A norvég irodalomba Erlend Loe a tökéletes belépő. Bocs, de nem, nem Ibsen – eleve nem is Oslóban, hanem Kristianiában halt meg, na ugye. A belépő Loe és mondjuk a Doppler. Naná, ezt mindenki olvasta – aki nem, az nosza. Az ember besokall, elege lesz mindenből, de mivel ez nem Amerika, ezért a hős nem megy be a gyorsétterembe fél tizenkettő után pár perccel reggelit kérni hóna alatt aktatáskával, benne egy puskával. Norvégiában az ember kiköltözik az erdőbe.
És ez teljesen hihető. Nemcsak azért, mert Loe jól ír (nahát), hanem mert abban az országban tényleg simán belefér, hogy az ember csak úgy kimegy az erdőbe és majd valamikor hazamegy. Itthon minimum terepfutó vagy egyéb csodabogár az ilyen figura, de Norvégiában ez annyira természetes, mint a "vigyázz, sífutó" közlekedési tábla bárhol az út mentén. A legnépszerűbb ruhadarab a vízlepergetős túranadrág, minden társasház aljában van sárkefe, hiszen jó eséllyel dzsuvás bakancs van a lábon.
És igen, a jávorszarvast lelövik, ha enni kell, viszont a borjat fel kell nevelni, ha az anyja nélkül maradt. Pontosan ezt teszi Doppler is. Ahhoz persze már Loe zsenialitása kell, hogy a sztori ne egy álmosító Robinson utánzat legyen. Finom iróniával kapja meg mindenki a magáét a sztoriban, például a vén fazon, akitől tejet – a jávorszarvas borjúnak kell a tej – és egyéb kaját szerez be. Düsseldorf terepasztalt épít, apja halálát akarja bemutatni, akivel orvlövész végzett a második világháborúban. Aztán kiderül, hogy a hősi halált halt apa náci volt.
Ez – a németekhez fűződő viszony a második világháborúban – nem véletlen téma. Nemcsak a Dopplerben jön elő, és nemcsak Loe-nál. A Vegyesbolti csendes napok szereplője Garmisch Partenkirchenben nyaral a családjával, és állandó téma, hogy a falu a náci ideológia bölcsője-e avagy nem. „Szerinted Vegyestemplomban van olyan hely, ahol az emberek huszonnégy éven át a pincében tartják fogva saját vagy mások gyerekeit, és háromezerszer megerőszakolják őket?” kérdi a férj csak úgy mellékesen, kedélyesen.
Norvégia az a hely, ahol az ember bármit megtehet – legfeljebb meghal. Utóbbira Loe nem tér ki még elvi síkon sem, arra ott vannak más szerzők – például Per Petterson vagy Kim Leine, mindkettő megkapta az Északi Tanács díját. Loe más eszközzel él, az iróniával: nála lehet szinte kedélyesen poénkodni a nácikról – miközben minden norvég számára evidens és fájdalmas például a Lebensborn program működése és eredménye és az egész szerepvállalás problematikája a világháborúban. Képzeljük el ugyanezt itthon a recski munkatáborral vagy a nyilasokkal – ugye, hogy Norvégiában mindent lehet.
Loe nem kergeti halálba vagy katarzisba a hőseit. Ők inkább kínlódnak a maguk által kialakított értelmetlen és hülye szabályok béklyójában.
Loe trondheimi, a történetei városi történetek. Az ő hősei nem nyomorodnak meg, mint az elmagányosodott, falusi férfiak, akik önként vagy kényszerből vállalják a magányt, a számkivetettséget és az örök küzdelmet nőkkel, a fjorddal, a sötéttel és a téllel és leginkább önmagukkal. Pedig ez is Norvégia, ahol úgy lehet száz kilométert autózni, hogy közben nincs egyetlen elágazás sem. Az Oslo-Trondheim távolság 500 kilométer, a fővárosból az ország másik végébe, Kirkenesbe 2500 kilométer az út, itt a világvége igazi értelmet nyer.
Trondheim gyönyörű, és Loe városai egészen más kínt tartogatnak és egészen más elbeszélő módot. A langyos taknyot, a belenyugvás elleni harcot, a menekülés vágyát a középszerűségtől. A Marianne nevű nőt az Elfújta a nő című regényben, aki ki- és besétál a férfi életébe, majd az utolsó, 300. bekezdésnél, amikor a nő bár mástól terhes, de szerelmes és boldog, a férfi arra riad fel az éjszaka közepén, hogy rohadtul nem akar így élni. A Fvonk című regényben a miniszterelnököt, aki depresszióját kezelendő egy átlagemberhez költözik, megdöbbenti, hogy a norvégok Svédországba járnak át bevásárolni.
Egész ismerős kínok ezek. A naiv.szuper.-ben leginkább, nem csoda, hogy ez a regény az egyik legtöbb nyelvre lefordított Loe-szöveg. A huszonéves srác, aki listák felállításával próbálja értelmezni a világot. Dolgok, amelyek örömet okoznak, emberek, akikre felnéz, feladatok, amelyeket el kell végezni. Látszólag ösztönös és összefüggéstelen bejegyzések. Közben kiderül, hogy ami pillanatnyilag igazán fontos, az a bátyja, aki nem is akkora barom, mint hitte, meg a lány, akin piros pulóver van. Mindeközben az emberiségnek talán csak nyolcezer éve van hátra. Még pont van idő elkezdeni norvégokat olvasni.
