Újabb szubjektív könyvlistával tér vissza a Magyar Narancs Sorköz rovata. Nem ez az első, hogy ilyet csinálunk: a foci-EB idején kedvenc futballkönyveinket osztottuk meg, előtte bűnös élvezetek közé számító puhafedeles könyveket soroltunk. De, ha már nyár van, volt olyan cikkünk is, amely tizenegy (mínusz egy) kihagyhatatlan könyvet tartalmazott a Balatonról.
Most azonban nézzük az aktuális listát!
Tömörkény István: Munkák és napok a Tisza partján
Olyan az idő, mint a svédországi nyár vagy a szicíliai tél – írta 1884-ben a Tisza partján, Szegeden Tömörkény István. Nemigen járt ő Svédországban, sem Szicíliában, csak a bosnyák-török határon még katonakorában, mégis szinte hihető, hogy ez az időjárás-jelentés pontos. Hiszen közben olyanokat közöl, hogy a torkolatnál a Maros sötét acélcsillogású, és a távolban a deszki templomtorony úgy mutatkozik, mint specialitás dohányban a penész. Tájat, holmikat, embereket és dolgaikat dokumentálja a Munkák és napok a Tisza partján (Cikkek, riportok, tanulmányok 1884–1916) című könyv. A régi, napilapba készült írások egy letűnt világ jelenidejéről mesélnek, és attól is tüneményesek, hogy bennük van, mit láttak az akkoriak újnak, és mit mindennapinak – sokszor ez is, az is fantasztikus, de nem mese, hanem igaz.
A nazarénussá lett napszámos bevallja a gazdának, hogy tavaly – míg nem tért át – megszedte a birtok sarkán álló almafát, eladta az almát. Tessék, most odaadja az árát. A napszámos fiú az elszámolásnál a felnőttek sorába áll, mert az előző este már verekedett a bál után egy lány miatt. A fejsebe az ő kendőjével lett bekötve – ezt a katonaviseltek tanúsítják –, úgyhogy már legény, tényleg több fizetés jár neki. Meg lehet ismerni a vastag halszagot, ami makacsul kitart, pedig már nem is lehet elég halat fogni a Tiszában a szabályozás óta; az éjszakai rendőrségi razzián azokat, akik a boglyákba bebújva alszanak. Benne van a nyáron gyűlölt légy, szúnyog téli pátyolgatásának tudománya, vagy az, hogyan lőtték ki éjjel parittyából a pásztorgyerekek a tűzben felhevített sárgombócot, hogy aki látja, azt hiszi, hullócsillag, pedig csak lacibëtyárság, amivel föl lehet gyújtani a pusztát. Tömörkény imádja az emberek élőbeszédét. Pontosan jegyzi fel az épp keletkező szomorú vagy csúfondáros népdalokat, ilyeneket: „Dorozsmaji legínyëk/ jaj de sziépek szegínyëk./ ëgyik siket, moásik vak,/ nëkimén a moásiknak,/ nëkimén a moásiknak”. Jönnek-mennek a vízenjárók, csodatévő szent emberek.
Ezek az írások Szegeden születtek, szegedi irodalomtörténész, Péter László rendezte őket sajtó alá 1963-ban, a Szépirodalmi Kiadó nyomatta ki Budapesten. Az én példányom a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár állományába került a pecsét tanúsága szerint – aztán valamikor törölték onnan, elvetődött Szegedre, a Mikszáth Kálmán utcára nyíló turkálóba. A gyerekruhákkal teli vasketrec oldalában találtam rá. (Bakos András)
B. Szabó János: A mohácsi csata
Nincsenek tipikusan nyári olvasmányaim, nem foglalkozom azzal, hogy a strandra „könnyedebb” olvasmányt, krimit, kalandregényt vigyek magammal. Egy fontos szempontot tartok lényegesnek, amihez mindig ragaszkodom: a tematikai, műfaji változatosságot. Idén nyáron olvastam már népmesegyűjteményt és drámát, kortárs és klasszikus szépirodalmat, esszékötetet és történeti munkákat. Utóbbi kategóriába tartozik B. Szabó János: A mohácsi csata című, eredetileg 2006-os, idén felújítva megjelent kiadása. Mindig izgalmas olyan szakmunkát olvasni, aminek a témájához valamennyire van közünk, hiszen a mohácsi csatáról mindenki tanult az iskolában.
Ez a könyv nem pusztán hadtörténet és nem szorítkozik csak a csata bemutatására, sőt, egyik legterjedelmesebb fejezete a korabeli magyarországi és európai viszonyokról, illetve a Török Birodalom felépítéséről, működéséről szól. Ilyeneket viszont már nem az iskolában tanítanak, hanem történelem szakon az egyetemen – márpedig a török terjeszkedésnek és hadjáratoknak, így magának a mohácsi csatának a megértéséhez nagyban hozzájárul, ha ismerjük ennek a lényegében katonaállamként működő birodalomnak a hódításokra épülő logikáját. Szintén fontos adalék a csata ismeretéhez, miként készült arra a Magyar Királyság; hogyan próbálta összekalapozni a hadat és a költségeket, illetve valószínűleg az sincs benne a köztudatban, hogy a sereg fővezérének kiválasztását valóságos casting előzte meg. De ez sem segített; ahogy a szerző megállapítja, a mohácsi csata után „a büszke, független középkori Magyar Királyság napjai már meg voltak számlálva”. Ez pedig elvezet oda, hogyan vált Mohács a későbbi korokban a nemzeti sorstragédiák egyik szimbólumává a magyar történeti tudatban. (Ambrus Vilmos)
Krasznahorkai László: Háború és háború
Ami a könyveket illeti, az idei évem Krasznahorkai Lászlóról szól, ami egyben azt jelenti, hogy a világ legelitistább seggfejének tűnhettem, amikor a Mályi-tó partján a Háború és háborút olvastam. Sokan vitatkoznak róla, melyik Krasznahorkai legjobb könyve, és ilyenkor az 1999-es regény gyakran előkerül.
Korin Görgy, a vidéki levéltáros és az általa megtalált mágikus erejű szöveg története még érezhetően Krasznahorkai pályájának első felében született, ezért közel sem tartalmaz annyi humort, mint a Herscht 07769 vagy az idén megjelent Zsömle odavan. Ráadásul itt szerző még megállt a másfél-kétoldalas mondatoknál. Azonban ahogy más könyvekben, Krasznahorkai László pontosan olyan ritmusban ír, ahogy gondolkodunk: a folyamszerű szöveg egészen természetesen olvastatja magát, a kényszeresen beszélő főszereplőt pedig a regény előrehaladtálval egyre könnyebb szeretni. A Háború és háborúban feltárul egy nyomorult bántalmazó kapcsolat, elsiratjuk az európai kultúrát, a viszonylag egyszerű történetet pedig az bonyolítja, hogy benne is van egy történet. A regény vége „kibukkan” a valóságba, halhatatlanná teszi a meg sem született Korin figuráját – de erről nem is mondok többet. (Fekő Ádám)
Paul Auster: 4321, Leviatán; Kun Árpád: Megint hazavárunk; Darvasi László: Neandervölgyiek
Április 30-án elhunyt Paul Auster, így mindenképpen olvasni akartam tőle valamit. Ha már a 4321 ott volt a polcon, akkor legyen az. Egy ember, négy lehetséges életút, négy lehetőség a boldogságra és a boldogtalanságra. Zseniális ötlet, zseniális kivitelezés. Egy gond volt vele, a mérete, így e-könyvet voltam kénytelen vinni a béléstest méretű Auster-mű helyett. Ez lett Kun Árpád Megint hazavárunk című munkája, ami az író Norvégiába költözéséből kiindulva mutatja be önmagát mint egy irritáló bölcsész figurát. A nyaralás felénél túlestem rajta, így visszatértem Austerhez és a Leviatánt megvásároltam e-könyv formájában.
A Leviatán elképesztő száguldozás: hogy lehet egy ember életéről minden fontos információt megszerezni és megírni néhány nap, esetleg hét alatt? Egyáltalán miért kellene, mi lehet az a kényszerítő erő, ami arra sarkallja az elbeszélőt, hogy rohamtempóban gyártsa le legjobb barátja élettörténetét? Auster zsenialitása – egyebek mellett – abban rejlik, hogy ezekre a kérdésekre tökéletes választ ad. Az első oldalon tudjuk, hogy a barát meghalt, felrobbant a kezében egy bomba. Az elbeszélőnek annyi ideje van elmondani, ki is volt ez az ember valójában, amíg meg nem állapítják személyazonosságát és rá nem sütik, hogy terrorista. Mert nyilvánvalóan nem az. Versenyt futunk az idővel, az elbeszélő kapkod, csapong, legalább annyira szeretné maga is megérteni, mi történt, mint hogy elmesélje a sztorit. Csodás szöveg, csodás dramaturgia.
Hazaérve gyorsan Darvasi László Neandervölgyiek című regényét is el kellett olvasnom – alapvetően munka volt, ezért sietni kellett vele. Aki szerette a korábbi regényeit, különösen a Könnymutatványosokat, annak a Neandervölgyiek is be fog jönni. Egy kisváros több tucatnyi lakójának élete, ügyes-bajos dolgaik, születés, halál, könnyek, néha nevetés 1908 és 1957 között. Letehetetlen. Most pedig szépen vissza is kanyarodhatok a félbehagyott 4321-hez. (F. Szabó Emese)
Benoît Peeters: Ferenczi Sándor – A pszichoanalízis fenegyereke
„Voltaképpen tragikusnak találom, hogy Ön, aki a világot megajándékozta a pszichoanalízissel, oly nehezen, sőt egyáltalán nem képes arra, hogy rábízza magát valakire” – írta Ferenczi Sándor mesterének, Sigmund Freudnak, és ez bizony már a törést jelezte. A magyarországi pszichoanalízis atyja bámulatos személyiség lehetett, aki azonban híján volt mindenféle határozottságnak. Ha Carl Gustav Jung volt az a „fiú”, akiből végül „férfi” lett, akkor Ferenczi olyan, mintha sosem tudott volna kilépni teljesen az árnyékból. Ez nem jelenti azt, hogy nem szükséges felülvizsgálnunk a jelentőségét. „Freud feltalálta, Ferenczi megcsinálta a pszichoanalízist” – fogalmazta meg Wladimir Granoff.
A filozófus végzettségű Benoît Peeters épp erre vállalkozik, de a könyve nem szakzsargonnal tömött féltégla, hanem könnyen olvasható, már-már bulváros elemekkel tömött életrajz, amelyből kitűnik, hogy Ferenczit empátiája, szívjósága tette igazán naggyá és kiválóvá a munkájában. Junggal ellentétben Ferenczi nem távolodott el a pszichoanalízis szexualitásban való gyökereztetését, de jóval finomabban művelte azt. (Ideje lenne újraolvasni – esetleg újra kiadni – nagy művét, a Thalassát.) De az is kiderül a könyv oldalain, hogy a pszichoanalisták személyes viszonyai viharosabbak voltak bármelyik Jane Austen-regény szereplőinél: sértődések, bántódások, féltékenykedések, kakaskodások éppúgy jellemezték hármójuk viszonyát, mint az apa-fiúi és testvéri-férfiúi szeretet. (Csabai Máté)
