KÖNYVMELLÉKLET – Interjú

„Hedonista szerzetes vagyok”

Kun Árpád író

Könyv

Tartalmaz önéletrajzi elemeket is a Takarító férfi című legutóbbi regénye, de nagy szerepet kap benne a fantázia. A Norvégiában élő szerzővel autofikcióról, alkati szemlélődésről, idegenségérzetről, szociális segítő munkáról, férfiszerepekről, meg persze a varázslatos norvég tájról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Korábban elsősorban költőként voltál ismert, de jó néhány éve regényeket írsz. Miért váltottál?

Kun Árpád: Már ’95-ben is jelent meg prózakötetem, és írtam korábban is prózaverseket, jeleneteket. Inkább azt mondanám, nagyobb lélegzetű prózám nem volt korábban, de azt hiszem, ahhoz meg kell érni. Egy prózaírónak nagyon sok mindent meg kell érteni az életben. Például a 2005–2006 körül írt regényem nem sikerült, és a fiókban maradt.

MN: Ma is írsz verseket?

KÁ: Egyet-kettőt időnként. Talán olyan ihletem van e téren, mint Füst Milánnak, akinek két nagy líraiihlet-hulláma volt, egy ifjúkori, meg egy öregkori. Ki tudja, lehet, velem is így lesz. Nemrég megtaláltam egy korábbi versemet, s rájöttem, abban szerepel először a takarító férfi kifejezés.

MN: Legutóbbi regényed olvasható önállóan, de az Észak-trilógia harmadik részeként is a Boldog Észak és a Megint hazavárunk után. Regényfolyamnak tekinted a köteteket, vagy különálló történeteknek?

KÁ: Különálló történetek, amelyeknek vannak kapcsolódási pontjaik. Azt tudtam, hogy nem akarom magára hagyni azt a magyar családot, amelyik a Megint hazavárunk végén kikerült Norvégiába. De aztán rájöttem, hogy mégsem szeretnék többet írni róluk, és akkor áthelyeződött a hangsúly az önéletrajzról a képzeletre. Előtte bennem nem így körvonalazódott az egész, de a kritikusok és az olvasók Észak-trilógiáról kezdtek beszélni. Amikor befejezek egy regényt, megjön a kedvem valami nagyon mást írni. A Takarító férfi kapcsán sokat gondolkodtam, hogyan történjen meg az átbillenés, így jöttek az álom-valóság dimenzióváltások, ezekkel ki lehetett zökkenteni a történetet a földhözragadt realitásából, mely utóbbit is szeretem amúgy. A Boldog Észak esetében pont fordítva alakult: ott a képzelet felől megyünk a realitás felé.

MN: A könyveid fókuszában a fantázia és a boldogság viszonya áll. A Takarító férfiban a főszereplő egyik lányáról azt írod, hogy befelé él, mert olyan gazdag a belső világa, majd Medárdus felismeri magát a gyerekében.

KÁ: A kislány, akit Medárdus otthon nevel, szemlélődő típus, teljesen más, mint a többi gyereke, így rögtön megrohanja a szülőt az a gondolat, hogy „Úristen, mi van ezzel a gyerekkel”. Aztán rájön, hogy mit csodálkozik ezen, hiszen ez a gyerek teljesen olyan, mint ő maga. Medárdus a kislánya által szembesül a saját működésével. Amikor gyereket nevelünk, tulajdonképpen egy terápián veszünk részt, jobb, ha tudatosítjuk, hogy önmagunkkal nézünk szembe.

MN: Te hasonlóan szemlélődő alkat vagy?

KÁ: Igen, szemlélődő, megfigyelő alkat is vagyok, de visszahúzódó az nem. Sokszor tapasztaltam meg az életem folyamán, hogy nem úgy látok valamit, ahogyan mások. Ezért is lettem író, hogy elmondhassam, hogyan látom a valóságot. Azért volt bennem erős hajlam a Boldog Észak és a Takarító férfi megírására, mert meg akartam fogalmazni, mit gondolok az emberről. Nem gondolom, mint Vörösmarty, hogy „sárkányfog-vetemény”, szerintem az ember alapvetően nem gonosz, rossz meg csúnya, hanem szerencsétlen. Lehet, hogy azért van ez, mert rengeteg idős, beteg vagy pszichésen beteg emberrel találkozom, látom, hogy az ember alapvetően segítségre szorul, voltaképpen egymás segítségére vágyunk. Ezt a segítségre szoruló embert akartam megmutatni a könyveimben is.

MN: Egyszerre írsz a családi mindennapokról, gyereknevelésről, sütés-főzésről, óvodai sérülésről, autóbalesetről. Miközben mitikus elemekkel színesíted a fikciót. Mi volt a szándékod a sokak számára ismerős élethelyzetek közreadásával, a nem szokványos férfiszerep megmutatásával?

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Igor és Szása kiszabadult és gyilkolt

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.