Magyar Narancs: Korábban elsősorban költőként voltál ismert, de jó néhány éve regényeket írsz. Miért váltottál?
Kun Árpád: Már ’95-ben is jelent meg prózakötetem, és írtam korábban is prózaverseket, jeleneteket. Inkább azt mondanám, nagyobb lélegzetű prózám nem volt korábban, de azt hiszem, ahhoz meg kell érni. Egy prózaírónak nagyon sok mindent meg kell érteni az életben. Például a 2005–2006 körül írt regényem nem sikerült, és a fiókban maradt.
MN: Ma is írsz verseket?
KÁ: Egyet-kettőt időnként. Talán olyan ihletem van e téren, mint Füst Milánnak, akinek két nagy líraiihlet-hulláma volt, egy ifjúkori, meg egy öregkori. Ki tudja, lehet, velem is így lesz. Nemrég megtaláltam egy korábbi versemet, s rájöttem, abban szerepel először a takarító férfi kifejezés.
MN: Legutóbbi regényed olvasható önállóan, de az Észak-trilógia harmadik részeként is a Boldog Észak és a Megint hazavárunk után. Regényfolyamnak tekinted a köteteket, vagy különálló történeteknek?
KÁ: Különálló történetek, amelyeknek vannak kapcsolódási pontjaik. Azt tudtam, hogy nem akarom magára hagyni azt a magyar családot, amelyik a Megint hazavárunk végén kikerült Norvégiába. De aztán rájöttem, hogy mégsem szeretnék többet írni róluk, és akkor áthelyeződött a hangsúly az önéletrajzról a képzeletre. Előtte bennem nem így körvonalazódott az egész, de a kritikusok és az olvasók Észak-trilógiáról kezdtek beszélni. Amikor befejezek egy regényt, megjön a kedvem valami nagyon mást írni. A Takarító férfi kapcsán sokat gondolkodtam, hogyan történjen meg az átbillenés, így jöttek az álom-valóság dimenzióváltások, ezekkel ki lehetett zökkenteni a történetet a földhözragadt realitásából, mely utóbbit is szeretem amúgy. A Boldog Észak esetében pont fordítva alakult: ott a képzelet felől megyünk a realitás felé.
MN: A könyveid fókuszában a fantázia és a boldogság viszonya áll. A Takarító férfiban a főszereplő egyik lányáról azt írod, hogy befelé él, mert olyan gazdag a belső világa, majd Medárdus felismeri magát a gyerekében.
KÁ: A kislány, akit Medárdus otthon nevel, szemlélődő típus, teljesen más, mint a többi gyereke, így rögtön megrohanja a szülőt az a gondolat, hogy „Úristen, mi van ezzel a gyerekkel”. Aztán rájön, hogy mit csodálkozik ezen, hiszen ez a gyerek teljesen olyan, mint ő maga. Medárdus a kislánya által szembesül a saját működésével. Amikor gyereket nevelünk, tulajdonképpen egy terápián veszünk részt, jobb, ha tudatosítjuk, hogy önmagunkkal nézünk szembe.
MN: Te hasonlóan szemlélődő alkat vagy?
KÁ: Igen, szemlélődő, megfigyelő alkat is vagyok, de visszahúzódó az nem. Sokszor tapasztaltam meg az életem folyamán, hogy nem úgy látok valamit, ahogyan mások. Ezért is lettem író, hogy elmondhassam, hogyan látom a valóságot. Azért volt bennem erős hajlam a Boldog Észak és a Takarító férfi megírására, mert meg akartam fogalmazni, mit gondolok az emberről. Nem gondolom, mint Vörösmarty, hogy „sárkányfog-vetemény”, szerintem az ember alapvetően nem gonosz, rossz meg csúnya, hanem szerencsétlen. Lehet, hogy azért van ez, mert rengeteg idős, beteg vagy pszichésen beteg emberrel találkozom, látom, hogy az ember alapvetően segítségre szorul, voltaképpen egymás segítségére vágyunk. Ezt a segítségre szoruló embert akartam megmutatni a könyveimben is.
MN: Egyszerre írsz a családi mindennapokról, gyereknevelésről, sütés-főzésről, óvodai sérülésről, autóbalesetről. Miközben mitikus elemekkel színesíted a fikciót. Mi volt a szándékod a sokak számára ismerős élethelyzetek közreadásával, a nem szokványos férfiszerep megmutatásával?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
