Az eddigi hat helyett tíz szerző életműve lesz kötelező tétel a megújuló magyar nyelv és irodalom érettségin, és míg például Ottlik Géza vagy Kertész Imre nincs a tételek között, az új nevek között van Herczeg Ferenc is – értesült a Népszava.
A két világháború között népszerű Herczegről 2009-ben még Elsüllyedt szerzők című sorozatunkban írtunk – okkal –, hiszen ekkor még senki nem gondolt arra, hogy munkássága valaha is megkerülhetetlen tananyaggá válik. Olvassák el ismét 11 évvel ezelőtt készült cikkünket!
Volt Nobel-díjra felterjesztett írófejedelem, Európa-szerte ünnepelt színpadi szerző és örökös díszelnök, ám sokan már életében őskövületnek ítélték, s halálát mindössze rövid hír tudatta a hazai közönséggel. Noha maga Mikszáth szánta utódjául, s tán nem is csak az Adria Biztosító Társulat igazgatótanácsi tagságában.
A verseci polgármester fiának csak dajkanyelve volt a magyar, ám a délvidéki sváb patikusdinasztia büszkesége gimnáziumi évei során Temesváron és Szegeden egyhamar rálépett a teljes megmagyarosodás, s egyszersmind az echte úriemberré válás útjára. Az előbbinek az első, német nyelvű zsengéket felváltó magyar cikkek és novellák adták korai bizonyságát, míg az utóbbinak az ifjú Herzog Ferenc gavalléros és becsületbeli ügyei. A karakán fiatalember írói karrierjének amúgy épp egy ilyesféle becsületbeli affér, egész pontosan egy hölgy védelmében vállalt halálos kimenetelű kardpárbaj lett ugródeszkájává, hisz a négyhavi kényelmes államfogságra ítélt jogászdoktor nagyobbára a váci fegyházban írta meg – az Egyetemes Regénytár pályázatára – első komolyan veendő művét, a Fenn és lenn című társadalmi regényt. A dologtalansággal és a haszonleséssel szemben a tisztes munkálkodást népszerűsítő regény ugyan – formai okokból – nem nyerte el a remélt pályadíjat, ám így is sorsfordító jelentőségűvé vált a fiatal író számára. Felkeltette Mikszáth Kálmán, valamint a magyar sajtó és irodalom számos további jelesének rokonszenvező figyelmét, meghozta a Singer és Wolfner kiadó majd' életfogytig kitartó s kölcsönösen gyümölcsöző munkakapcsolatát, és ilyesformán segített a tartózkodó rokonsággal elfogadtatni az íróságot, ezt a „mégiscsak piszok mesterséget”.
"A Benedek Elek tanácsára megmagyarosított név, a Herczeg is ekkor indult közönséghódító útjára.
S ami ennél is fontosabb: az író kedélyesen kortársias figurái, a serény polgárok és az imponáló, még gyengéikben is vonzó dzsentrik, a szavakész jukkerlányok és a snájdig huszárkadétok is itt, a Fenn és lenn lapjain kezdték elnyerni jellegzetes,
a liberalizmus szellemét
úrias kiállással, míg a szentimentális gesztusokat franciás (vagy legalább majdnem franciás) könnyedséggel elegyítő formájukat. Ezek a figurák azután seregnyi egyéb művébe is áttették szállásukat, s rövid úton a legnépszerűbb szerzők sorába emelték Herczeget. E népszerűségnek egyébiránt Herczeg szalonképes karaktere szintúgy előmozdítója volt, akárcsak az olykori stílushibákat és germanizmusokat jobbára elfeledtető elbeszélői lendület és jóízűség, ami mondhatni a Jókai-Mikszáth-féle hagyomány dezignált örökösévé avatta a polgári józansággal tervező és komponáló írót.
Ez a korlátokat nemigen feszegető, ám az ismerős tradíciót érezhetően megfrissítő irály teljes sikert aratott akadémikus körökben csakúgy, mint a felsőbb és a középosztálybéli közönségnél, akik tömegestül szegődtek Herczeg eltántoríthatatlan olvasóivá. Ők falták azután a Rákosi Jenő-féle, délibábosan sovén Budapesti Hírlap tárcanovelláit, melyekben Herczeg hét egymást követő héten kiházasította a délvidéki széles kedélyt idéző Gyurkovics mama mind a hét lányát. Ők fizettek elő élethosszig a Herczeg főszerkesztésével meginduló, sajtótörténeti sikerű családi lapra, az Új Időkre, melyben hosszú éveken át állandó rovata volt az író szoknyás heteronimjének, a dévajul csevegő Horkaynénak. S belőlük vált Herczeg hálás színházi publikuma, midőn a novellákkal (Mutamur) és regényekkel (például a tragikus felhangú dzsentritörténettel, a Szabolcs házasságával) elért sikerek után a jelenetezés és a párbeszédes parádriposzt mesterségében áldott tehetségű szerző figyelme a színpad felé fordult.
Első színdarabját, az 1893-ban bemutatott A dolovai nábob lányát ugyancsak az ismerős s mégis ügyesen idealizált dzsentriközeg tette népszerűvé, s a színpadra adaptált Gyurkovics lányok is ezt a familiáris-huszáros ethoszt hirdették.
„Kérlek, ez a Herczeg úgy ír, mint a víz!” – hangzott egy arisztokrata rajongó méltatása,
s a suta megfogalmazás érdemi felismerést takart: a magyar színműirodalomban, mely Csiky Gergely halálával elvesztette egyetlen, legalább félig-meddig csevejképes szerzőjét, megjelent a vígjátéki könnyedség, a fesztelen színpadi beszéd magyaros változata. A vízállóan keresztény Herczeg a dzsentri glorifikálásának és a fővárosi színpadok bevételének közepette vérmes antiszemita hírébe keveredett, s mi tagadás, bár valódi komoly okot nem adott e vélekedésre, nem is igen igyekezett eloszlatni ezt a nézetet. Ekkor lett irodalmi szállóige az íróval hadilábon álló Keszler József kritikus németül megfogalmazott kitételéből: „Wenn einer ein Antisemit ist, muss er bei mir mehr cselekmény haben!„ Vagy miként Karinthy Nádas Sándor-paródiájának Szerkesztői üzenete jelzi a Herczeggel szemben támadt ellenszenvet: „Herczeg. Megint egy rossz darabot írt a nagyságos képviselő úr, hiába egy elegáns, egy szépember, egy finom ember, egy nagy író, a darabja egészen rossz, nagyon lehet szidni a darabját.”
Herczeget ugyanis – akárcsak a dualizmus korában feltörő tehetségek túlnyomó részét – képviselővé választották (1896), s ő híven családi hagyományaihoz és egyben követve Mikszáth példáját a kormányzó Szabadelvű Párthoz csatlakozott. Az évtizedes közjogi harcok és a parlament működését tartósan bénító obstrukció közepette Herczeg (mint mameluk és Tisza Istvánt tűzön-vízen át követő pecsovics) szembehelyezkedett az ellenzéki közvéleménnyel, s publicistaként csakúgy a 67-es szisztéma fenntartása mellett és a függetlenségi ábrándokkal szemben érvelt, akár dráma- és regényíróként. A hagyományos 48-asokkal és a polgári radikálisokkal egyként asszózó konzervatív-liberális Magyar Figyelő főszerkesztője (1911) a századelőn írt műveivel a történelmi példázatok felé fordult: a Kelet-római Császárság végnapjainak káoszát felmutató Bizánc (1904) gusztusos klasszicizmusával és átható pesszimizmusával máig hatásos színmű lehetne, míg a száz év múltán menthetetlenül megavasodott Ocskay brigadéros (1901) a Függetlenségi Párt Rákóczi-kultuszát, a fejedelmet „sarkantyús csizmában járó pohárköszöntővé” lefokozó gyakorlatát fricskázta.
Herczeg említett darabjai Magyarország és a Monarchia határain túl is tetszést arattak, ám a világsikert végül egy Molnár Ferencet barátian tromfoló szalonvígjáték, a Kék róka hozta el számára. Az 1917-ben bemutatott darab központi problémája egy megfejtésre váró talány: „járt-e Cécile a Török utcában?”, vagyis az ünnepelt szépasszony megcsalta-e halvérű férjét és szerelmes házibarátját az üresfejű Trill báróval?
Varsányi Iréntől Zarah Leanderig és Für Anikóig seregnyi remek színésznő jutalomjátékává vált ez a szerep, s a darab ma is szinte oly friss, mint volt kilencven év előtt.
Bár a Kék rókához hasonló könnyed témák utóbb is felbukkantak Herczeg életművében, a fő hangsúly félreismerhetetlenül a történelmi tematikára helyeződött. A pályaív az 1902-es, a Szent István halálát követő lázadásokat és a nyugatias rend megszilárdulását körvonalazó Pogányoktól az 1919-ben megjelent, majd 1925-ben a magyar egyetemek professzorai által
Nobel-díjra javasolt
Az élet kapujáig (mely Bakócz Tamás pápai aspirációjának történetéből kanyarít parabolát) és a Széchenyi István históriai szerepét megörökítő színdarabig, az 1925-ös A hídig egykönnyen kirajzolható. Regényei olvastatják magukat, ám a történelmi konfliktusok – amint azt már Herczeg több kortársa is megállapította – alig fedik el a figurák merő vázlatosságát, s hozzá nemegyszer a szerző utólagos okossága akaratlanul is komikus hatást ébreszt (például a Pro libertate!, azaz Rákóczi regényes életrajzának lapjain). Ahogy A híd Karinthy-féle paródiájában (Az élet olyan, mint a Lánchíd) Széchenyi mondja: „…megértve engem és koromat, bebizonyítja, hogy én előre láttam, hogy ő majd utólag rájön, hogy én előre megjósoltam, hogy ő majd utólag kimutatja, hogy két okos ember volt ebben az országban: a másik én voltam.”
Herczeget korán megtalálták a legkülönfélébb társadalmi elismerések (Jókai halála után a Petőfi Társaság elnöke lett, elnökükké választották a hírlapírók és az írók, Mikszáth maga hagyományozta rá jövedelmező igazgatótanácsi tagságát az Adria Biztosítónál, és így tovább), ám az 1920-as évek elejétől valósággal a rendszer első számú irodalmi reprezentánsává vált. Felsőházi tagság és Corvin-lánc, a Revíziós Liga elnöki tiszte, életműkiadás, jubileumi ünnepségsorozat és emlékkötet jutott a korosodó, de a gáláns kalandokat és a vitorlázást hatvan, sőt hetven év felett is kultiváló írófejedelemnek. A XIX. század mentalitását hordozó, értékőrző nemzeti konzervativizmusa jól megfelelt Horthyék számára, s e hitelesen betöltött pozíció a mából visszaolvasva sem tetszik feltétlenül ellenszenvesnek.
Még a tán legkényesebb korabeli témakört, a Herczeg által mélyen elítélt és megvetett 1918-19-es forradalmakat taglaló Északi fényben (1929) is az írói-emberi mértéktartás gesztusát fedezhetjük fel. A Tisza István halálát hozó őszirózsás forradalom és az úri Magyarországtól zsigerileg idegen Tanácsköztársaság időszakának felidézése során Herczeg személyes emlékeit, 1919-es rövid lefogatásának, majd kiszabadulásának epizódját is felhasználta, s számos gúnyrajzzal (köztük Lukács György karikatúrájával) dúsította művét, ám a korban szinte elvárt antiszemita túlhabzást (lásd Tormay Cécile Bujdosókönyvét) mellőzte. Sőt a regény zárlatában épp a fehérterror kegyetlensége, egy ártatlanul felakasztott zsidó rabbi halála hivatott érzékeltetni az ország tragikusan félresiklott „modern” történetét. (Egyébiránt már korábban, az 1903-as Andor és Andrásban is tárgyalta a faji alapú gyűlölködés társadalmi veszélyeit.)
Herczeg írófejedelmi delelőjén is számos esetben bizonyságát adta annak, hogy az úri magatartást és az írói szolidaritást komolyan veszi. Így amikor a bőrét nemcsak paródiákban, de kritikákban is élvezettel kicserző Karinthy ellen Fekete mise című novellája (1924) miatt büntetőeljárás és hírlapi hajtóvadászat indult, Herczeg sietett kijelenteni:
„Karinthy pörbefogott novellájának irodalmi értéke van.”
Szerepe felett ironizálva bár, de keresztapaságot vállalt zsidó pályatársak kényszerű keresztelőin, óvni igyekezett izraelita származású kiadóit, s aláírta azt a kérvényt is, amely 1943-ban Radnóti Miklós munkaszolgálat alóli felmentéséért folyamodott.
A harmincas évekre szinte nyomtalanul elenyésző XIX. századi eszmények, társadalmi praxisok és folyamatok megérzékítését kínálja a rendkívül termékeny Herczeg alkalmasint legmaradandóbb prózai alkotássorozata: visszaemlékezéseinek három kötete. A még életében megjelent első két kötet, az írói pályakezdésig elvezetett A Várhegy (1933) és az I. világháború kitörésével záruló A gótikus ház (1939) egy korántsem hibátlan, elfogulatlan vagy éppenséggel haladó, de mindenesetre érett ítéletű, egészséges önképű, s hozzá rokonszenvesen intakt, a Ferenc József-i világgal harmóniában élő személyiség képét adja, s a kortársak megörökítése is emlékezetes portrékat kínál az olvasó számára. A jócskán posztumusz, a rendszerváltás után kiadott Hűvösvölgy már jóval vázlatosabban mesél az 1914-1945-ben bekövetkezett életeseményekről. E zárókötet a Herczeg Ferenc villájába behatoló első szovjet katona megjelenésével ér véget, s nagyjából ezzel a szimbolikus aktussal zárult le az író pályafutása, nyilvános élete is. Külföldi jogdíjakból vásárolt bérháza odalett, tisztségei megszűntek, az irodalmi orgánumokból eltűnt, vagy legfeljebb a dzsentroid hígvelejűség szinonimájaként szerepelt a neve. Személyében nem érte bántalom, ám 1945, s pláne 1948 után már nem maradt hely az irodalomban a „művelt szórakoztatás mestere” (Németh G. Béla meghatározása), s tán még kevésbé az úriemberi függetlenség megszemélyesítője számára.
