Amikor egy pár életébe megérkezik a kisbaba, rögtön felmerül a gyermeknevelés kérdése is. Keresgélünk az interneten, kérdezősködünk, ajánlanak könyveket a barátok, ismerősök, mi mégis egyre bizonytalanabbak vagyunk, hogy a hosszú listáról melyiket is lenne érdemes elolvasni. Michaeleen Doucleff Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? című könyve remek választás lehet, mert úgy vezet be minket a gyermeknevelés rejtelmeibe, hogy közben azt érezzük, mintha egy tábortűz körül forró teát kortyolgatva hallgatnánk őseink szájról szájra terjedő, meseszerű történeteit.
Doucleff személyes vallomással indítja a könyvet Kislányával, Rosyval három éves korára megromlott a kapcsolata, szinte rettegett az együtt töltött időtől, a kiabálástól, és attól, ha ez így folytatódik, egymás ellenségeivé válnak. A szüleitől tanult nevelési módszerek kudarcba fulladtak, ezért elkezdett keresgélni a neten más alternatívák után, így talált rá a „tekintélyelvű” nevelési módszerre, de ez sem oldotta meg a problémát, és minden csak egyre rosszabb lett.
Doucleff akkoriban már hét éve az amerikai közszolgálati rádió, az NPR tudósítója volt, így másokhoz képest gyakrabban eljutott a világ távoli szegleteibe. Egy yucatáni utazás során talált rá a gyermeknevelés egyetemes módjára, és az élmény, amit ezzel kapcsolatban ott tapasztalt, annyira megrázta, hogy eldöntötte, innentől kezdve a vírusok és a biokémia tanulmányozása helyett arról szeretne a legtöbbet megtudni, ahogyan ott a gyermekekhez viszonyulnak, és amely módszerekről jelenleg egyik gyermeknevelési könyvben sem ejtenek szót. Erre a felfedezőútra Doucleff Rosyt is magával vitte, elmentek Mexikóba, a majákhoz, a sarkvidékre, az inuitokhoz, és Tanzániába, a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató hadzákhoz. Együtt éltek az ottani családokkal, hogy testközelből tapasztalják meg nevelési módszereiket. A könyv mindegyik kultúrának egy-egy fejezetet szentel. A fejezetekben gyakorlati útmutatókat is találunk, amelyek alapján mi is kipróbálhatjuk ezeket a tanácsokat és technikákat.
Alighanem provokatív állítás, de a szerző egy egész fejezetet szentel annak, hogy elmagyarázza, mi, nyugati emberek miért vagyunk furák. Noha a pszichológia, a kognitív tudományok, a közgazdaságtan és a szociológia többnyire európai hátterű embereket vizsgál, ők csupán a világ népességének csupán tizenkét százalékát teszik ki. „Mi van akkor, ha a gyermekneveléssel kapcsolatos, általunk »egyetemesnek« tartott elképzelések közül néhány valójában a kultúránk által létrehozott »optikai csalódás«?” – teszi fel a kérdést a szerző.
Doucleff ezután bemutatja a maják, a hadzák és az inuitok nevelési módszereit, amelyek gyökeresen eltérnek a mieinktől. A mi kultúránk az irányítás megragadásáról szól, hogy mennyi kontrollt gyakorol a szülő a gyerek felett, és mennyi kontrollt próbál gyakorolni a gyerek a szülő felett. Ez a legtöbbször hatalmi harcokhoz, veszekedésekhez, kiabáláshoz és síráshoz vezet. Ellentétben például a maja anyukákkal, akik mesterei a segítőkész gyerekek nevelésének, és az együttműködés kifinomult formáit fejlesztették ki, vagy a hadza szülőkkel, akik szakértők a magabiztos, önérvényesítő gyerekek nevelésében, és ahol a gyermekkori szorongás és depresszió ismeretlen. Az inuitok pedig hatékony módszert dolgoztak ki a gyermekek érzelmi intelligenciájának fejlesztésére.
Ezek a kultúrák nem kontrollálni akarják a gyerekeket, hanem együttműködni velük, az egyéni igényekre összpontosítanak, és nem arra, hogy életkora szerint hol kéne tartania a gyereknek.
A könyv szerint fontos, hogy az anyuka és a gyereke körül minél több ember legyen jelen a rokoni körből, segítse őket, és teremtsen biztonságos környezetet. Fontos, hogy ne szórakoztassuk folyton a gyereket, nem kell neki tervezett játékokkal elhalmozni, gyermekprogramokra járni, mert ő a legjobban azt szereti, ha részt vehet a szülők életében. Már totyogós korától meg lehet kérni, hogy segítsen nekünk, ő ezt borzasztóan élvezni fogja, hiszen így teljes értékű tagja lehet a családnak. Le kell szokni a gyerek állandó dicsérgetéséről, mert a jutalmak és büntetések alááshatják a belső motivációját. Támogassuk saját érdeklődésében és tartsuk tiszteletben az autonómiáját. Soha ne kiabáljunk, és ne szóljunk hozzá haraggal. Ha üvölt vagy követelőzik, ne üvöltsünk vissza, egyszerűen csak hagyjuk figyelmen kívül, és halkuljunk le, szinte suttogásig. Ilyen, és ehhez hasonló tapasztalati módszerekkel van tele a könyv.
Persze nem kell mindent készpénznek venni Doucleff intelmei közül, de érdemes mélyen elgondolkodni rajtuk, hiszen ahogy a kultúránk más elemeiben is, ebben is öntudatlanul követünk olyan berögzült gyermeknevelési mintákat, amelyek nem feltétlenül vezetnek el a céljainkhoz. Doucleff saját bevallása szerint azért írta ezt a könyvet, mert nagyon örült volna, ha valaki a kezébe adott volna egy ilyet, amikor úgy érezte, hogy szülőként mélyponton van. Ajánljuk mindenkinek, aki csak most ismerkedik a szülővé válás gondolatával, és annak is, akinek már van gyereke. Biztos, hogy talál benne legalább egy olyan gondolatot, amelyet érdemes ízlelgetni, vagy egy olyan módszert, amellyel könnyebbé teheti a „hisztis” hétköznapokat.
Michaeleen Doucleff: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? 21. Század Kiadó, 2022, 5490 Ft
