KÖNYVMELLÉKLET

Pillantás a konvenciókra

Yasmina Reza: Babilon

Sorköz

Milyen kevés kell ahhoz, hogy két ember sorsa összeérjen!

Reza regényében például csak annyi, hogy mindketten a cselédlépcsőt preferálják a társasházukban lévő lift helyett. Két hatvanas, egy nő és egy férfi. Mint a nőtől (Elisabeth) megtudjuk, ő azért lépcsőzik, hogy „még valahogy kinézzen”, a férfi (Jean-Lino Manoscrivi) pedig nem bírja a zárt tereket. Az olvasó a nő szemszögéből látja az eseményeket, de szövődő barátságuk okán a férfi is sokat mesél, így róla is sokat megtudunk.

Reza regényíróként sem tagadhatja le a színházi gyökereit. Biztos kézzel tudja leszűkíteni a cselekményt minimális térre és időre. A regénye is többnyire egyetlen éjszakára fókuszál. Legalábbis a felszínen, merthogy az elbeszélőnek mindenről eszébe jut valami, hol egy fénykép, hol egy emlék, hol valaki másnak adja át a szót, így lendületesen ugrálunk ide-oda az idősíkok és a helyszínek között. Ami ellenállhatatlanná teszi ezt a regényt, az az elbeszélő, Elisabeth személyisége. Ritkán találkozni ilyen szerethető szereplővel: a hatvankét éves szabadalmi mérnök szerény, finom, érzékeny ember, aki pusztán azáltal válik a bűntett kulcsfigurájává, mert megbarátkozik az egyébként szintén nagyon kedvesnek ábrázolt férfival.

„Amikor az ügyvéd megkérdezte, ki nekem Jean-Lino, azt mondtam, egy barátom” – mondja az elbeszélő, de persze nem tudhatjuk (és ez is az egyik érdekessége a könyvnek), hogy tényleg puszta barátságról van-e szó. A regény mindenesetre elhiteti velünk, hogy lehetséges férfi és nő között a tiszta barátság, úgy is, hogy mindketten házasságban élnek. Jean-Lino felesége, Lydia ugyan féltékeny kicsit, bár ő sem igazán, Elisabeth Pierre-jét viszont egyáltalán nem izgatja a jó viszony. Még azt is elhisszük Rezának, hogy ezek a kedves átlagemberek olyan dolgokra vetemednek, mint amire a Babilon lapjain szó kerül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.