Charles Brandt könyvének még a borítóról sem könnyű kideríteni a címét (maradjunk annyiban, hogy „Hallom, szobafestő vagy”), de beljebb már olyan világos, mint a vakablak. E tisztánlátást nagyban megkönnyíti az is, hogy a szerző bőséges előszóban (majd ugyancsak terjedelmes epilógusban) kendőzetlenül feltárja módszereit, minő következetességgel forszírozta, hogy főhőse megnyíljon neki, majd milyen alaposan ellenőrizte (már az elérhető forrásokból) mindazt, amit végül elmondott neki – persze, mindent elmondott neki. Az olvasónak többször is az érzése a mű újabb és újabb kanyarulataiban, hogy még a mindennél is mindenebbet mondott ez a hosszas hezitálás és kapacitálás után megszólaló mindentudó.
| ||
De legyen teljes világosság: arról a könyvről beszélünk, amiből Martin Scorsese legutolsó filmjét, Az írt rendezte, mely műnek épp kinéz egy rakás Oscar. Így a sztorit egyfelől ismeri mindenki, másfelől e könyv elolvasása után sem ismeri senki. Mindenesetre felépíteni egy könyvet egy konkrét kérdésre – tudniillik: Ki ölte meg Jimmy Hoffát? – komoly kihívás úgy, hogy már az elhangzása előtt jön valaki, s benyögi, hogy én. Közben az sem tudjuk igazán, hogy megölték-e Jimmy Hoffát. Az viszont a mű szórakoztatási potenciálját csak növeli, hogy ez maga a közmegegyezés szintjére emelkedett alapos gyanú.
Brandt tehát fogott egy madarat, aki fenti állításának a bizonyítékául elmeséli egész bizalmi emberi pályáját az amerikai maffiában. Figyelj már, mekkora csávónak kellett már lennem, hogy ezt megcsináljam! Semmi kétség, öregem – reagál a szerző, már csak azzal is, ahogy a hallottakat (a halottakat, mert lesznek számosan) leírja.
Persze a szerzőben jó szándékok bujkálnak (elég ügyesen), nem titkoltan abban tripben van, hogy ő most az Egyesült Államok II. világháború utáni történelmét írja – természetesen alulnézetből. Az ilyesfajta érzéki csalódások mindig is jót tettek a lektűr irodalomnak, s igaz, ami igaz, a vadnyugati történetek pont annyira járnak közel vagy messze a történelemtől, mint bármelyik keresztapa újabb és újabb kalandjai.
E történelmet meg lehet filmesíteni úgy, hogy hetven pluszos veteránok próbálnak fiatalra markírozva verekedni, meg el lehet mesélni úgy is, ahogy egy magát jó svádájúnak gondoló vénember elővezeti, hogy milyen fontos ember is volt ő, mielőtt itt rodeózott volna a kerekesszékével az idősotthon folyosóján. Mindkét mű ismeretében persze könnyű ítélkezni, de kétségtelen: most is a könyv a jobb választás.
Charles Brandt: The Irishman – Hallom, szobafestő vagy; Helikon; 2019; 531 oldal; fordította: Bihari György
