„Kihasználtam a sorozatgyilkosos divatot"

Sorköz

Interjú az amerikai bűnügyi irodalom 72 éves „démonkutyájával”.

James Ellroyt Denverben értük el telefonon, miközben javában dolgozott a Los Angelesben játszódó, világháborús sorozatán, a második L.A. Quarteten. Az elsőbe olyan klasszikusok tartoznak, mint a Fekete Dália és a Szigorúan bizalmas. Ezekről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: 2014-ben megjelent a Perfidia, tavaly pedig a folytatása, a This Storm – mindkettő 700 oldal felett van. Még két regény van hátra a klasszikus L.A. Quartet előzményeit tárgyaló sorozatból – kemény munkának tűnik.

James Ellroy: Elég rémisztő, valóban. Tudja, uram, a Perfidia és a This Storm is 200 ezer szó hosszú, a következő két részt is ilyen terjedelműre tervezem. Most írom a harmadik könyv vázlatát. A Perfidia 1941 decemberében, a japánok Pearl Harbor elleni támadása után játszódik, a This Storm pedig 1941 szilveszterén veszi fel a fonalat és viszi ’42 májusáig. A harmadik könyvben három hónappal később, ’42 augusztusában kezd ketyegni az óra, és egészen ’43 júniusáig meg sem áll. Jó nagy időtávot kell befognom a maradék két regénnyel, ha el akarok jutni a második világháború végéig, márpedig feltett szándékom.

false

MN: Oldalmennyiségben mennyit bír naponta?

JE: Ha megvagyok a regény vázlatával, azt a kiadóval és a szerkesztőmmel egyeztetem, utána állok neki magának az írásnak. Jobb napjaimon akár 5–6 oldal megírására is képes vagyok, olykor felmegyek 7-re, de vannak persze 4-oldalas napok is. Mindeközben folyamatosan újraírom, amit már papírra vetettem. Ezt szó szerint vegye, mert kézzel írok. Nagyon lassú vagyok, olvasóként és íróként is. De jól bírom, hiszen 40 éve ezt csinálom. Nem tanultam meg az írógép használatát, sosem vettem hasznát számítógépnek, viszont mindent aprólékosan eltervezek, a munkámban és a magánéletemben egyaránt.

MN: Fasiszták, kommunisták, rasszisták, az ötödik hadoszlopba tartozók, meg persze korrupt zsaruk és minden rendű és rangú bűn­elkövetők népesítik be az új regényt…

JE: Eugenika, náci fajelmélet, kommunisták, fasiszták vagy a kettő egyben, amit csak akarsz – ezeknek a szörnyűséges, totalitárius filozófiáknak a határai olykor össze is mosódtak, különösen a Hitler–Sztálin-paktum idején. De én nem történelemkönyvet, hanem Ellroy-könyvet írtam, egy bűnügyi regényt, amelyben őrült fasiszták keverednek őrült kommunistákkal. De a mexikói fasisztákat, a sinarquistákat is belevettem. Az olvasói reakciókból az derült ki, milyen kevesen tudnak arról, mi történt a ’20-as, ’30-as években Mexikóban. Szörnyű idők voltak. Volt, hogy olyan egyházellenesség dúlt, hogy katolikus papokat gyilkoltak, apácákat erőszakoltak meg.  Később meg jöttek a sinarquisták, akiket szintén nem lehet jósággal vádolni, de legalább valódi hatalomra nem tettek szert.

MN: Egy amerikai pap önnél is szerepel: a rádiós beszédeiről és heves antiszemitizmusáról elhíresült Coughlin atya. Meghallgatta a rádióadásait, mielőtt regényalakká tette?

JE: Dehogy hallgattam! Elég volt elképzelnem, miket szövegelhetett. Tudja, uram, én teszek a tényszerű pontosságra. Itt természetesen nem arra gondolok, hogy a történelmi tényanyagon ferdítenék, vannak olyan tények, amelyek még egy fikcióban is általában megváltoztathatlanok, de a This Stormban szereplő két Coughlin-szöveget én magam írtam. Viccesebb, szellemesebb, szórakoztatóbb szövegeket adtam neki, mint amilyenek valóban elhagyták a száját. Mindemellett maradt, ami volt: jó nagy antiszemita.

MN: A katolikus egyház tolerálta Coughlin atya működését?

JE: Egy pontig. De a későbbi XII. Piusz pápa, amikor Amerikában járt, találkozott FDR-rel, azaz Roosevelt elnökkel, hogy megtárgyalják a Coughlin-ügyet. Rooseveltnek végül sikerült elérnie, hogy Coughlin atya ne folytathassa a rádióadásait.

MN: Orson Welles is megjelenik a regényében. Nem sok szeretetet pazarol rá.

JE: Nem szeretem a filmjeit. Szerintem emberként és filmkészítőként is szar alak volt. Dudley Smitht, a második L.A. Quartet lehengerlően ördögi alakját a Perfidiában összehoztam Bette Davis­szel: mázlija van, mégse mindennapos, hogy egy zsaru egy film­sztárral folytathat viszonyt. Szóval, Dudley Smith, Bette Davis és Smith törvénytelen lánya, Elizabeth Short, a későbbi Fekete Dália moziba mennek: az Aranypolgárt nézik a Hollywood Boulevardon egy rég lefutott filmeket játszó moziban. Dudley Smith rettenetesen unja az egészet, a legszívesebben máshol lenne, ahol Bette Davisszel szexelhetne. De ehelyett ezt a hülye filmet kell bámulnia. Így éltem ki megvetésem Orson Welles iránt. Aztán Wellesből Dudley informátora lesz a This Stormban. Ezért olyan jó móka újraírni a múltat. Jó elszórakozni a történelemmel.

MN: Első történelmi ismereteit saját bevallása szerint a családi Life magazinok áttanulmányozásakor szerezte – hétévesen.

JE: Emlékszem, láttam képeket az internálótáborokról, ahová az amerikai japánokat zárták. És láttam képeket a felszabadított náci koncentrációs táborokról is, de az egymásra halmozott holttestek fotói gyerekként nem kerültek a szemem elé. Főleg a képes bűnügyi beszámolók érdekeltek, de jól emlékszem a kormány vizsgálóbizottságairól készült felvételekre is. Miután anyámat 1958 júniusában megölték, teljesen rabul ejtettek a bűnügyek. Tízéves voltam ekkor. Rákaptam a helyi esetekre, a Los Angeles-i bűntettekre, a Fekete Dália-esetre (Elizabeth Short 1947-ben brutális gyilkosság áldozatául esett, a gyilkos sosem került elő – a szerk.).

MN: Negyven évvel a gyilkosság után megírta a saját Fekete Dália-verzióját, ez a regénye indította az eredeti L.A. Quartetet. Elmondása szerint órákig sírt, miután elkészült a regénnyel.

JE: A könyv végén a regény hőse és narrátora, Bucky Bleichert kelet felé tart, hogy visszatérjen Bostonba a feleségéhez, Kay Lake-hez. Elidegenedtek egymástól, de Kay terhes. Belőle lesz a második L.A. Quartet hősnője. A Fekete Dália a „love” szóval végződik. Ez Bucky utolsó szava. Ha érzelmes regényvéget akar, ez mindent visz.

MN: Magyarországon nemrég kiadták a korábbi könyveit, megjelent például a ’94-es Hollywood noktürn – nevezhetjük novelláskötetnek is. Az első történetben Dick Continónak, egy alig ismert tangóharmonikásnak és B filmek szereplőjének állít emléket. Miért érezte szükségét, hogy ne csak írjon róla, de találkozzon is vele?

JE: Két rövidebb írásomban is szerepeltettem, előtte a beleegyezését kellett kérnem ehhez. Halottakról, már ha történelmi alak az illető, azt írsz, amit akarsz, de Dick nagyon is életben volt. Elrepültem Las Vegasba, találkoztunk, jól éreztük magunkat, ennyi. Néhány éve hunyt el, közel a 90-hez, jó élet volt az övé.

MN: Azt írja A múlt ködéből című esszéjében, hogy Dick Contino alakja „ott lebegett az L.A. Quartetem regényei fölött, mint egy fantom, aki arra vár, hogy megszólalhasson”. Szóval, ez a tangóharmonika-virtuóz és néhány Z kategóriás film szereplője, akit tízéves kora körül látott először egy „zenés-autós-romantikus vacakban”, ha nem is tudatosan, de ilyen ihlető erővel bírt a leghíresebb regényeire?

JE: Annyi minden kavarog a fejemben. Bumm-bumm-bumm – így zakatol bent minden. Minden hat rám, semmi sem hat rám. Bármikor bármit lehívok az emlékeim közül, ha íróként épp szükségét érzem. Egy fantaszta vagyok, aki a saját fantáziavilágában él. A való világban nem veszek részt, az internetet nem használom. Lefúrok a múltba és a kedvem szerint újraalkotom, amit találok.

James Ellroy

James Ellroy

Fotó: MTI

MN: Ezért van az, hogy mindig mereven elzárkózik, ha az interjúkban aktuális közéleti és politikai ügyekről kérdezik?

JE: Nem vagyok arra hivatva, hogy a jelen ügyeket kommentáljam. Interjúzás közben rendre előkerülnek közéleti kérdések, de ilyenkor a válaszom az, hogy én pusztán azért vagyok itt, hogy a könyvem promotáljam, semmi másért, úgyhogy mindenki jobban teszi, ha el is olvassa azokat, máskülönben nem lesz miről beszélgetnünk.

MN: A legtöbben – talán a filmváltozat miatt is – a Szigorúan bizalmast ismerik öntől. Amikor leadta a 800 oldalas kéziratot, a szerkesztője azt javasolta, rövidítse le 100 oldallal, de ön még ennél is jóval többet húzott belőle. Távirati stílusnak nevezte az így létrejött nyelvezetet.

JE: De ezt a stílust csak néhány alkalommal használtam. A Szigorúan bizalmasban kezdtem és a Fehér Jazzben járattam a csúcsra. Az Underworld USA trilógiám első könyvében, az Amerikai tablóban aztán visszatértem a szabályszerűbb nyelvezethez, majd a trilógia leghosszabb darabjában, Az élet árában megint éltem vele. Utána azonban megesküdtem, hogy soha, de soha nem használom ezt a stílust ismét. És azóta is ehhez tartom magam. Az ezt követő nagyregényeim, a Blood’s a Rover, a Perfidia és a This Storm stílusa is sokkal szabályosabb. De így sincs mellébeszélés, a lényegre szorítkozik minden sorom. Ezért hiszik még mindig néhányan, persze tévesen, hogy ugyanazt a stílust nyomom a Szigorúan bizalmas óta. Hát nem. Az utolsó két regényemben igyekeztem utat találni a szereplők érzelmeihez, ez pedig megnövelte a szöveg terjedelmét. Ha megvagyok, a gépíróm legépeli a kézzel írt oldalakat. Aztán jövök a vörös tintával és átjavítom. A regényeimnek hatalmasnak kell lenniük. A mondataimnak pedig tökéletesen kell hangzaniuk.

MN: Ez a korai munkáira is áll? Nemrég jelent meg nálunk a Gyilkos az úton c. ’86-os regénye.

JE: Ez az egyetlen könyvem, amelyet a volt feleségem, Helen Knode (író-újságíró – a szerk.)borzalmasnak gondol. Kihasználtam a sorozatgyilkosos divatot, anélkül, hogy bármit is tudnék a sorozatgyilkosokról. Thomas Harris műve, A vörös sárkány után senkinek sem lenne szabad sorozatgyilkosos regényt írni! De amit Harris ezután írt, a többi Hannibal Lecter-es regény mind nagy hülyeség volt. A Gyilkos az úton buta könyv volt – és akkor mi van? Végül is fizettek érte!

MN: A detektívregények klasszikus szerzői közül Chandlert rendszeresen leszólja, Ed McBaint viszont dicséri.

JE: Chandler regényei nagyon rosszul öregedtek. Banálisak, a viccek nem viccesek, a stílusuk nevetséges, a cselekmény nem áll össze. Egy pillanatra sem hiszek Philip Marlowe-ban. Ellenben Ed McBain 87-es körzet-sorozata, legalábbis a kezdeti darabok a sűrítés csodás példái. A rendőri munka teljesen realisztikus. Meghatva olvastam. Az egész sorozaton végigmentem, nem is egyszer, de csak a közepéig érdekelt. A későbbiekben csapongóvá, terjengőssé váltak a történetek.

MN: Hol démonkutyának, hol a szélsőjobb fehér lovagjának nevezi magát. De volt már halálkutya és egzaltált eb is. Honnan ez a sok kutya?

JE: Én magam vagyok a démonkutya. Fanatikus kutyaimádó vagyok, amióta az eszemet tudom! Három dolog kísért végig egész életem során: a kutyaszeretet, a félelem és az istenhit. Együttérzek a kutyákkal, és remekül tudom utánozni a kopók ugatását. Készül az életrajzom, a megjelenése még odébb van, de lehetséges, hogy a Démonkutya címet kapja.

MN: És a „szélsőjobb fehér lovagja” honnan jön?

JE: Mint mondtam: politikáról sosem beszélek.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.