„Ma éjjel a húgoddal alszol, úgyis soványak vagytok”

Sorköz

Karafiáth Orsolya írása egy megrázó olasz regényről.

 

Valahol Olaszországban vagyunk, a történet, azaz a hősnő élete egy tengerparti város és az attól alig ötven kilométerre lévő falu közé feszül. Egyik helyről, a faluból, a biológiai szüleitől, a testvéreitől és egyben a sötét szegénységtől korán elszakítják: hat hónapos korától a nagynénjénél – akit ő az anyjának hisz – nevelkedik, boldog, hiányt nem ismerő környezetben. Ám aztán teljesen váratlanul (illetve megmagyarázhatatlan előjelek után) innen is eltépik, és tizenhárom éves korában minden indoklás nélkül visszatoloncolják a kilátástalan nyomorba, az eredeti családjához.

Donatella Di Pietrantonio A visszaadott lány című regényében az ide-oda dobált lány innentől az örök bizonytalanságban, a sehová sem tartozás senkiföldjén találja magát, csak éles esze és hihetetlen alkalmazóképessége segít neki túlélni. „Én nem ismertem az éhséget, úgy éltem a kiéhezettek között, mint egy idegen. Az előző életemből hozott kiváltságok mássá tettek, elszigeteltek a család többi tagjától. Én voltam a visszaadott lány. Más nyelven beszéltem, és már azt sem tudtam, kihez tartozom.”

Ám a félig már nagy, félig még kicsi lány nem panaszkodik, nem keresi magának a kiváltságokat, és érdekes módon kapaszkodik abba, amibe tud: például a húga, Ariadna ki tudja miből kelt szeretetébe. „Ma éjjel a húgoddal alszol, úgyis soványak vagytok – mondta az apa – Aztán holnap majd meglátjuk.” És a két lány fejtől lábtól alszik a kicsi minden éjjel összepisilt matracán; visszatérő, később már-már otthonos motívum ez a megszokottságában is minden éjjel felverő meleg. Régi olasz filmekből vagy éppen Elena Ferrante Nápoly-tetralógiájából ismerős a környezet: a kilátástalan helyzetben, egymás hegyén-hátán, a periférián élő (vegetáló) olasz család képe, a svindler lopós nagytestvérrel, akinek testszaga belengi a szobát, az állatkínzó öccsel, a kosszal, a kiabálással, a rendszeresen mért atyai pofonokkal.

A lány persze szeretné érteni, hogy miért kellett visszatérnie. Eleinte abba kapaszkodik, hogy a vér szerintiek vissza akarták kapni, de kiderül, arról nincs szó. Aztán abba, biztosan halálos beteg volt a másik anyja. „Néha elég egy apróság, és hirtelen megváltozik az életünk.”

Mi a szeretet? Hol vannak a határai?  Erre a kérdésre keresi a választ ez a nagyszerű regény,

amiben nincs egy felesleges szó, egy indokolatlan jelző sem. Úgy beszél heves, sőt csontig hatoló érzelmekről, hogy még csak fel sem merül, hogy érzelgős, giccses lenne, és ami túlzó lehetne, az is indokolt: az összerándulás, vagy mikor a lány vérízűnek érzi az idegen gazdaasszony által neki kínált tejet. Rejtett szimbólumokkal dolgozik a regény, illetve a kimondhatatlansággal, magával a körülírhatatlansággal. „Újabb némaságban töltött napok következtek. Mintha megint lenyelte volna a hangját” – mondja a lány a másik testvére, a bátyja halála után, anyját gyászolni látva. Kevés jelenet köré épül a könyv, de mindegyik egyformán erős. Mint a kapocs, ami nem a szülők hanem a két testvér között jött létre. Mutatva, hogy a szeretet váratlanul is születhet, és semmi köze nincs ahhoz, amit addig szeretetnek hazudtak.

Fordította: Todero Anna

Park Könyvkiadó, 2021, 223 oldal, 2990 forint

 
 

 

Neked ajánljuk