Noha a szerző határozottan leszögezte, hogy nem igazán szereti a határ és a határátlépés szavakat, mégis mintha mindegyik munkájának ennek a két fogalomhoz lenne köze, különösen igaz ez legújabb, a műfaji kereteket szétfeszítő regényére, az Egy jegesmedve emlékirataira.
Tény, hogy az elvágólagosság távol áll tőle, az egész könyv arról a képlékeny és fluid területről mesél, ami a valóságérzékelésünk. „Az átmenetek, az út két hely között mindig fontos volt nekem” – mondja, és számára az út, a hely sokszor túlmegy a konkrétumokon. Éppúgy lehet egy átlagos utazás két város, két ország vagy két kontinens között, de utalhat arra is, ahogy az ember nyelvet vált. „Keresztül-kasul utazni kultúrákon, gondolkodásmódokon: mindig ez volt a témám” – vallja. Az 60 éves Yoko Tawada Tokióban volt kisgyerek, és utólag érdekesnek tartja a felismerést, hogy hiába élt egy hatalmas nagyvárosban, egy icipici világ zárta magába. Mindenki kizárólag japánul beszélt, és nemigen láttak túl a saját életük kerítésein. De Tawada világa már ekkor is tágabb volt, ugyanis már kicsi korától otthonosan mozgott a könyvek világában. Mivel a tokiói apró lakásokban kevés könyv fér el, a napjai nagy részét a közeli gyerekkönyvtárban töltötte, ráadásul apja könyvkereskedéssel foglalkozott, előbb egy nagyvállalatnál amerikai sikerkönyvek importjával, később saját kereskedésében német szakkönyvek forgalmazását koordinálva. Tawada emiatt került Hamburgba 22 évesen: segíteni apjának az ügyek intézésében. Nem Hamburg volt a vágyott célja, orosz irodalmat akart tanulni Oroszországban, vagy lengyelt Lengyelországban, de a kommunista országok zárva voltak előtte. (Innen jöhet az egyik szál az Egy jegesmedve emlékirataiban, amelyben három generáció sorsát látjuk,–az első generációs medve egy szovjet cirkuszban dolgozik, és egy nap kitalálja, hogy szeretné megírni az emlékiratait emberi nyelven.) Nem tervezte hogy két évnél tovább Hamburgban marad, de előbb az egyetem, majd a korai sikerek ott tartották. „Nagyon szabad hely volt a hamburgi egyetem, több női professzorral, erős fókusszal a posztmodern vagy akár a feminizmus kérdéseire – mondja Tawada egy, a Goethe Intézetnek adott interjújában –, de fontos diskurzusok folytak arról, is, hogy mit jelent az idegenség, mit jelent idegennek lenni.”
„Japán az anyanyelvem – mondja Tawada –, ám amikor otthon éltem, nem sokat gondolkodtam a japán nyelvről. Az egyetlen volt számomra, és amikor az ember az adott nyelvben él, nem tud tisztán gondolkodni róla. Ám amikor németül tanultam és megtaláltam a helyem a német nyelvben, hirtelen a japán került kívülre, a japánban lettem kívülálló. Anyám két évesen adta a kezembe az első könyvet, amiben csak képek voltak, madarak és virágok. De én olyan könyvre vágytam, amiben valódi élőlények vannak!” – meséli el egy erős érzését a szerző. Talán ez lehetett az első olyan impulzus, ami összemosta benne élők és képzeltek, ábrázoltak és valóságosak világát. És innen vezethetett az út odáig, hogy a nyelvvel is úgy kezdett el bánni, mint egy közeli baráttal. „Amikor más nyelvet használsz, még a tested is máshogyan működik” – mondja arról, miért tartotta rendkívül fontosnak azt, hogy már a kezdet kezdetén írjon németül is.
Az Egy jegesmedve emlékiratai teli van különös, meghökkentő nyelvi ugrásokkal, merész, olykor érthetetlen logikájú kapcsolásokkal. Hogy ezt megértsük, tudni kell, a szerző az irodalomtudomány doktora is, és elméleti ismereteit igen gyakran dolgozza bele a szövegeibe. Gondolkodásmódját rendkívül plasztikusan jellemzi, ahogy a kedvenc német kifejezéséről vall, ami az Übersee-zungen. A Seezunge egy halfajta, ami maga is két szóból áll össze, see mint tenger, Zunge mint nyelv, mármint a testrész. De az Übersee azt jelenti: tengerentúli. Ám ha minden tagot szétbontunk, akár egy cím is lehetne: Tengerről, nyelvről. Gyorsan kiejtve pedig akár Übersetzungnak, azaz fordításnak is hallhatjuk. A regényben is valahogy így lesz a prágai tavaszból enyhe idő Prágában…
Már hat éve élt kint, amikor 1988-ban megírta az első német novelláját. „Nehéz egyszerre két nyelven írni. A személyiségünk, a gondolkodásmódunk is másmilyen lesz, teljesen máshogy kell kifejezni a dolgokat a különböző nyelveken” – mondja, és előfordul, hogy pár részt németül ír meg, utána japánul kezd el dolgozni. „A nyelv számomra élő organizmus: mintha valódi élőlény, mintha egy állat lenne” – teszi hozzá, és ez nem meglepő annak tükrében, hogy – nagyon leegyszerűsítve – szívesen beszéltet állatokat a műveiben, régóta foglalkoztatja, vajon hol a határ az emberek és az állatok között. Tudunk-e úgy gondolkodni mint egy jegesmedve? Vagy mint egy kutya? „Néha olyan érzésem van, mintha nem léteznének ezek a határok, olyan közelinek érzem a világukat" – mondja Tawada.
De nem idegen az átmenet ember és állat között a japán folklórban sem, ahogy ezt még egyetemistaként felfedezte. A nyolcvanas években internet nélkül nehéz volt japán könyvekhez hozzájutni, ám az egyetemi könyvtárban az egyik professzor jóvoltából igen gazdag népmesegyűjtemény jött létre. Tawada ezekben merült el, és fedezte fel, mennyi mese szól emberek és állatok házasságáról. Gyönyörű rész a könyvben, mikor Tosca (a második generációs medveszereplő) híres cirkuszi száma közben (valós események inspirálták az alaptörténetet, ez valódi szenzáció volt), a csókjelenet alatt az ember lelke átvándorol a medve testébe…
S hogy miért épp jegesmedve? Talán a híres Knut az oka, aki a harmadik szál fő figurájának ihletője. Ő a határok gyermeke: anyja elutasítja, hogy aztán egy ember nevelje fel. Lekezel egy miniszterrel, így válik akaratlanul az emberek klímaharcának a szimbólumává. És mivel a szerző szerint jegesmedvék – ahogy mi magunk is – alapvetően köztes lények, a téli álmuk sem mély, nem is alszanak, hanem meditálnak.
Fordította: Dobosi Beáta Jelenkor, 2020, 297 oldal, 3499 forint
