KÖNYVMELLÉKLET - Interjú

Varró Dániel: "a gyerekek nagyon tudnak táncolni az ember idegein"

Sorköz

Beszélgettünk legújabb kötetéről, villőkről, mitkékről, bakurászokról. Arról, hogy szülőnek lenni csak a szerelemhez hasonlítható érzés. Meg arról is, vajon ciki-e kimondani, hogy ugyanaz a két kedvenc költője, mint Orbán János Dénesnek.

Magyar Narancs: Legújabb köteted, a Csütörtök, a kisördög Agócs Írisz grafikussal együtt készített képeskönyv, amely a magyar mitológia elemeit emeli be a mesébe villőkkel, mitkékkel, bakurászokkal. Akkor most milyen is a bagoly, netán bagó?

Varró Dániel: Eredetileg a koponyányi monyók is egy kapanyélfarkú manó, aki a koponyaméretű heréiről kapta a nevét, de ezt se feszegetjük, amikor a kicsiknek mesélünk róla. Finomítanom kellett, ahogy maguk a magyar népmesék is erősen megszelídítve, stilizálva jutottak el hozzánk annak idején. Egyszer ajándékba kaptunk egy népmesegyűjteményt, amelyben a maguk pőre valójukban voltak a mesék.

Aranyos rajzok voltak benne, gyanútlanul kezdtem felolvasni a gyerekeknek. A kéz- és lábcsonkolás, vízbe fojtás még a legenyhébb kegyetlenkedés volt benne, én előbb lettem rosszul a nyerseségüktől. A magyar hiedelemvilág is tiszta horror, miközben hihetetlenül színes és érdekes. Pont ez a kihívás izgatott, hogy óvodásoknak hogyan lehet úgy mesélni a rossz gyerekeket bezsákoló pulyaszedőről vagy a farkasemberszerű markolábról, aki megeszi a Holdat, hogy ne törje ki őket a frász.

MN: Honnan jött a cím? Talán az általad is sokat fordított és kedvelt nonszensz műfaj egyik alapműve, Chesterton Az ember, aki Csütörtök volt című műve ihlette?

VD: Ez nem jutott eszembe, de lehet, hogy ott volt tudat alatt. Eleve úgy pattant ki a fejemből, hogy ő Csütörtök, a kisördög. Valahol az agyam egy kis zugában a gyerekkoromból rémlett egy cseh­szlovák mese, amelyben egy ördögféleséget Szombatnak hívnak, de ez csak később tudatosult bennem, és hiába kerestem, nem találtam nyomát. Az is csak utólag esett le, hogy a csütörtök pont a hét középső napja, úgyhogy találó név egy középső gyereknek.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Az Aki szépen butáskodik című tárcakötetedben azokból az írásokból válogattatok ki több mint százat, amelyeket hét éven át kétheti rendszerességgel írtál a gyerekeidről a Nők Lapjában. Korábban azt nyilatkoztad, nem értesz a prózához, nem fogsz prózát írni soha.

VD: Mindig minden felkérést rímes formában abszolváltam, ha lehetett, a kiállításmegnyitóktól kezdve a cikkekig, még volt, hogy interjút is versben adtam. A versbeszédet érzem anyanyelvemnek, a próza ahhoz képest olyan nekem, mint egy idegen nyelv. De itt nem engedték a rímes megszólalást, mondván, összezavarná az olvasókat. Semmi tapasztalatom nem volt, de aztán kialakult valami rutinom, mert hamar megtaláltam egy szerkezetet, amelyet úgy tudtam működtetni, mint egy versformát. Persze ez csak egy személyes hangú apanapló volt, ettől még továbbra sem jutna eszembe regényt írni.

MN: Mégis látványos az elmozdulásod a próza felé. Annak idején a Túl a Maszat-hegyen cselekményszálát Teslár Ákos segítségével szőtted, de A szomjas troll óta mintha csak kulisszaként működnének a rímek – a hangsúly átkerült a történetmesélésre.

VD: Érzem is az elmozdulást. Sokáig főleg csak a forma meg a hangvétel érdekelt. De a tárcaírás alatt izgatni kezdett, hogyan lehet a gyerekeimről szóló kis történeteket hatásosan elmesélni, összefűzni, hogy egy-egy írásnak legyen valami felütése, csattanója, íve. És érdekes módon a jellemábrázolásról is sokat tanultam közben. Nem vagyok jó abban, hogy kitaláljak karaktereket, mindig azokat a figurákat dolgozom fel, akiket magam körül látok. A kisfiaim csodálatos modellek voltak, mivel mind a három egészen más egyéniség, elkezdett megmozgatni a kihívás, hogy minél pontosabban tudjam megragadni a milyenségüket. Ezt aztán A szomjas troll meséiben is tudtam kamatoztatni, hogy a kis óratörpék, hablegények hús-vér gyerekként viselkedjenek.

MN: A szomjas troll, a Kaland–Játék–Kockázat sorozat mintájára készülő lapozgatós könyved első meséjében, a Leprikónok átkában még nehezíted is a történetszövés amúgy sem könnyű feladatát.

VD: Naivan kezdtem bele, az elején bőkezűen osztogattam a választási lehetőségeket, aztán nem győztem a szálakat egy irányba terelni. De nagyon érdekelt az egész, a döntések és a következmények viszonya. Kamaszként faltam az ilyen típusú könyveket, de idegesített, hogy mindig az volt a helyes út, hogy ha találkozol valakivel, azt ki kell nyírni, és el kell venni, ami nála van. Ha nem így tettél, akkor a végén mindig hiányzott valami fontos tárgy, amit henteléssel kellett volna megszerezni.

Nálam egy viking gyerek a főhős, úgyhogy elég logikus, hogy ha egy hatméteres viking­evő trollal találkozik, akkor nem azzal jár a legjobban, ha nekitámad. Viszont, bár a dobókockát kiiktattam belőle, a szerencsének azt a részét, hogy a következmények nem mindig kiszámíthatók, szándékosan benne hagytam. Például ha nem mosunk fület, az általában káros következményekkel jár, de ha történetesen épp hableá­nyok próbálnak halálba csalni az énekükkel, akkor mégis ez a korábbi helytelen döntésünk húzhat ki a pácból.

MN: Fura ez a szituáció. Az ország legrégebbi női lapjába kérnek fel, ez eleve kijelöli, hogy te csak egy aranyos és jó fej apuka lehetsz, különben véged. Pontosan tudjuk, hogy három gyerek apjaként nem könnyű, szépen mutatta ezt – bár az anyuka szemszögéből elsősorban – az Egy nap című film is. Nem minden rózsaszín és vicces. A gyerekek sem mindig tündériek, a rosszalkodásukon sem lehet mindig megértő elnézéssel hahotázni. Mennyire volt számodra béklyózó ez a – valószínűleg kimondatlan – elvárás?

VD: Nem éreztem ilyen béklyót, talán azért, mert tényleg egy aranyos apuka vagyok. Az vitathatatlan, hogy a gyerekek nagyon tudnak táncolni az ember idegein, nyilván azért vannak így kitalálva, hogy aránytalanul nagy a fejük a testükhöz képest, és nagy, ártatlan szemük van, meg cérnavékony hangocskájuk, hogy a legádázabb komiszkodások közepette se csapja agyon őket az ember.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

De másfelől szülőnek lenni tényleg csak a szerelemhez hasonlítható érzés, ami engem meglepetésként ért, erre kevésbé voltam felkészülve, mint a nehézségekre. Szerintem a gyerekek főleg és elsősorban figyelmet igényelnek, és én nagyon szívesen figyelgetem őket, arra is kényesen ügyelve, hogy mind a három ugyanannyi figyelmet kapjon. A Csütörtök esetében is kifejezetten olyan mesét akartam írni, ami középső gyerekről szól, mert középsőnek lenni a legrosszabb. A középsőkre irányul a legkevesebb figyelem, azt a keveset is nehéz kivívniuk. És ezt sokszor rosszalkodással teszik. A mesékben se nagyon foglalkoznak velük, a legkisebb visz mindent.

MN: Nálad viszont épp a harmadik jut erre a nehéz sorsra, alig van róla sztori…

VD: Mert előbb abbahagytam a sorozatot, mint hogy kibontakozhatott volna a személyisége, de ma is jegyzetelem, amiket mond, és fogok róla írni még. Nekem nem­igen vannak emlékeim az első három évemből, orroltam is a szüleimre amiatt, hogy a nővéremről még részletes babanaplót vezettek, amelynek a végén én egy féloldalnyi függelék vagyok csak, mert második gyerekként már nem voltam olyan érdekes. Nem akarok ugyanebbe a hibába esni.

MN: A könyvet a szintén háromgyerekes Szűcs Édua illusztrálta. Ő azt mesélte egy interjúban, hogy az őt a kifordított gondolkodás felé terelő emléke nyolc­éves korából van. Amikor is egy gyönyörű amarillisz lehulló levelét látván a szépségben megérezte a halált.

VD: Nekem a boldogságról van egy fura gyerekkori emlékem. Egy nyári táborban pingpongoztam egy másik kisfiúval, nem volt háló az asztalon, és nem számoltuk a pontokat. Emlékszem, hogy ahogy játszottuk azokat a hosszú, tét nélküli labdameneteket a hálótlan asztalon, egyszer csak belém villant, hogy én most, talán életemben először, maradéktalanul boldog vagyok. Fura volt, mert alapból imádtam meccset játszani, versengeni, nyerni, és bosszantott, ha hiányzott a szoft az ütőről, vagy nem volt elég feszes a háló. De ott, akkor átéltem, mit érezhetett az örök pesszimista Füles a születésnapján, amikor egy üres mézesbödönben és egy kipukkadt lufiban találta meg az idilli boldogságot.

MN: A szorongó gyerekből aztán az ország mintaapukája lett.

VD: Épphogy nem érzem magam ilyennek, olykor hiányosságként is élem meg, hogy nem vagyok elég apukaszerű, nem állok igazi erős férfimintaként a gyerekek előtt. Az én apukám mindent megszerelt, tudott szigorú és határozott lenni, én nemigen.

MN: Viszont jelen vagy, ami sok apáról nem mondható el.

VD: Ez is a nem tipikus apukalétből fakad, hiszen én itthonról dolgozom, mindig elérhető vagyok a gyerekeknek. Ez az alkotást kicsit megnehezíti, cserébe viszont sok inspirációt adnak, úgyhogy kvittek vagyunk. Szeretek foglalkozni velük. Kevés dolog van, amiben erősen hiszek, de abban, hogy a gyereknek szüksége van például a mindennapi mesélésre, mindenképpen.

false

 

Gyakran hívnak közönségtalálkozóra gyerekekhez, és ilyenkor szoktam nekik olvasni a Nem, nem, hanem című könyvemből, amelyben az az utolsó kérdés, hogy „Ha be vagy már takarva, fejed a párnán, ki olvas mesét? A cica? A sárkány? Ki altat, nem bánva mekkora strapa? A zöldséges bácsi? Nem, hanem a…” Van, aki papát mond, van, aki anyát, de az utóbbi években egyre gyakoribb az a válasz, hogy „nekem senki”. Ez nagyon elszomorít.

MN: A gyerekek még mindig bolondulnak a rímes versekért. Amikor mi indultunk, éppen nagyon jó felfutása volt a felnőttekhez szóló rímes verseknek is, viccelődni is lehetett. Ma már nem lehetne ezzel betörni, új komolyság van. Elhiszed, hogy divatokon múlik, hogy valami jó vagy nem jó?

VD: Ha elhinném, lehúzhatnám a redőnyt. Sárvári diákköltő koromban a zsűritagok – bár di­csérték formaérzékemet – figyelmeztettek jóindulatúan, hogy ilyen típusú szövegekkel ne ácsingózzak sikerre. Nem is ácsingóztam, így igazán meglepett, ami történt. De ha nem így történt volna, akkor sem írnék másképp. Az ember abból főz, ami van neki, és abból kell kihoznia a lehető legjobbat. A többi szerencse dolga.

MN: Remeteként élsz a Pilisben, sokszor hangsúlyozod, nem foglalkozol semmivel a művészeteden kívül. Sőt, nemrég azt is nyilatkoztad, hogy: „egyébként sem elegáns szerintem, amikor egy művész túlságosan belefolyik a közéletbe”. Mi a túlságos? Nagyon szereted Petőfit. Ő azért eléggé belefolyt.

VD: Sok olyan, általam nagyra tartott művész van, aki beleáll köz­életi kérdésekbe, és tisztelem is őket ezért. De én a kívülállás eszméjében nevelkedtem, az alkatomhoz is ez áll közel. A szüleim nem engedték be a politikát a lakásba. Első mesterem, a középiskolai magyartanárom is sokszor hangsúlyozta, hogy aki író, az ne foglalkozzon politikával, a Nyugat irodalmából sem lehet kiolvasni a Horthy-korszakot. Szeretném azt gondolni, hogy ez egy védhető álláspont.

MN: De most már valamilyen szinten mindenképpen állást kell foglalni, már csak azzal is, ki hol publikál, az államilag kistafírozott sajtópiaci képződményekbe ad-e szöveget, intézményeikbe elmegy-e. Te érzed már a prést?

VD: Egyre inkább érzem, hogy szinte lehetetlen a kérdés elől kibújni. A megszűnő, ellehetetlenített folyóiratok, a színházak ügye már egészen közvetlenül érint. Sok barátom és ismerősöm van, akik különböző állásokból hullottak ki, munkáktól és lehetőségektől estek el közéleti szerepvállalásuk miatt. Érzem, hogy egyre inkább ott van ez ernyőként az egész életünk felett, egyre közelebb jön. Teljesen ártatlan helyzeteket is megmérgezve. Mondjuk, megkérdezik tőlem – és sokszor megkérdezik –, ki a kedvenc kortárs költőm, és én erre a teljesen nyilvánvaló kérdésre is egyre rosszabb szájízzel válaszolok. Mert nekem nevezetesen ugyanaz a két kedvenc költőm, mint – ahogy egy interjúban olvastam – Orbán János Dénesnek: Parti Nagy Lajos és Szőcs Géza. Az egyiket mondjam csak?

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. december 5-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.