Pulitzer-díjas regény adaptációja az év egyik legnagyobb mozis buktája

  • Szabó Ádám
  • 2019. szeptember 20.

Sorköz

Az aranypinty könyves fogadtatása ellentmondásos volt – a belőle készült mozifilmet viszont utálja mindenki.

„Olvastad már Az aranypintyet?” – szólt Aperol Spritzek – vagy bármi is volt öt éve a sznob amerikaiak divatitala – felett elhangzott leggyakoribb kérdés a tengerentúlon. Donna Tartt regénye hozzánk két évvel később érkezett meg, immár Pulitzer-díjjal tarkítva, illetve egy zsíros filmes szerződéssel a neve mellett.

A kiadó jogosan hirdette fülszövegén a legnagyobb könyves szenzációként a regényt: a Vanity Fair beszámolója szerint nem volt forróbb szerző 2014-ben Tarttnál. A titkos történettel 1992-ben berobbanó írónő legújabb szenzációját hamar elkapkodták a könyvesboltokban, felolvasásaira szinte lehetetlen volt bejutni, a New York Times bestsellerlistájáról több mint fél évig nem lehetett letaszítani, a másfél milliós eladott példányszám és az éltető kritikák pedig csak

tovább növelték a hisztériát,

ami azután vált teljessé, hogy a regény elnyerte a Pulitzer-díjat.Bár Az aranypintyet a legtöbb kritika Dickens műveihez hasonlította, volt néhány kevésbé lelkes recenzió is – a kritikusabb hangvételű írások főleg a Pulitzer-díj után jelentek meg, ami mintha kijózanítólag hatott volna az irodalmi közvéleményre.

false

Mitől lesz valami komoly irodalom; szabad-e ilyen magasságokba emelni egy könyvet, ami kétségkívül szórakoztató, de tartalmát és nyelvezetét illetően alig van benne említésre méltó? – röppentek fel egyre többször a kérdések, köztük a Narancs kritikájában is.

Még hogy Dickens!

A 2014-es Pulitzer-díj - ahogy az már csak lenni szokott - megosztotta az amerikai kritikusokat. Ezúttal a vita tárgyát magának az irodalomnak, pontosabban az irodalminak tartható szövegeknek a határa képezte.

A The New Yorker kritikusa még keményebben fogalmazott: úgy vélte, tónusa, nyelve és sztorija miatt a könyv már-már a gyermekirodalomhoz tartozik, az pedig, hogy ennek ellenére egész Amerika megőrül érte, azt bizonyítja, hogy az ottani irodalmi kultúra tovább infantilizálódott – James Wood odáig ment, hogy párhuzamot vont Az aranypinty sikere és a között, hogy felnőtt emberek olvassák újra és újra a Harry Pottert.

Azt azonban a józanabb hangú kritikák is elismerték, hogy Tartt ha nem is komoly, de jó történetmesélő – könyve pedig

filmadaptációért kiált.

A sztori egy családja után sóvárgó fiúról, Theo Deckerről szól, akit apja elhagyott, egy tragédia után pedig anyját is elveszti – ezután pedig nem találja helyét a világban. Egyetlen lelki kapaszkodója egy festmény – mely igen, egy aranypintyet ábrázol.

A történet filmes jogait a Warner Bros. már az eladott példányszámokról számot adó első jelentés után, a megjelenés évében megvásárolta, két év múlva a produkció rendezőt is talált John Crowley (Brooklyn) személyében. A finanszírozásba beszállt az Amazon is; a főszerepet a Nyomd, Bébi, nyomd és a Csillagainkban a hiba feltörekvő fiatal sztárja, Ansel Elgort kapta; hozzá olyanok csatlakoztak, mint Nicole Kidman és Sarah Paulson. Ilyen előjelek után nem csoda, hogy mindenki a könyvhöz méltó bombasikerre számított – a premiert az Oscar-várományos mozik kedvencének számító Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon tartották.

Itt érkeztek az első gyomrosok: a kritikusok nemcsak gyűlölték

a filmet, de baljós jövőt is festettek számára. Tartt könyvének rajongói ugyanis hiába keresik a regény lebilincselő, izgalmas történetmesélését. Aki pedig nem olvasta Az aranypintyet, az a filmet látva képtelen lesz felfogni, mégis hogy a fenébe volt a könyv ilyen sikeres.

Egy 800 oldalas regényt filmen elmesélni persze nagy kihívás, még akkor is, ha a játékidő két és fél órára rúg – a beszámolók szerint azonban a forgatókönyv szinte minden ponton rossz döntést hozott, a sztori időstruktúrájától kezdve a kihagyott szálakig és szereplőkig. Megkapta az év legrosszabb filmje és a hatalmas időpocsékolás pecséteket ugyanúgy, mint azt, hogy pont az ilyen mozik miatt van rossz hírük a hasonló, nagy ívű drámáknak.

De a legnagyobb pofon ekkor még hátravolt. A tengerentúli mozikba szeptember 13-án érkezett meg, több mint 2000 vászonra – vagyis Amerika valamennyi szegletébe. Ehhez képest elképesztően alacsony bevételt, mindössze 2,64 millió dollárt szedett össze; ez minden idők egyik leggyengébb eredménye egy ilyen széles körű bemutatónál.

A számokat látva persze egyből megjelentek az elemzések – a könyvhöz hasonlóan a mozi körüli buzz is egy csapásra megváltozott. Amit addig biztos sikernek tartottak, már úgy emlegettek, mint a projektet, mely már kezdetektől fogva el volt átkozva.

A Forbes szerint például egy két és fél órás, R-korhatárbesorolású (17 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott), 45 millió dollárba kerülő dráma 25 évvel ezelőtt is rizikós vállalkozásnak számított volna – hát még ma! Abban az elemzőknek valóban igazuk van, hogy Az aranypinty egy kihalóban lévő állatfaj egyik utolsó példánya: nem franchise vagy szuperhősfilm; nincs benne Leonardo DiCaprióhoz, vagy Keanu Reeveshez hasonló, nézővonzó sztár.

Büdzséje körülbelül fele egy tisztességes képregény-filmének, azonban épp elég magas ahhoz, hogy már kockázatnak számítson: a stúdiók a mai mozis klímában szívesebben költenek 100-200 milliót egy biztos sikert hozó mozira, mint fele- vagy negyedennyit egy esetleges buktára. Az olyan, korábban sikeres műfajok, mint a vígjáték vagy a dráma egyre inkább rétegterméknek számítanak, amelyekkel csak úgy lehet sikert elérni, ha néhány millió dollárban minimalizálják a költségvetést –

az a maréknyi eredeti film,

amely a nyáron sikert tudott elérni, pont így tett. „Már nem elég egyszerűen egy jó filmet készíteni – ha egy felnőtt drámáról van szó, az egyik legjobb mozit kell megcsinálni, amit valaha láttunk, ugyanis csak így lehet sikert elérni” – magyarázta a Varietynek egy elemző. Egy ilyen filmre ugyanis csak akkor ülnek be az emberek a moziba, ha azt tényleg kihagyhatatlannak, a zeitgest részének érzik.

Az aranypinty azonban a borzalmas fogadtatása miatt ettől messze van; másrészt pedig a nézők már egyáltalán nem a moziba rohannak, ha drámázásra vágynak – inkább bekapcsolják a tévét. Pár éve olyan könyvadaptációk, mint A nagy Gatsby, vagy a Brooklyn még számottevő bevételt tudtak elérni – ma már azonban a nagysikerű regények inkább a tévére költöztek: A szolgálólány meséje, az Apró kis hazugságok, vagy az Éles tárgyak is sorozatként tarolta le a világot.

Ott ugyanis nemcsak nagyobb kreatív szabadságot kaphatnak az alkotók, de 8-10 rész alatt képesek felkelteni a nézők és a kritikusok figyelmét és komoly rajongótábort toborozni; ráadásul a megnövelt játékidő alatt jobban ki tudják bontani a szereplők jellemét és a cselekményt is. A jelek szerint Az aranypintyből pont ezek hiányoztak. „A könyv tökéletesen működött volna sorozatként, három évadban” – véli az imént idézett elemző. Az aranypinty bukása persze az ördögi kör részekét csak tovább erősítheti a stúdiók azon tendenciáját, hogy

nem érdemes másba fektetni, mint szuperhősökbe.

Egy másik, vele egy időben debütáló film azonban jelenthet némi reményt: A Wall Street pillangói az év egyik meglepetéssikerévé vált. Könyv helyett egy újságcikk ihlette, a Torontói Filmfesztiválon nemcsak remek kritikákat kapott, de Jennifer Lopezt azonnal kikiáltották Oscar-esélyesnek; ráadásul pont feleannyiból készült, mint Tartt adaptációja.

Mindezeknek, na meg női alkotógárdájának köszönhetően jelenleg ez AZ A FILM Amerikában, melyet mindenkinek látnia kell – 33 milliós bevételét egy nagyobb lélegzetvételű mozi is megirigyelheti. Ami pedig Az aranypintyet forgalmazó Warner Bros. stúdiót illeti, érte nem igazán kell aggódnunk: a jól bejáratott folytatások (Az: Második fejezet) és képregény-filmek (Joker) simán pótolják azt a bevételkiesést, amit a dráma okozott nekik.

Neked ajánljuk