márk (az Akkezdet Phiai másik fele) képviselte hazánkat a brüsszeli versenyen, ahol ötödik vagy hatodik helyezést ért el (a szavazatszámlálók nem tudták eldönteni). "Szerintem Európában most nálunk a legjobb a slam: az olaszoknál egy ember kezében van az egész, ő dönti el, hogy ki léphet fel és ki nem, a svédek meg azt mesélték, hogy lasszóval fogják az embereket egy-egy estére. Náluk persze van állami támogatás, ami nálunk teljesen hiányzik" - teszi hozzá a rapper, aki szerint a pályázás és az érdekérvényesítés szempontjából jó, hogy megalakul a Slam Poetry Budapest egyesület, ugyanakkor a szervezettség törvényszerűen az ad hoc jelleg rovására megy. Az intézményesülésről megkérdezett slammerek pró és kontra ugyanezt a két érvet hozták fel, ki a pályázás lehetőségét és a profizmust, ki a spontaneitást és a lazaságot tartva fontosabbnak. Páran megjegyezték, hogy az utóbbi időben elkezdte az egészségesnél komolyabban venni magát "a vezetőség". Csak remélni tudjuk, hogy a bürokratizálódás nem rontja el ezt a minden gyerekbetegségével együtt kimondottan szimpatikus, kedves és izgalmas kezdeményezést, és a slambulik még sokáig olyan események maradnak, ahol az ember két órán belül háromszor válik rajongóvá, ötször kívánja, hogy bár süketülne meg menten, és tucatszor kapja magát azon, hogy szívből nevet valami borzalmas szóviccen.
