KÖNYVMELLÉKLET

Pillantás a konvenciókra

Yasmina Reza: Babilon

Sorköz

Milyen kevés kell ahhoz, hogy két ember sorsa összeérjen!

Reza regényében például csak annyi, hogy mindketten a cselédlépcsőt preferálják a társasházukban lévő lift helyett. Két hatvanas, egy nő és egy férfi. Mint a nőtől (Elisabeth) megtudjuk, ő azért lépcsőzik, hogy „még valahogy kinézzen”, a férfi (Jean-Lino Manoscrivi) pedig nem bírja a zárt tereket. Az olvasó a nő szemszögéből látja az eseményeket, de szövődő barátságuk okán a férfi is sokat mesél, így róla is sokat megtudunk.

Reza regényíróként sem tagadhatja le a színházi gyökereit. Biztos kézzel tudja leszűkíteni a cselekményt minimális térre és időre. A regénye is többnyire egyetlen éjszakára fókuszál. Legalábbis a felszínen, merthogy az elbeszélőnek mindenről eszébe jut valami, hol egy fénykép, hol egy emlék, hol valaki másnak adja át a szót, így lendületesen ugrálunk ide-oda az idősíkok és a helyszínek között. Ami ellenállhatatlanná teszi ezt a regényt, az az elbeszélő, Elisabeth személyisége. Ritkán találkozni ilyen szerethető szereplővel: a hatvankét éves szabadalmi mérnök szerény, finom, érzékeny ember, aki pusztán azáltal válik a bűntett kulcsfigurájává, mert megbarátkozik az egyébként szintén nagyon kedvesnek ábrázolt férfival.

„Amikor az ügyvéd megkérdezte, ki nekem Jean-Lino, azt mondtam, egy barátom” – mondja az elbeszélő, de persze nem tudhatjuk (és ez is az egyik érdekessége a könyvnek), hogy tényleg puszta barátságról van-e szó. A regény mindenesetre elhiteti velünk, hogy lehetséges férfi és nő között a tiszta barátság, úgy is, hogy mindketten házasságban élnek. Jean-Lino felesége, Lydia ugyan féltékeny kicsit, bár ő sem igazán, Elisabeth Pierre-jét viszont egyáltalán nem izgatja a jó viszony. Még azt is elhisszük Rezának, hogy ezek a kedves átlagemberek olyan dolgokra vetemednek, mint amire a Babilon lapjain szó kerül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.