Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (2006)
Az Utazás a tizenhatos mélyére személyes tapasztalatokkal mutatja be a nagy közösségi alkotást a maga hideg gyakorlatiasságában és állandó jelenidejében. Esterházy Péter játékos volt, az is maradt, sosem vált nézővé. Belülről látja és mondja el, mi mindenért lehet szeretni és talán gyűlölni is a futballt, hogyan lehet elmerülni benne, ugyanakkor tisztázza, hogy hiba lenne ebben a játékban „túl széles metaforát látni”. Láttatja az egyedfejlődést: ahogy a testvérének, akinél ő tízéves korában jobb volt, tizenhat évesen elege lett a heti négy edzésből, késő este járt haza, dohányzott – aztán fél év alatt nagyot nőtt, nagyvonalú lett, gyors, és amikor legközelebb visszaállt a játékba, úgy mozgott, mint felnőtt az óvodások között. Meg lehet tudni, az öregedő futballista miért áll meg egyszerre a pályán, mitől lesz rest tovább futni labda nélkül; hogyan vált Puskás egylényegűvé a játékkal és a csapattal, szolgáló és kiszolgált; hogy a jó bíró tisztában van azzal, olykor tévedni fog, de ezt el tudja fogadtatni; s hogy mibe csöppen az egykori futballista apuka, amikor a gyereke iskolájában elvállalja egy meccs levezetését, és a felső lécről lefelé pattanó lövésről kellene eldöntenie, bent volt-e, két könnyező gyerekkel tárgyalva: a csatárral és a kapussal. A futballcsodák természete is megismerhető.
Megtörténik, hogy az ember kiviszi a fiát a Népstadionba, hogy megmutassa nekik a brazilokat, akiket legalább egyszer az életben látni kell – és a gyerek azt látja, hogy ezeket a brazilokat a magyar válogatott tönkreveri a nagybátyja vezetésével.
(Bakos András)
Peter Handke: A kapus félelme a tizenegyesnél (1970)
A fociról szóló könyvek között azok az igazán jók, amelyek valójában nem a fociról szólnak. (Persze ugyanez igaz a futásról, színházról, cirkuszról szóló könyvekre is.) Handke kisregényében is inkább egyfajta metafora a kapus és a büntetőrúgás, amely képet keretként alkalmaz az elbeszélő. Bloch valaha focikapus volt – innen a metafora, ami ezáltal egyáltalán nem lesz erőltetett, sem hajánál előrángatott.
Talán minden azon múlt, hogy Bloch eleve azt gondolta, el fogják bocsátani – sosem derül ki, hogy valóban ez volt-e a helyzet. Mondhatjuk, ez volt a szabálytalanság, amit befújt a bíró. Innen pedig minden megy már a maga útján. Talán még a gyilkosság is erre a hibára vezethető vissza azzal a lényeges kiegészítéssel, hogy a gyilkosság maga action gratuite, sem az elkövető, sem az elbeszélő nem firtatja az okát, sőt meg sem kísérli megmagyarázni, kielemezni.
A lődörgés a városban, az egyre inkább teret nyerő feszültség – ami egyszer uralhatatlan dührohamokban, másszor megmagyarázhatatlanul viccesnek gondolt helyzetekben mutatkozik meg – egyre közelebb vezet a végkifejlethez. Az sem segít, hogy Bloch elhagyja a várost, egy-egy félmondat erejéig megtudjuk, hogy a nyomozás folyik, jó nyomon vannak a rendőrök. A végkifejletig azonban nem jut el az elbeszélés. Csak addig a pontig, amikor a metafora szerint a tizenegyespontra teszik a labdát. (F. Szabó Emese)
John King: A futball faktor (1997)
A mű eredeti címe – The Football Factory, azaz: futballgyár – nem egészen felel meg a magyarnak, de ez legfeljebb egy ernyedt hümmentést ér meg, lényegét tekintve nem csökkenti a mű élvezeti értékét a vicceskedő félrefordítás. A regény története szögegyszerű: megtudjuk, milyen egy átlagos, angol focidrukker élete. Nem árulok el meglepetést, ha azt mondom, nem Hume olvasásával telik el a nap. A főhős életében három fix pont van: a hétvégi forduló, a sör és az alkalmi nők. Hogy melyik fontosabb, nem teljesen egyértelmű, de talán a foci és a Chelsea.
A kapcsolatok felszínesek, a célok, álmok nem lépik át a munkásosztály elvárásait, a szereplők meg valahogy elevickélnek ebben a környezetben. Nem véletlen, hogy a foci, a Csapat az, ami valami színt visz ebbe az egészbe, ami kitölti a felszínes beszélgetések és viszonyrendszerek repedéseit. A nagy fülű srác beceneve mi más lehetne, mint FA Harry, és mi más lehetne fontosabb az eredménynél, mint az, hogy el lehessen verni néhány trógert az ellenfél szurkolótáborából? A könyv jól körbejárja az angol focidrukkerséget, de nem igazán mutat többet annál, mint az a pár éve a Discoveryn futó sorozat, amely bemutatta az egyes csapatok szurkolóit, a keménymagot, az öltözködési szokásokat, a motivációt. (F. Szabó Emese)
Nick Hornby: Fociláz (1992)
Ha létezik a nagybetűs „Fociregény” a kisbetűs szurkolóról, akkor ez az: szinte snassz említeni, de minden benne van, amit a szurkolói életformáról tudni érdemes, ráadásul éppen Hornby írói karrierjének csúcsán született. Egyetlen könyv sem visz olyan közel annak a megértéséhez, miért teszi fel valaki az életét – vagy legalább is annak egy részét – egy futballklubra, miért költi a fizetése nagy részét arra, hogy idegenbe is elkísérje kedvenc csapatát, és hogyan válik normálissá, hogy az ember élete fontos pillanatait egyes meccsekhez, esetleg szezonokhoz köti. Azóta változott egy-két dolog, britnek lenni talán egy kicsit menőbb, az Arsenal sem akkora lúzer, mint a regény megjelenésekor volt: Hornby nagyszerű humorral és mély empátiával mutatja be, mi van a hőse fejében – de ez nem is csoda, hiszen maga is „futballkárosultként” él –, miközben megelevenednek az angol foci katasztrófái és sikerei. A magyar olvasótól nem áll távol ez a könyv, hiszen ki ne tudna innen azonosulni egy gyenge csapat szurkolójának lelkivilágával? A könyvből 1997-ben film is készült Colin Firth főszereplésével, magyarul Egy férfi, egy nő és egy focicsapat a címe, de a könyvnek közelébe sem ér. (Fekő Ádám)
Jonathan Wilson: Kívülállók – A focikapusok története (2012)
Ha azt gondoljuk, kapusok mindig is voltak, sőt, hogy nélkülük elképzelhetetlen a futball, akkor alaposan melléfogtunk. A labdarúgás hőskorában kapusok egész egyszerűen nem léteztek, olyannyira, hogy az angol szövetség szabályai szerint rendezett első focimeccsen (Barnes-Richmond 0-0, 1863) mindkét csapat két hátvéddel és kilenc csatárral állt fel. Hogy hogyan alakult ki aztán a kapusposzt és hogyan fejlődött, jutott el innen a magányos hősnek tartott kapusokon át napjaink kiemelkedő hálóőr-egyéniségeiig, arról a brit sportújságíró és író, Jonathan Wilson írt tudományos igényű kiváló könyvet. A közel négyszáz oldalas kötetből kiderül, miként gondolkodtak a kapusokról a különböző történelmi korszakokban és országokban, hogyan tekintettek rájuk és minek tartották őket (szerencsétlen hülyének, aki semmire sem jó, ezért beállították a kapuba, mondván, ott nem sok vizet zavar; különcnek, vagy a már említett magányos hősnek), egyáltalán: hogyan alakult a kapusokról folytatott diskurzus a labdarúgásban és a különböző társadalmakban. A könyv ezzel elég meggyőző történeti és filozófiai hátteret, kitekintést ad a kapusokról alkotott felfogáshoz.
De ami mégiscsak a legizgalmasabb, az a futballtörténelem legkiválóbb kapusainak bemutatása, pályafutásuk, sorsuk, legemlékezetesebb mérkőzéseik felidézése. Ki volt a szerző szerint a valaha élt legjobb kapus? (Az orosz Lev Jasin.) Hogyan forradalmasította a kapusjátékot Grosics Gyula? (Ő volt az első, aki a kapujából rendszeresen kifutva gyakorlatilag söprögetőként is játszott.) És megannyi más, érdekes történet, bravúr, kudarc, meccs, ami a kapusokhoz fűződik a Chelsea-hez 1905-ben igazolt, 160 kilós William „Fatty” Foulke-tól kezdve Gordon Banksen, Dino Zoffon, Oliver Kahnon át Casillasig és Buffonig, afrikai és dél-amerikai kapuslegendákig. (Ambrus Vilmos)
Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík (2015)
„Lila csík, fehér csík, világsztár a Törőcsik” – skandálták az 1970-es, 80-as évek Újpest-szurkolói, és ennek a rigmusnak a kezdő sorait választotta címéül az ugyancsak Újpest-szurkoló szerző, aki a focista iránti rajongását, személyes élményeit, emlékeit írta meg ebben a könyvben. A fociról egy csomó irodalmi mű született, de egy-egy kiemelkedő képességű, híres focistánkról azért kevesebb.
Törőcsik András, aki 19 évesen, 1974-ben lett az Újpesti Dózsa labdarúgója és 1985-ig játszott a lila-fehéreknél, tulajdonképpen a magyar foci egyik, mondhatni, legszerencsétlenebb, legszomorúbb sorsú játékosa volt – dacára annak, hogy háromszor nyert magyar bajnokságot és ugyanennyiszer magyar kupát. Pályafutása egy súlyos sérülés után 34 évesen véget ért, korábban az 1978-as vb-kudarc egyik bűnbakjának tették meg. Ha Törőcsikről van szó, a legtöbb embernek – beleértve az Újpest szurkolóit is – a fantasztikus gólok, gólpasszok és cselek mellett leginkább a játékos botrányos életmódja, alkoholizmusa, aktív pályafutása utáni lecsúszása kerül szóba. Ez a valahol igazságtalan és keserű sors hatja át a könyvet is, meg persze a szerző által huszonévesként látott Törőcsik parádés megmozdulásai, zseniális meccsei: a Fradi elleni 8-3-as győzelem ’75-ből, a Bilbaónak rúgott felejthetetlen gól, a norvégok elleni 4-1-es győztes válogatott meccs ’81-ben, amikor a szövetségi kapitány Mészöly Kálmán „odafordul Mezey Györgyhöz, aki akkor másodedző, le akartam cserélni, képzeld el, bazdmeg, Törőcsik marad, ad még egy gólpasszt, meg még egyet”. Az emlékek felnőttkorban is előjönnek: a könyv utolsó lapjain olvasható, amint „nagy hóesésben nyerjük meg az Újpest Családi Kupát (…), amikor megkapom a trófeát, ő jut eszembe”. A Lila csík, fehér csík 229 oldal Törőcsik Andrásról, akinek a nevét ezzel beírták a kortárs magyar irodalomba. (Ambrus Vilmos)
Jonathan Wilson: A magyar futball aranykora (2019)
Hajlamosak vagyunk alábecsülni, mekkora hatással volt Magyarország a világ futballjára, és mivel az átkosban a történelmet vagy elhallgatták, vagy meghamisították, igazi fontosságunk pillanata is csupa félreértés tárgya. A nemzeti hagyomány úgy tartja, hogy az Aranycsapat a magyar futball kreatív csúcspontja volt, hiszen a válogatott és az azt kiszolgáló Budapesti Honvéd klubcsapata elképesztő sikereket ért el, varázslatos eredményeket hozott. De lelkes, többnyire hazai sporttörténészeknek hála lassan feltárult egy elveszett világ is: a két világháború közti magyar futballé. Erről az időszakról írt az angolok egyik legismertebb futballteoretikusa, több nagy hatású könyv szerzője, Jonathan Wilson, aki egyenesen azt állítja, hogy a magyar futballban rejlő kreativitásnak valójában az Aranycsapat már „csak” az utolsó kisülése, ami állami noszogatásra jöhetett létre (játékosok terelése a megfelelő klubba, a fókusz áthelyezése a klubokról a válogatottra). Igazán nagy hatást a Duna menti futballiskola tett a világra.
Wilson történetek sorával igazolja tézisét: a Ferencváros és az MTK rivalizálásáról, a skót Jimmy Hogan magyarországi munkásságáról, a taktikáról a budapesti kávéházakban értekező polgárságról. Annyira meggyőző, hogy a végén csak elhisszük neki. A könyv legnagyobb erénye, hogy az is megtalálja vele számítását, akit nem annyira érdekel a sport (a stratégiai elemzések rajongóinak inkább a Futballforradalmak című könyvet javaslom a szerzőtől), hiszen a monográfia a háború előtti magyar társadalom mesés leírása is egyben. A magyarok akaratukon kívül termékenyítették meg a világot a maga fociszakértelemmel: magyar származású edzők (többnyire emigrációra kényszerült zsidók) tanították meg focizni Uruguay-t, Argentínát és Olaszországot. Nemcsak az rajzolódik ki, hogy mennyi mindent vesztett ez az ország azokban az időkben, hanem az is tisztává válik, hogy a magyar futball sikerei nem azoknak köszönhető, akik a leginkább verték miatta a mellüket. (Fekő Ádám)
Pető Péter: Lesgól – Az Orbán-rendszer sportpolitikája (2020)
A 24.hu főszerkesztője négy éve írta meg a NER egyik alapját jelentő sportpolitika részleteit, de azóta sem kopott semmit, sőt, a rendszer megszilárdulása után még tisztább leírásnak tűnik. Nemcsak fociról van benne szó, ám mivel Orbán Viktor szürkeállományában nagyobb részt foglal el ez a sport, mint a többi, mégis inkább a fociról szól. Pető nagy és ritka képessége a magyar sajtóban, hogy képes úgy írni kritikusan a magyar sport köré felépített rendszerről, hogy nem kérdőjelezi meg a jó, vagy legalább is az elmúlt 40 évhez képest jobb minőségű futballra való társadalmi igényt, így azt sem, hogy a rendszer szereplői tényleg javítani akartak a tao-rendszer bevezetésével. Ahhoz, hogy megértsük az egész jelenséget, abba kell hagyni a hülye okvetetlenkedést: „Kit érdekel 22 labdát hajkurászó férfi, és miért nem a kajak-kenusokat ünnepeljük?” (Fekő Ádám)
Csillag Péter (szerk.): Ady stoplisban (2019)
A Nemzeti Sport újságírója egészen a futball kezdeti kibontakozásáig tekeri vissza az idő kerekét, hogy feltárja, hogyan viszonyultak a sportághoz klasszikus íróink: nem árulok el zsákbamacskát, jócskán akadt, aki kifejezetten ellenezte, és bizonyára megütné a guta, ha szembesülne kortárs viszonyainkkal – akár a piszkos anyagiakat, akár a botló spondeuszokat tekintve. Móricz Zsigmond, Szabó Dezső és Márai Sándor például futballellenző volt, utóbbi vitriolos sajtótámadásokat indított ellene. Mások viszont annál nagyobb drukkerek voltak. Zelk Zoltán verset írt a 6:3-ról, Krúdy Gyula hamar felfedezte a foci értékét a nemzetközi diplomáciában, Rejtő Jenő a nászútját szakította meg egy meccs kedvéért, Kormos István pedig így ment be a templomba:
„Kimentem az oltárhoz – noha nem voltam megátalkodott gyerek –, keresztet vetettem és elkezdtem: Háda, Polgár, Korányi, Laki, Móré, Lázár, Táncos, Kiss, Sárosi, Toldi, Kemény. Tudod, ez volt abban az időben a Ferencváros összeállítása. Keresztet vetettem, s elkezdtem: Szabó, Mándi, Bíró, Sebes, Turay, Dudás, Sas, Müller, Cseh, Kardos, Titkos, ez volt az MTK összeállítása. Elmondtam a magyar futballbajnokságot miatyánkként és üdvözlégyként.”
Ha maga a miniszterelnök is olvasná ezeket a focirajongó írókat, tudhatná azt is, amit Herczeg Ferenc már jó régen leírt: „Ahol virágzik a kultúra, ott él a sport is, ahol nincs kifejlett sportélet, ott a kultúra is gyerekcipőben jár.” Ezek után csak azt kéne tisztázni, miben is áll a kultúra és a sport tényleges virágzása! (Csabai Máté)
A címben szereplő idézet az Esterházy Péter-könyvből származik: „A szurkoló mindent tud, nem hülye, legbelül tudja a reális esélyeket, csak éppen ettől eltekint. Szurkolónak lenni költői létet jelent.”
