Varró Dániel: "a gyerekek nagyon tudnak táncolni az ember idegein"

Beszélgettünk legújabb kötetéről, villőkről, mitkékről, bakurászokról. Arról, hogy szülőnek lenni csak a szerelemhez hasonlítható érzés. Meg arról is, vajon ciki-e kimondani, hogy ugyanaz a két kedvenc költője, mint Orbán János Dénesnek.

Magyar Narancs: Legújabb köteted, a Csütörtök, a kisördög Agócs Írisz grafikussal együtt készített képeskönyv, amely a magyar mitológia elemeit emeli be a mesébe villőkkel, mitkékkel, bakurászokkal. Akkor most milyen is a bagoly, netán bagó?

Varró Dániel: Eredetileg a koponyányi monyók is egy kapanyélfarkú manó, aki a koponyaméretű heréiről kapta a nevét, de ezt se feszegetjük, amikor a kicsiknek mesélünk róla. Finomítanom kellett, ahogy maguk a magyar népmesék is erősen megszelídítve, stilizálva jutottak el hozzánk annak idején. Egyszer ajándékba kaptunk egy népmesegyűjteményt, amelyben a maguk pőre valójukban voltak a mesék.

Aranyos rajzok voltak benne, gyanútlanul kezdtem felolvasni a gyerekeknek. A kéz- és lábcsonkolás, vízbe fojtás még a legenyhébb kegyetlenkedés volt benne, én előbb lettem rosszul a nyerseségüktől. A magyar hiedelemvilág is tiszta horror, miközben hihetetlenül színes és érdekes. Pont ez a kihívás izgatott, hogy óvodásoknak hogyan lehet úgy mesélni a rossz gyerekeket bezsákoló pulyaszedőről vagy a farkasemberszerű markolábról, aki megeszi a Holdat, hogy ne törje ki őket a frász.

MN: Honnan jött a cím? Talán az általad is sokat fordított és kedvelt nonszensz műfaj egyik alapműve, Chesterton Az ember, aki Csütörtök volt című műve ihlette?

VD: Ez nem jutott eszembe, de lehet, hogy ott volt tudat alatt. Eleve úgy pattant ki a fejemből, hogy ő Csütörtök, a kisördög. Valahol az agyam egy kis zugában a gyerekkoromból rémlett egy cseh­szlovák mese, amelyben egy ördögféleséget Szombatnak hívnak, de ez csak később tudatosult bennem, és hiába kerestem, nem találtam nyomát. Az is csak utólag esett le, hogy a csütörtök pont a hét középső napja, úgyhogy találó név egy középső gyereknek.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Az Aki szépen butáskodik című tárcakötetedben azokból az írásokból válogattatok ki több mint százat, amelyeket hét éven át kétheti rendszerességgel írtál a gyerekeidről a Nők Lapjában. Korábban azt nyilatkoztad, nem értesz a prózához, nem fogsz prózát írni soha.

VD: Mindig minden felkérést rímes formában abszolváltam, ha lehetett, a kiállításmegnyitóktól kezdve a cikkekig, még volt, hogy interjút is versben adtam. A versbeszédet érzem anyanyelvemnek, a próza ahhoz képest olyan nekem, mint egy idegen nyelv. De itt nem engedték a rímes megszólalást, mondván, összezavarná az olvasókat. Semmi tapasztalatom nem volt, de aztán kialakult valami rutinom, mert hamar megtaláltam egy szerkezetet, amelyet úgy tudtam működtetni, mint egy versformát. Persze ez csak egy személyes hangú apanapló volt, ettől még továbbra sem jutna eszembe regényt írni.

MN: Mégis látványos az elmozdulásod a próza felé. Annak idején a Túl a Maszat-hegyen cselekményszálát Teslár Ákos segítségével szőtted, de A szomjas troll óta mintha csak kulisszaként működnének a rímek – a hangsúly átkerült a történetmesélésre.

VD: Érzem is az elmozdulást. Sokáig főleg csak a forma meg a hangvétel érdekelt. De a tárcaírás alatt izgatni kezdett, hogyan lehet a gyerekeimről szóló kis történeteket hatásosan elmesélni, összefűzni, hogy egy-egy írásnak legyen valami felütése, csattanója, íve. És érdekes módon a jellemábrázolásról is sokat tanultam közben. Nem vagyok jó abban, hogy kitaláljak karaktereket, mindig azokat a figurákat dolgozom fel, akiket magam körül látok. A kisfiaim csodálatos modellek voltak, mivel mind a három egészen más egyéniség, elkezdett megmozgatni a kihívás, hogy minél pontosabban tudjam megragadni a milyenségüket. Ezt aztán A szomjas troll meséiben is tudtam kamatoztatni, hogy a kis óratörpék, hablegények hús-vér gyerekként viselkedjenek.

MN: A szomjas troll, a Kaland–Játék–Kockázat sorozat mintájára készülő lapozgatós könyved első meséjében, a Leprikónok átkában még nehezíted is a történetszövés amúgy sem könnyű feladatát.

VD: Naivan kezdtem bele, az elején bőkezűen osztogattam a választási lehetőségeket, aztán nem győztem a szálakat egy irányba terelni. De nagyon érdekelt az egész, a döntések és a következmények viszonya. Kamaszként faltam az ilyen típusú könyveket, de idegesített, hogy mindig az volt a helyes út, hogy ha találkozol valakivel, azt ki kell nyírni, és el kell venni, ami nála van. Ha nem így tettél, akkor a végén mindig hiányzott valami fontos tárgy, amit henteléssel kellett volna megszerezni.

Nálam egy viking gyerek a főhős, úgyhogy elég logikus, hogy ha egy hatméteres viking­evő trollal találkozik, akkor nem azzal jár a legjobban, ha nekitámad. Viszont, bár a dobókockát kiiktattam belőle, a szerencsének azt a részét, hogy a következmények nem mindig kiszámíthatók, szándékosan benne hagytam. Például ha nem mosunk fület, az általában káros következményekkel jár, de ha történetesen épp hableá­nyok próbálnak halálba csalni az énekükkel, akkor mégis ez a korábbi helytelen döntésünk húzhat ki a pácból.

MN: Fura ez a szituáció. Az ország legrégebbi női lapjába kérnek fel, ez eleve kijelöli, hogy te csak egy aranyos és jó fej apuka lehetsz, különben véged. Pontosan tudjuk, hogy három gyerek apjaként nem könnyű, szépen mutatta ezt – bár az anyuka szemszögéből elsősorban – az Egy nap című film is. Nem minden rózsaszín és vicces. A gyerekek sem mindig tündériek, a rosszalkodásukon sem lehet mindig megértő elnézéssel hahotázni. Mennyire volt számodra béklyózó ez a – valószínűleg kimondatlan – elvárás?

VD: Nem éreztem ilyen béklyót, talán azért, mert tényleg egy aranyos apuka vagyok. Az vitathatatlan, hogy a gyerekek nagyon tudnak táncolni az ember idegein, nyilván azért vannak így kitalálva, hogy aránytalanul nagy a fejük a testükhöz képest, és nagy, ártatlan szemük van, meg cérnavékony hangocskájuk, hogy a legádázabb komiszkodások közepette se csapja agyon őket az ember.

 

Fotó: Sióréti Gábor

De másfelől szülőnek lenni tényleg csak a szerelemhez hasonlítható érzés, ami engem meglepetésként ért, erre kevésbé voltam felkészülve, mint a nehézségekre. Szerintem a gyerekek főleg és elsősorban figyelmet igényelnek, és én nagyon szívesen figyelgetem őket, arra is kényesen ügyelve, hogy mind a három ugyanannyi figyelmet kapjon. A Csütörtök esetében is kifejezetten olyan mesét akartam írni, ami középső gyerekről szól, mert középsőnek lenni a legrosszabb. A középsőkre irányul a legkevesebb figyelem, azt a keveset is nehéz kivívniuk. És ezt sokszor rosszalkodással teszik. A mesékben se nagyon foglalkoznak velük, a legkisebb visz mindent.

MN: Nálad viszont épp a harmadik jut erre a nehéz sorsra, alig van róla sztori…

VD: Mert előbb abbahagytam a sorozatot, mint hogy kibontakozhatott volna a személyisége, de ma is jegyzetelem, amiket mond, és fogok róla írni még. Nekem nem­igen vannak emlékeim az első három évemből, orroltam is a szüleimre amiatt, hogy a nővéremről még részletes babanaplót vezettek, amelynek a végén én egy féloldalnyi függelék vagyok csak, mert második gyerekként már nem voltam olyan érdekes. Nem akarok ugyanebbe a hibába esni.

MN: A könyvet a szintén háromgyerekes Szűcs Édua illusztrálta. Ő azt mesélte egy interjúban, hogy az őt a kifordított gondolkodás felé terelő emléke nyolc­éves korából van. Amikor is egy gyönyörű amarillisz lehulló levelét látván a szépségben megérezte a halált.

VD: Nekem a boldogságról van egy fura gyerekkori emlékem. Egy nyári táborban pingpongoztam egy másik kisfiúval, nem volt háló az asztalon, és nem számoltuk a pontokat. Emlékszem, hogy ahogy játszottuk azokat a hosszú, tét nélküli labdameneteket a hálótlan asztalon, egyszer csak belém villant, hogy én most, talán életemben először, maradéktalanul boldog vagyok. Fura volt, mert alapból imádtam meccset játszani, versengeni, nyerni, és bosszantott, ha hiányzott a szoft az ütőről, vagy nem volt elég feszes a háló. De ott, akkor átéltem, mit érezhetett az örök pesszimista Füles a születésnapján, amikor egy üres mézesbödönben és egy kipukkadt lufiban találta meg az idilli boldogságot.

MN: A szorongó gyerekből aztán az ország mintaapukája lett.

VD: Épphogy nem érzem magam ilyennek, olykor hiányosságként is élem meg, hogy nem vagyok elég apukaszerű, nem állok igazi erős férfimintaként a gyerekek előtt. Az én apukám mindent megszerelt, tudott szigorú és határozott lenni, én nemigen.

MN: Viszont jelen vagy, ami sok apáról nem mondható el.

VD: Ez is a nem tipikus apukalétből fakad, hiszen én itthonról dolgozom, mindig elérhető vagyok a gyerekeknek. Ez az alkotást kicsit megnehezíti, cserébe viszont sok inspirációt adnak, úgyhogy kvittek vagyunk. Szeretek foglalkozni velük. Kevés dolog van, amiben erősen hiszek, de abban, hogy a gyereknek szüksége van például a mindennapi mesélésre, mindenképpen.

 

Gyakran hívnak közönségtalálkozóra gyerekekhez, és ilyenkor szoktam nekik olvasni a Nem, nem, hanem című könyvemből, amelyben az az utolsó kérdés, hogy „Ha be vagy már takarva, fejed a párnán, ki olvas mesét? A cica? A sárkány? Ki altat, nem bánva mekkora strapa? A zöldséges bácsi? Nem, hanem a…” Van, aki papát mond, van, aki anyát, de az utóbbi években egyre gyakoribb az a válasz, hogy „nekem senki”. Ez nagyon elszomorít.

MN: A gyerekek még mindig bolondulnak a rímes versekért. Amikor mi indultunk, éppen nagyon jó felfutása volt a felnőttekhez szóló rímes verseknek is, viccelődni is lehetett. Ma már nem lehetne ezzel betörni, új komolyság van. Elhiszed, hogy divatokon múlik, hogy valami jó vagy nem jó?

VD: Ha elhinném, lehúzhatnám a redőnyt. Sárvári diákköltő koromban a zsűritagok – bár di­csérték formaérzékemet – figyelmeztettek jóindulatúan, hogy ilyen típusú szövegekkel ne ácsingózzak sikerre. Nem is ácsingóztam, így igazán meglepett, ami történt. De ha nem így történt volna, akkor sem írnék másképp. Az ember abból főz, ami van neki, és abból kell kihoznia a lehető legjobbat. A többi szerencse dolga.

MN: Remeteként élsz a Pilisben, sokszor hangsúlyozod, nem foglalkozol semmivel a művészeteden kívül. Sőt, nemrég azt is nyilatkoztad, hogy: „egyébként sem elegáns szerintem, amikor egy művész túlságosan belefolyik a közéletbe”. Mi a túlságos? Nagyon szereted Petőfit. Ő azért eléggé belefolyt.

VD: Sok olyan, általam nagyra tartott művész van, aki beleáll köz­életi kérdésekbe, és tisztelem is őket ezért. De én a kívülállás eszméjében nevelkedtem, az alkatomhoz is ez áll közel. A szüleim nem engedték be a politikát a lakásba. Első mesterem, a középiskolai magyartanárom is sokszor hangsúlyozta, hogy aki író, az ne foglalkozzon politikával, a Nyugat irodalmából sem lehet kiolvasni a Horthy-korszakot. Szeretném azt gondolni, hogy ez egy védhető álláspont.

MN: De most már valamilyen szinten mindenképpen állást kell foglalni, már csak azzal is, ki hol publikál, az államilag kistafírozott sajtópiaci képződményekbe ad-e szöveget, intézményeikbe elmegy-e. Te érzed már a prést?

VD: Egyre inkább érzem, hogy szinte lehetetlen a kérdés elől kibújni. A megszűnő, ellehetetlenített folyóiratok, a színházak ügye már egészen közvetlenül érint. Sok barátom és ismerősöm van, akik különböző állásokból hullottak ki, munkáktól és lehetőségektől estek el közéleti szerepvállalásuk miatt. Érzem, hogy egyre inkább ott van ez ernyőként az egész életünk felett, egyre közelebb jön. Teljesen ártatlan helyzeteket is megmérgezve. Mondjuk, megkérdezik tőlem – és sokszor megkérdezik –, ki a kedvenc kortárs költőm, és én erre a teljesen nyilvánvaló kérdésre is egyre rosszabb szájízzel válaszolok. Mert nekem nevezetesen ugyanaz a két kedvenc költőm, mint – ahogy egy interjúban olvastam – Orbán János Dénesnek: Parti Nagy Lajos és Szőcs Géza. Az egyiket mondjam csak?

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. december 5-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)