KÖNYVMELLÉKLET – interjú

„Ő a Führer!”

Éric Vuillard író  

Sorköz

A harmincas évek groteszk nagypolitikai játszmáiról, a német nagyipar Hitlert finanszírozó urairól, a nácikkal kedélyeskedő brit előkelőségekről és az ausztriai bevonulás napján lerobbant német hadseregről olvashatunk a Goncourt-díjas fekete komédiában, a Napirendben. A szerzőt a nagyvállalatok felelősségéről, a forrásairól és könyve fogadtatásáról kérdeztük.

Magyar Narancs: A könyve borzongató történelmi anekdoták füzére. Melyik vezetett a Napirend megírásához?

Éric Vuillard: Húsz év után újraolvastam Churchill emlékiratait, és egy korábban észre nem vett részletre bukkantam benne. Ez pedig a szerző beszámolója volt a Downing Street 10.-ben 1938. március 12-én, Ribbentrop tiszteletére adott búcsúebédről. Ribbentrop akkor a Harmadik Birodalom nagykövete volt, és épp kinevezték külügyminiszternek. Churchill leírja, hogy Ribbentrop végigfecsegte az ebédet, szándékosan elnyújtva a beszélgetést. Közben a Foreign Office egyik alkalmazottja átadott egy üzenetet Neville Chamberlain miniszterelnöknek, aki hirtelen elkomorodott. De nem hagyta el az asztalt, végigszenvedte Ribbentrop szómenését. Kis társasági anekdota lenne mindez, ha a külügyminisztérium nem arról adott volna hírt, hogy épp nagyszabású katonai művelet zajlik Európában: az Anschluss. Chamberlain túlzott udvariassága, az, hogy nem mert véget vetni a beszélgetésnek, egyszerű pszichológiai jelenségnek tűnhet – de a valóságban a politikai élet egyik alkotóeleme volt. Egy fennhéjazó társadalmi osztály önzésének a megnyilvánulása, a gyávaság és a nyegleség tipikus kombinációja. Ez a viselkedés nemcsak Chamberlain jellemének volt betudható, hanem összhangban állt az általa folytatott politikával is. Így válik érthetővé az appeasement, a megbékítés is – a nácikkal szemben vitt túlságosan udvarias politika.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.