„Nem szerettem az élelmiszerjegyet, nem szerettem a fatalpú cipőt, nem szerettem a zsidóveréseket az egyetemen”

Sorköz

Karafiáth Orsolya írása Nemes Nagy Ágnesről

Nagyon komolyan vette, ha kérdezték. Felkészült a beszélgetésekre, nem egyet közülük esszévé átírva vagy ciklusokba rendezve az életműve részeként meg is jelentetett.

false

Hosszú, súlyos és nehéz vallomások készültek el így, a témákat gondosan körüljárva. Miért nem kérdezi ma senki ilyen mélységben a művészeket? Hol maradnak így a ma üzenetei?

A Jelenkor Gyufaskatulyától Prométheuszig címmel adta ki a Nemes Nagy Ágnessel készült beszélgetéseket, interjúkat tartalmazó kötetet. Az interjúkat olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy szükség lenne arra, hogy az írók elmondhassák tapasztalataikat, hiszen azok nem csak a jelennek mutatnak tükröt: egy korszak tárul fel a beszélgetések révén. Nemes Nagy Ágnes esetében ráadásul történelmünknek olyan időszakai, amelyek tanulságait nem szabadna elfelejtenünk.

Hogyan lát a költő? Miből bomlik ki nála a kép? Hogyan dolgozik? Hogyan élte túl a háborút?

Csupa izgalmas és tanulságokkal teli történet, egy egyenes, meg nem alkuvó élet krónikája. De nemcsak azért érdekes egyben olvasni a szövegeket, mert a szerző portréját árnyalják, hanem azért is, mert Nemes Nagy  Ágnes gondolatai nagyon aktuálisak ma is. Erőt ad most kézbevenni ezt a gyűjteményt, mivel egyfajta bizonyítéka annak, hogy gerinc nélkül nem megy. Hogy hiába zúg a vastaps a kurzusíróknak, hajlott háttal nem születik nagy mű, a görnyedőre a rendszer képviselőinek kisöprése után senki nem fog figyelni, az lesz ami volt a kiemelés előtt: senki. Nemes Nagy többször rámutat arra is ezekben a beszélgetésekben, hogy egy író, aki a jelenben él, nem takarózhat azzal, hogy hát az „elefántcsonttorony így, elegáns kívüllálás úgy”. Egy író, ha nem reflektál a korra, amiben él, minek is ír egyáltalán?

false

 

Fotó: Fortepan/Hunyady József

Nemes Nagyot is nehéz tapasztalások sora vezette erre. „1944. mácius 19., a németek bejövetelének napja. Semmi sem történt velem ezen a napon, csak éppen megtörtént az, amit történelmi aggodalomnak tudok nevezni. Először ilyen erővel az én fiatal életemben. Nem mintha nekem akkoriban úgynevezett világnézetem lett volna. Nem rendelkeztem ilyesmivel. Ennek a nem egzisztáló világnézetnek az alapja egész egyszerűen az volt, hogy nem szerettem a háborút, nem szerettem az élelmiszerjegyet, nem szerettem a fatalpú cipőt, nem szerettem a zsidóveréseket az egyetemen, nem szerettem, hogy rokonaimat, fiatal udvarlóimat elcipelik a Don-kanyarba, és lefagyott lábbal jönnek haza, ha egyáltalán visszajönnek. Nem szerettem az életveszélyt, a bombázást, nem szerettem például az újságok hangját. Egyébként nem túl sok újságot olvastam, én mást olvastam akkoriban. Irodalmat. Abban az időben engem legmélyebben a magyar irodalom alakított. A Nyugatnak és a Magyar Csillagnak – Babits Mihály szerkesztette a Nyugatot, Illyés Gyula a Magyar Csillagot, a két folyóiratot én félreérthetetlenül egymás folytatásának tekintettem – nagyon fiatal olvasója voltam, sőt büszke, matrózblúzos előfizetője. Megértettem, amit ezek a folyóiratok üzentek nekem. Meg kell jegyeznem ugyanis, hogy a Nyugatnak, ennek a legnagyobb tekintélyű, engedélyezett folyóiratnak konspirációs légköre volt. Olvastam a sorok között én, a teljesen tájékozatlan fiatal személy, és megérteni véltem a nagy Babits-verseknek, például a Jónás könyvének a megrendítő mondanivalóját. A kritikák, a cikkek, a versek, a tanulmányok, a novellák nagyon alaposan tájékoztattak engem a világban.” Aztán meghalnak a barátok, Szerb Antalt – bár Lengyel Balázzsal együtt szervezik – nem sikerül megmenteniük.

És a béke sem hozza el hosszú távon a nyugalmat. Az elhallgattatás évei a háború tapasztalata után – sokakkal ellentétben – Nemes Nagyból egy kemény, nem hajló személyiséget formálnak. „Ahogy azonban a követelmények a mi szemünkben egyre inkább abszurddá váltak, annál inkább visszahúzódtunk.

Tehát minket nem nem akartak, hanem mi sem akartunk, ilyen körülmények között.

Nem kívántuk azokat a szerintünk nagyon helytelen kulturális és irodalmi követelményeket betölteni, amelyeket tőlünk elvártak. Kiiktattak tehát minket, leírtak. Hiszen mindig akadtak, nagy tömegben jelentkeztek ifjak, akik nagyon szívesen elfoglalták a mi helyünket, mint a fiatal magyar költészet reprezentánsai az 50-es években. Nem az volt a nehéz: karriert csinálni, a főírók sorába kerülni egy pillanat alatt, ez igazán nem volt probléma. Az volt a nehéz: nem csinálni karriert, lefogni természetes ambíciónkat, odadobni alig megkezdett írói pályánkat.” Szerencsére megélhette előbb az enyhülést, később magát a rendszerváltást is. Nemes Nagy életének utolsó interjúját Kelevéz Ágnes készítette két ülésben, közvetlenül a költő 1991-ben bekövetkezett halála előtt, aki már nem is tudta átolvasni azt. Betegségének végső stádiumában is megtett mindent azért, hogy utolsó erejével még tovább adhassa súlyos tapasztait. Ez utolsó beszélgetés fő témája a népi-urbánus ellentét, az irodalom súlyvesztése, az árulások és a társadalmi változások voltak, beleértve a nem szűnő gyűlölködést is. A gyengesége sem akadályozhatta meg, hogy elmondja, vannak idők – az ő életében már nem először – amikor egy írónak nem lehet csöndben maradni.

false

 

Fotó: Fortepan/Hunyady József

Vagy amikor a választott csönd az állásfoglalás - de amely állásfoglalás nem megúszható. „Úgy vagyunk vele, mint a Móricka-viccben, hogy mindenkinek »az« jut eszébe róla: mindenkinek legelsősorban a politika jut eszébe mindenről. Nekem is, Isten bocsássa meg, még olykor nekem is, aki nem vagyok igazán politikus alkat. (…) tudjuk jól, hogy a magyar irodalom mindig is erősen politizáló irodalom volt, ami nem az irodalom alkatából következett, hanem a térség, a hely, a huzatos Közép-Európa történelméből.” Üzenete egyszerű, és mégsem tanulunk belőle: a világ nem változik. A mosakodók, az igazodók álarca is mindig ugyanolyan. „Sokan szokták mondani, hogy 56 után megváltoztak, fölrázódtak, megvilágosodtak. Ezt én magunkról mint Újholdról egyáltalán nem mondhatom, mert mi nem ébredtünk fel 56-ban, mert el se aludtunk. Pillanatig sem volt semmiféle kétségünk afelől, hogy önkényuralomban élünk. Nekünk valahogy ez feltűnt, másoknak úgy látszik, nem tűnt fel, hogy önkényuralomban élnek, és »Én hittem benne!« Hát mit lehet erre mondani? A másik véglet amelyik azt állítja hogy »Én mindig tudtam« – mondja, cinikusan. Hát, gondolom magamban, akkor miért voltál főideológusa annak a rendszernek?.” Ő még megélte a saját életében a rehabilitációt, de a rendszerváltás után rezignáltan szemlélte, mi is történik. Az interjú zárómondata húsba vág. „(…) nálunk a társadalom egésze nem eléggé egészséges még. Nem csoda, hiszen most lábadazunk az önkényuralomból, és most keressük a formákat, az utakat, a lényegeket: a lelki megtisztulás és átfordulás lehetőségét a belső demokrácia felé. Én csak abban bizakodom, hogy ez az átmenet lehetőleg minél rövidebb legyen, és végül valahogy sikerüljön létrehozni egy ép, működőképes demokráciát.” Azt hiszem, a jelenünket látva nagyon szomorú lenne.

Neked ajánljuk