Értjük vagy félreértjük Kölcsey Himnuszát?

  • Kőrizs Imre
  • 2021.02.28 20:07

Sorköz

Mire vonatkozik a "jó kedv" és a "bőség"? Zúg-e a hab? Mit jelent a "bús had"? Értelmezési kérdések egyik legfontosabb irodalmi alkotásunk körül.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. január 28-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

 A szerk.

A cím Martinkó Andrástól származik, aki harminc éve a Júlia szép leány című népballadától, illetve Balassitól egészen Adyig egy egész rádióműsor-sorozatot szentelt klasszikus magyar versek értelmezésének, pontosabban félreértelmezhetőségeinek, majd a Kulcsár Katalinnal készült beszélgetéseket Értjük vagy félreértjük a költő szavát? címmel nagyszerű kis kötetben is kiadta.

Martinkó a magyarázatot azzal kezdi, hogy Kölcsey a verset, amelynek teljes címe az eredeti helyesírással: Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaibol, 

nem hivatalos nemzeti imának szánta, csak később lett azzá.

A versbeli megszólaló ugyanis, amint korábbi kutatók már észrevették, alighanem egy hódoltság kori prédikátor, és a költemény – tulajdonképpen szerepvers – az ő Istenhez írt ódája, azaz himnusza. Gondoljunk csak bele, a magyar történelem eseményei közül a vers a honfoglaláson, a tatárjáráson és Mátyás királyságán kívül valóban csak a török hódoltságot említi konkrétan, ráadásul legutoljára: az „Ozman’ vad népének” ajkain felhangzó „győzedelmi ének” felidézése után már csak a széthúzás és a „kinzó rabság” képei meg a záró sóhaj következnek.

Kulcsár Katalin ezután a „jó kedvvel” megfogalmazással kapcsolatban veti fel, hogy „nem nagyon valószínű, hogy [Kölcsey] istentől azt kérte: legyen jókedvünk, essünk tobzódó vígságba”. Martinkó a „kedv”-et a kérdező által gyanúsnak talált „jó kedélyállapot” helyett a „boldog élet”-tel, „örömteli életformá”-val magyarázza. Valószínű azonban, hogy még ez sem a teljes igazság.

Molnár Ferenc vetette fel először az ÉS-ben 1997-ben – majd 2000-ben a Szolgatárs című baptista folyóiratban a Jól értjük-e a Himnusz első két sorát? címmel megjelent tanulmányában –, hogy

a „jó kedvvel” nem arra vonatkozik, hogy mivel áldja meg a magyarokat Isten, hanem arra, hogy hogyan.

Nagyon meggyőző értelmezését a nyelvész számos vallás- és nyelvtörténeti adattal támasztotta alá, mondván, hogy a „jó kedv”-nek „az 1300-as évektől adatolhatóan van egy speciális jelentése, amely a protestáns egyházi nyelvben szórványosan tulajdonképpen máig él, s amelyet nyelvtörténeti szótáraink is számon tartanak: »kegyelem, kegy, szeretetteljes indulat, jóakarat«”.

Ezt kiegészíthetjük Pál apostol szavaival (2Kor 9,7): „a jókedvű adakozót szereti az Isten”, illetve ezzel szoros összefüggésben számos harang és templom feliratával: „készült – vagy épült – a hívek jókedvű adakozásából”.

A vers következő szava hasonló kérdéseket vet fel. Ahogyan a „jó kedvvel” nem azt jelenti, hogy kivilágos kivirradtig szóljon a muzsika, úgy a „bőséggel” sem annak vágyára utal, hogy legyen rogyásig minden, mi szem-szájnak ingere. A. Molnár szerint ugyanis ez a szó sem arra vonatkozik, hogy konkrétan mit kér a megszólaló az Istentől, hanem azt jelenti, hogy az áldás legyen bőséges.

Az egész sor jelentése tehát: Isten, áldd meg a magyart jókedvűen (szívesen, önként) és bőségesen (gazdagon).

Molnár Ferenc megfigyeléseit Kölcsey mindössze kétszázötven oldalnyi versének ezer oldalra rúgó jegyzetapparátussal ellátott, húsz éve megjelent tudományos kiadása is ismerteti, de a vers múlt heti születésnapja idején megjelent cikkekből jól látszik, hogy ez a bizonyára helytálló értelmezés szélesebb olvasóközönséghez eddig mégsem jutott el. Pedig igen fontos kérdésekről van szó: a Himnusz szavainak értékét a nemzeti önismeret szempontjából nehezen lehetne túlbecsülni. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a gyerekek abban a hitben nőnek fel, hogy Kölcsey versének megszólalója a magyarságnak gazdagságot és nagy hejehujákat vagy szíves és bőséges áldást kért-e.

És a dolgot nem lehet olyasmivel se elintézni, hogy „sosem fogjuk megtudni, Kölcsey mit gondolt valójában”, meg hogy „mindkét értelmezés helyes”, mert efféle langyos belenyugvással – és a langyosat ugyebár kiveti az ő szájából az Úr (Jel 3,15–16) – nem kell beérnünk. A szavak különböző értelmezései ugyanis nem egyenrangúak: egyeseket inkább, másokat kevésbé valószínűvé tesz a nyelvtörténet. És az sem érv, hogy a világi javakban való tobzódásra vonatkozó értelmezés egyszerűbb. A tudományos igazság nem mindig egyszerű: a Pitagorasz-tétel attól, hogy egyeseknek bonyolult, még nem lesz hamis.

És még néhány apróság.

Himnusz második versszakában ez olvasható: „’S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának”. De vajon zúg-e a hab? Nemigen. Ami zúg, az a hullám. Martinkó helyesen mutat rá, hogy Kölcsey korában a „hab” épp ezt jelentette.

Tegyük hozzá: ez a jelentés él tovább a ma is használt „habozik” igében, ami a bizonytalan ide-oda hullámzás képzetén alapul.

Itt persze feltehető a kérdés: jó, de akkor hogy nevezték meg azt, amit ma hívunk habnak? A válasz: erre annak idején a „tajték” szót használták.

Martinkó a „bús” szót – „S nyögte Mátyás’ bús hadát / Bécsnek büszke vára” – Mátyás seregére utalva feketének értelmezi, mondván, hogy a korban volt a szónak ilyen jelentése: például „bús felleg”. Az a gyanúm, hogy itt nem erről van szó. A „bús” korabeli jelentése a „bánatos” mellett vagy inkább előtt „bősz, haragos” volt. Berzsenyi is ebben a jelentésben használja: „Forr a világ bús tengere, ó, magyar” – de még Arany János is. „Toldi meg nagy búsan hazafelé ballag”: ez a sor, amint az a következőből világos – „Vaskos lábnyomától szinte reng a parlag” – nem arról szól, hogy Toldi szomorkás, hanem arról, hogy dühös. „Bősz, dühös, vad”: A magyar nyelv nagyszótára negyedik helyen, „régies”, illetve „irodalmi” minősítéssel ma is így magyarázza a szót.

Neked ajánljuk