Kedves Olvasónk! A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Csütörtökön Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij kezet fogott egymással. Erre alig egy-két órával azután került sor, hogy a közösségi médiát – nem csak a hazait! – már bejárta az a videó, amelyen a magyar miniszterelnök nem tapsol az ukrán elnöknek, a vele közös csoportképen látványosan feszeng és a cipője orrát nézi. Később, amikor „egyeztetésükről” megjelentek a fotók, Orbán Facebookjára egy olyan képkocka került, amelyen Zelenszkij meghajlik a higgadt, békepárti vezér előtt. Volt is eredménye: a kiragadott pózt a politikus táborában kajánul üdvözölték, egy-egy ilyen komment többszáz lájkot kapott.
Nyilvánvaló, hogy Orbán és Zelenszkij semmiről sem egyeztettek, vagy ha igen, nem lényeges, hogy miről: Orbán tetteit ebben az esetben is sokkal jobban meghatározza, hogy milyen fénytörésben látszik a saját követői előtt, semmint reálpolitikai indítékait az orrunkra kötné. Ennél már csak az feltűnőbb, milyen kényelmesen megelégszik a közönsége egy hazug fotóval: a tartalom helyett a spektákulummal.
Nem is lehet ez másként, ha minden körülöttünk a spektákulum irányába mutat. A legnépszerűbb platformokon, a TikTokon, a Facebookon, a Twitteren másodpercenként váltják egymást a legkülönfélébb kontentek: fitnesztippek, mémesedett filmkockák, politikai propaganda, undor, borzongás, szexuális trigger, erőszak, segélykérés és dicsekvés. Jordan Peele tavaly bemutatott, Nem (Nope.) című horrorfilmjében földönkívüliek fenyegetik a földlakókat, de a főhősök számára, ahelyett, hogy menekülnének előle vagy leszámolnának vele, fontosabb, hogy lencsevégre kapják és megosszák másokkal. Nincsen olyan tragédia vagy veszélyhelyzet, amiből ne lehetne végtelenítve görgetett kontentet csinálni. A spektákulum hatalma okozta azt a megdöbbenést is, amit Donald Trump megválasztása okozott, akinek a vezetési stílusa és hatalommenedzselési technikái egybevágtak azzal, ami a tévében, az általa főszerepelt valóságshowban is eladható volt.
Úgy tűnik, ma csak egy dolog köti össze a valóság szétforgácsolt elemeit:
a spektákulum, ami Guy Debord szerint „magához vont minden tekintetet és minden tudatot”.
A spektákulum társadalma 56 éve, 1967-ben jelent meg először, és divat azt mondani rá, hogy megjósolta napjaink digitális kapitalizmusát, a közösségi médiát, a végtelen tartalomfogyasztást és a közügyekről szóló, szűnni nem akaró véleményfolyamot, ami valójában a közügyekkel való foglalkozást helyettesíti. Első gondolata épp olyan jól idézhető és termékeny, miként Rousseau Társadalmi szerződésének nyitómondata is az: „Az ember szabadnak születik és mégis mindenütt bilincsekben él.” De Marx Kommunista kiáltványa is eszünkbe juthat: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” Hasonlóan súlyos mondat ennek a könyvnek a felütése: „Azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a modern termelési mód uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg. Mindenből, ami valaha közvetlen élmény volt, távoli képzet lett.”
Debord 1931-ben, Párizsban született, Cannes-ban járt gimnáziumba, ahol a filmek felé fordult érdeklődése. Tüntetett a franciák algériai háborúja ellen, egy rövid jogi egyetemi kaland után csatlakozott a lettristákhoz, majd alapítója lett a szituacionistának, 1968-ban pedig a diáklázadások kellős közepén találjuk. Ekkortájt született ez az alapmű is, amely 221 cikkelyben tárgyalja annak a társadalomnak a működését, amelynek „materalizálódott, objektivizálódott” világnézete maga a spektákulum Debord szerint. A gondolkodó nemcsak a film, a tévé, a tömegtájékoztatás, a reklámok, a brandek összességét értette a kifejezésen, hanem mindent, amit egykor az emberek közvetlenül tapasztaltak és alakítottak, most pedig csak képek, szimbólumok formájában fogyasztanak. Ez pedig azt is jelenti, hogy mi, modern emberek élvezzük ezt a szimulákrumot, vagy legalábbis folyamatosan vonzerőt gyakorol ránk: ahogy a Facebook görgetésével sem tud leállni az egyszeri okostelefon-felhasználó, úgy a valóságot sem tudjuk anélkül szemlélni, hogy nem hasadna képekre.
Debord kultikus műve az elmúlt években szinte beszerezhetetlen volt, most azonban ismét megjelent. A 2006-os fordítás is Erhardt Miklós intermédiaművész, a MOME tanárának munkája, aki akkor inkább művészi feladatként tekintett rá, de mostanra olyannyira elégedetlen volt vele, hogy lefordította újra. Az eredmény jól kézbe vehető, szinte bárhol kinyitható könyv, amit azért érdemes az elejétől a végéig, lassan átvenni. Külön erénye a gazdag, de nem tolakodó mennyiségű lábjegyzetanyag, némely, lefordíthatatlan vagy annak vélt kifejezés eredetijének szerepeltetése és Debord által intertextualizált források jelölése. Erhardt előszavából kiderül, hogy a „spektákulum” mint magyar kifejezés az első megjelenés óta helyet talált magának az értelmiségi diskurzusban – „legalábbis azon szegmensében, ahol emberek még izgalmat, örömet és keserűséget találnak” Debord értelmezésével –, a szövegből pedig az is, hogy bármilyen lehetetlen és problémás volt a szituacionista mozgalom mindent elutasító, mindennel harcban álló látásmódja, a filozófus gondolatainak van érvénye .
Ahogy Marx számára az „áru”, Debord számára úgy a „kép” az, ami torzítja a valóságlátásunkat. A javakat, amiket egykor kézzel készítettünk, a rajta szereplő árcédulával tették egyenlővé, most pedig a képek révén történik meg ugyanez a személyközi és társadalmi viszonyokkal. Debord persze elsősorban a kapitalista társadalom – „a piacgazdaság önkényuralmának” – kritikáját adja, amikor a termelés és a fogyasztás szétválasztását bírálja, hogy aztán megállapítsa, az árubőség „korlátlan műviséget” okoz, hiszen egy idő után maga a fogyasztás is áruvá lesz. Nem nehéz rábólintani erre abban a korban, amikor a leggyorsabban felértékelődő cégek a képernyőgörgetéssel keletkezett „fáradt adat” értékesítésével foglalkoznak, a legígéretesebb technológia pedig a képek, szövegek újrahasznosítását folyamatosan végző, de a valóságra rá nem látó mesterséges intelligencia. Debord megoldási javaslata talán ma inkább lehetetlennek tűnik, mint valaha: azt követeli, hogy a proletariátus ne legyen többé tulajdonságok nélküli, utasítsa el a szétválasztottságot, az elidegenedést.
A kötetben az 1988-ban írt Kommentárok a spektákulum társadalmához is szerepel, amelyben Debord számot vet a bukott forradalommal, de alapvetően hajthatatlan. Ugyanakkor mintha több játékkedvvel bánna a saját gondolataival is – ez a szöveg könnyebben értelmezhető, de nem kevésbé sűrű, és nem is derűlátóbb, mint az 1967-es főmű. Sok-sok mondata túlságosan ismerős: „A spektakuláris hatalom egyszer, kétszer, háromszor is letagadhat bármit, kijelentheti, hogy valamiről nem hajlandó beszélni, bármikor témát válthat; hiszen jól tudja, nem kockáztatja, hogy bárki is ellentmondjon neki a saját terepén – és másutt sem. Mert nincs többé agóra, nincs átfogó közösség, még csak kisközösségek sincsenek (...).”
Ma, amikor a komplex problémákból könnyen fogyasztható kék plakátok lettek, az államvezetésből PR, az érdekközösségekből visszhangkamrák, Guy Debord művét érdemes újra és újra elolvasni. A túlságosan kézre álló megfejtésekkel és megfeleltetésekkel azért vigyázni kell, hiszen a spektákulum kritikája is könnyedén a spektákulum része lehet.
Guy Debord: A spektákulum társadalma és Kommentárok a spektákulum társadalmához. Open Books, 2022. 267 oldal, 3600 Ft
