Tavaly jelent meg Barokk Femina című verses naplója, ami egyszerre lírai időutazás 2006-ba, és horrorisztikus vízió a jelenről, sőt a jövőről is. A hungarofuturizmus vezéralakjával beszélgettünk költészet és járvány viszonyáról, a Fidesz és a FIDESZ közti különbségről, és még a ROHADÓ is szóba került.
| ||
Magyar Narancs: Valószínűleg nem először kapod meg ezt a kérdést, de talán nem felesleges ezt itt sem tisztázni: mi a hungarofuturista álláspont a vírushelyzettel kapcsolatban? Ez már a jövő, vagy még/már a múlt? Egyáltalán hol vagyunk?
Nemes Z. Márió: Ha abból indulunk ki, hogy a hungarofuturistákat a jövőből küldték vissza, hogy kiborgvírusként kódolják újra magyar történelmet, akkor drukkolhatunk a nyájimmunitásnak, mely végső soron a magyarság mutációjának egyik újabb fokozataként is értelmezhető. Ha már mind posztmagyarokká változunk, akkor többé egy magyar se betegíthet meg egy másik magyart, miközben az összmagyarság a világot hungarizáló győzedelmes betegség, a pandémia pedig az Új Honfoglalás. Vagyis minden a legnagyobb rendben.
MN: Oké, mindenesetre a világban krízis van, és ugyan a te köteted még a járvány kirobbanása előtt jelent meg, és korábbi kríziseket dolgoz fel, alapvetően mégis ráolvasható erre a mai helyzetre is sok szempontból. Mit jelent az, hogy krízisirodalom? A költészet krízisirodalom volt-e már ezt megelőzően is?
NZM: Szimpatikus az utóbbi megközelítés. A számomra izgalmas költészet nem egyszerűen valamilyen krízisről számol be, hanem maga is állandóan krízisben van. Ez azt jelentené, hogy a nyelvet olyan szükségállapotba kell hozni, vagy engedni, hogy addig hajtsa magát, mely a versről vallott elképzeléseink újrafogalmazására kényszerít. Ebben az összefüggésben egy általunk nem kontrollálható, de kényszerítő erővel szembeni radikális nyitottság elérése a fontos. Reza Negarestani iráni filozófus írja, éppen a járványokkal összefüggésben, hogy nyitottnak kell lenni, mégpedig a kalkulálhatatlanság módján, nyitottnak arra, hogy kinyissanak, feltárjanak, kibelezzenek vagy határtalanítsanak. A költészet számomra a nyelv virális eseménye, olyan határtalanítás, mely felszámolja az autonóm szubjektum karanténját, miközben az, hogy mi a vers, és miként az, ami, kalkulálhatatlan marad.
MN: A kötettel kapcsolatos interjúid egyik visszatérő fogalma a túlazonosulási esztétika, ahogy mondod, ez lenne a kulcsa a személyességnek és a személyesség meghaladásának is, vagy legalábbis annak, hogy ne váljon komikussá a személyes pozíció ideológiai rögzítettsége. Vagy rosszul értem?
NZM: Talán túl sokszor emlegettem már ezt a dolgot, miközben a fogalom használata maga is túlhasználássá vált, de ez nemcsak a kioltódás, hanem valami új megszületésének a lehetőségét is magában rejti. Gondoljunk csak a szakócára. Valamit addig pattintunk, amíg valami más nem lesz belőle. De vissza a kérdéshez. A túlazonosulás a hungarofuturista gondolatkörben tűnt fel, mint a nacionalista beszédmódok kisajátításának és túlhajtásának egyik lehetősége, mely a rögzített pozíciójú ironikus distanciával szemben képes beépülni, beszivárogni és fertőzni, egyúttal radikálisan megnyílni a Másik fertőzésének. Ezáltal azonos és nem-azonos között létrejön egy lokalizálhatatlan köztesség, a kísérteties hasonlóságok örvénylő rendszere, mely aztán szükségállapotig fokozódik. Kicsit A dolog (1982) című klasszikus sci-fi űrlényének működésére emlékeztet a stratégia, hiszen a „lény” nem egyszerűen úgy tesz, „mintha” ember lenne, vagyis nem csak utánoz, hanem asszimilál, tehát ténylegesen „azzá” is lesz, amit (re)produkál. Előzzünk jobbról, ha már jobbak vagyunk a jobbnál. Ugyanakkor ettől általában a jobb, meg a bal is összezavarodik, és már kész is a karambol. De művészileg ez általában előnyös, és nem is csak a rombolásról szól. Egy karambol végkimenetele nem kalkulálható, legyünk nyitottak, az abszurditási versenyből, a túlhasználásból, meg a túlhajtásból akár egy új szakóca is kipattanhat.
| ||
MN: A 2006-os év a köteted középpontja, egyfajta magnetikus idő-tér, ahová folyton visszatér a versek beszélője. Eltávolodik tőle, majd visszazuhan bele. A felszámolás és a létrehozás szimbolikus pillanata ez a személyes és a személyen túli dimenzióban is. De mi a fenét jelent ez pontosan?
NZM: A Barokk Femina abban (is) különbözik korábbi hungarofuturista szövegeimtől, illetve A hercegprímás elsírja magát című előző kötetemből, hogy itt a „személyesség” lesz a túlazonosulás egyik célpontja, médiuma, gazdateste. Az utóbbi években a politikai költészet mellett az „alanyi” költészet léte, lehetősége és formái izgattak és idegesítettek egyszerre. Ez a két kérdés össze is kapcsolódott bennem, mert úgy éreztem, hogy a politikai költészet „stagnálása” a személyességgel kapcsolatos megoldatlan poétikai problémákra is visszavezethető. Mindennek hátterében többek közt a Petri-traumát sejtem, vagyis azt a hatásiszony-összefüggést, mely egyaránt blokkolja, deformálja és programozza a „köz” és a „privát” költői egybeírását. 2006 ősze számomra egy olyan traumatikus és ahogy találóan mondod, „magnetikus tér-idő”, mely a köz és a privát kölcsönös határtalanításának, átcsapásának és megfertőzésének pszichotikus tapasztalatát közvetíti. Ugyanakkor ebből tudom a NER-ben-való-létemet is pontosabban megérteni, vagyis létrejön itt egy furcsa időhurok, mely egyszerre hermeneutikai kör is, hiszen egyszerre értem meg 2006-ot 2019 felől, és 2019-et 2006 felől, miközben ez újraélés, egy kísérteties ismétlődés, egyfajta időcsapda is. Szétszálazva a dolgot, számomra, olvasóként azt hiszem képes ez valamiféle megértéshez vezetni, annak megértéshez, hogy valaki vagy valami arra ítélt engem, hogy a Memento című film illiberális változatát éljem át újra meg újra.
MN: A személyes és a közösségi események egymásra másolása azért számos veszélyt is magában rejt, legalábbis mintha egyes kritikák ezt nem látnák teljesen problémamentes művészi megoldásnak. Vida Kamilla az Élet és Irodalomban például odáig ment, hogy azt mondja, a te költői nyelved nem csak ironikusan kihasználja a 2006-ban megbukott politikai elit gesztusait, de mintegy fenn is tartja azokat, tovább élteti őket. Például azt, hogy a „nemzeti gondolat” eredendően komikus elképzelés lenne. Te hogy látod ezt?
NZM: Bagoly mondja verébnek. Mármint a túlazonosuló stratégiával dolgozó szövegek remekül működnek lakmuszpapírként is, mert nagyon könnyen aktiválják és leleplezik egyes értelmezői nyelvek ideológiai rögzültségeit és „pavlovi reflexeit”, hiszen épp ezeket hergelik fel. Amúgy meg nem hiszem, hogy lett volna más költői mű az utóbbi évekből, amelyik ennyire komolyan vette volna a „nemzeti gondolatot”, abban az értelemben is, hogy megpróbálta poétikailag „végiggondolni”. Nemrég Bán Zoltán András nyilatkozta egy interjúban, hogy szerinte a hungarofuturizmus egy patrióta mozgalom, ezt erre a kötetre is érvényesnek érzem. Itt nem működik a „mintha”, nem tudsz úgy tenni „mintha” túlazonosultál volna. Miközben távolról sem evidens, hogy a szöveg kontextusában, illetve a beszélő nyelvi rendszerében ezek a fogalmak mint NEMZET, HAZA satöbbi, mit jelentenek egyáltalán, hiszen állandó (újra)kódolási krízis zajlik. Illetve az ideológiai-költői felforgatás nem csak úgymond a „jobboldali retorika” felé irányul, mert más irányba, bár kevesebb intenzitással, is történnek gesztusok. Például MARX KÁROLY ugyancsak jelentős szereplője az eseményeknek.
MN: Na, de mi a Fidesz a Barokkban?
NZM: A BAROKKBAN nem Fidesz, hanem FIDESZ van. És ez nem elhanyagolható különbség. Ugyebár itt van az úgynevezett ALAPNYELV, mely a beszélő nyelvhasználatát megszálló betegségnyelvként, a BAROKK nyelveként működik, és ezekből a verzállal szedett, egyre szaporodó, önnemző „fogalmakból” áll össze. A FIDESZ a BAROKK része, vagyis nem egyszerűen egy konkrét párt, hanem a BAROKK FORRADALOM egyik „metafizikai” ereje, intenzitása, a betegség egyik arca vagy maszkja. Ezért nem is a FIDESZ a BAROKK irányítója, a BAROKK a FIDESSZEL szemben is megnyilatkozik, őt is fel akarja falni és be akarja kebelezni. A BAROKK nem áll meg addig, amíg minden nem lesz BAROKK. Ő az igazi kis gömböc, az univerzális kannibál, világok pusztítója, mely pusztítás egyben világok teremtése is.
MN: A Literának adott interjúdban úgy fogalmaztál, „Hogy meg lehet-e dönteni ezzel a könyvvel a NER-t? Kétséges, persze nem elképzelhetetlen.” Megdőlt már?
NZM: Még nem. Nem értük még el a nyájimmunitást, hiszen elegendő magyar még nem olvasta a könyvet. Ha elég embert tudunk megfertőzni a BAROKKAL, akkor a BAROKK felszámolja magát, mert minden BAROKK lesz. Talán immunitás nyerünk a radikális nyitottság és kritikai megértés által. Persze lehet, hogy akkor az időhurok meg a mutáció logikája szerint jön egy BAROKK 2.0., és kezdődik minden elölről, mert Magyarország tényleg az ismétlés pokla.
MN: A te munkáiddal kapcsolatban rendre felmerül, hogy egyszerre foglalsz el egymással merőben ellentétesnek tűnő pozíciókat. Egyetemen tanítasz, a könyveidet pedig az egyik legjelentősebb hazai kiadó adja ki. Ugyanakkor az underground térben is otthonosan mozogsz, és nem állnak tőled távol az avantgárd gesztusok sem – mint mondjuk a Juhász Ferenc-könyv komposztálása és elfogyasztása. A magyar irodalmi struktúra az általános tapasztalatok szerint kevéssé rugalmas, azaz nehezen fogadja el a hasonló „kint és bent” helyzeteket. Te hol találod meg benne a magad féregjáratait?
NZM: Ha abban a helyzetben találod magad egy kulturális térben, hogy már nem kell bemutatkozni, akkor ez intő jel arra nézvést, hogy azt a helyet gyorsan el kell hagyni. Mármint legalább időlegesen. Aztán persze vissza lehet jönni, hátha addigra már (újra) be kell mutatkozni valakinek. A tér könnyen felejt, ez átok és áldás is egyszerre. Az én taktikám mindig is a szóródás volt. Ezt például esztétaként remekül lehet csinálni, hiszen az esztéta univerzális parazita, általában mindenhonnan kinézik a „szakemberek”, de emiatt aztán mindenfelé elterjed. Vagyis én élvezem a saját mozgásterem tágasságát, a féregjárataimat a zenétől a képzőművészetig, de néha idegesít, hogy ezt kevesen tudják vagy akarják aztán egybeolvasni, összerakni a különböző vetületeket, meg a különböző terekben otthagyott nyomokat, romokat és rekvizitumokat. Dehát lehet, hogy ez az ára a mocorgásnak. Hogy folyton magyarázkodnom kell.
MN: Akkor magyarázkodás helyett mesélnél egy kicsit a ROHADÓról?
NZM: Biztos láttad David Lynch Radírfej (1977) című filmjét, és ha láttad, biztos emlékszel arra a furcsa, szörnyszerű bébire, mely a főhős lidérces szorongásainak egyik központi forrása. Többször megkérdezték Lynchet erről a bébiről, hogy mit „jelent”, illetve hogyan készült egyáltalán? A rendező mindig megtagadta a választ, mondván túl kiborító lenne erről többet elárulnia. A ROHADÓ nekem épp ilyen: „A ROHADÓ mindig is a kert végében / várakozott. Naponta akár háromszor / négyszer is el kellett zarándokolni hozzá. / Ez a szám = nem szám. Hanem a BAROKK / pulzusa.”
