Reza regényében például csak annyi, hogy mindketten a cselédlépcsőt preferálják a társasházukban lévő lift helyett. Két hatvanas, egy nő és egy férfi. Mint a nőtől (Elisabeth) megtudjuk, ő azért lépcsőzik, hogy „még valahogy kinézzen”, a férfi (Jean-Lino Manoscrivi) pedig nem bírja a zárt tereket. Az olvasó a nő szemszögéből látja az eseményeket, de szövődő barátságuk okán a férfi is sokat mesél, így róla is sokat megtudunk.
Reza regényíróként sem tagadhatja le a színházi gyökereit. Biztos kézzel tudja leszűkíteni a cselekményt minimális térre és időre. A regénye is többnyire egyetlen éjszakára fókuszál. Legalábbis a felszínen, merthogy az elbeszélőnek mindenről eszébe jut valami, hol egy fénykép, hol egy emlék, hol valaki másnak adja át a szót, így lendületesen ugrálunk ide-oda az idősíkok és a helyszínek között. Ami ellenállhatatlanná teszi ezt a regényt, az az elbeszélő, Elisabeth személyisége. Ritkán találkozni ilyen szerethető szereplővel: a hatvankét éves szabadalmi mérnök szerény, finom, érzékeny ember, aki pusztán azáltal válik a bűntett kulcsfigurájává, mert megbarátkozik az egyébként szintén nagyon kedvesnek ábrázolt férfival.
„Amikor az ügyvéd megkérdezte, ki nekem Jean-Lino, azt mondtam, egy barátom” – mondja az elbeszélő, de persze nem tudhatjuk (és ez is az egyik érdekessége a könyvnek), hogy tényleg puszta barátságról van-e szó. A regény mindenesetre elhiteti velünk, hogy lehetséges férfi és nő között a tiszta barátság, úgy is, hogy mindketten házasságban élnek. Jean-Lino felesége, Lydia ugyan féltékeny kicsit, bár ő sem igazán, Elisabeth Pierre-jét viszont egyáltalán nem izgatja a jó viszony. Még azt is elhisszük Rezának, hogy ezek a kedves átlagemberek olyan dolgokra vetemednek, mint amire a Babilon lapjain szó kerül.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
