A rendszerváltást megelőző évek egyik legizgalmasabb fejleménye volt a közelmúlt magyar történelmét tabudöntő merészséggel, erős személyességgel tárgyaló, az oral historyt, azaz a kortársi visszaemlékezéseket középpontba állító történelmi dokumentumfilm műfaj (újjá)születése és méltó közönségsikere.
A rendszerváltás azt az ígéretet is hordozta, hogy az efféle alkotások megszületése elől végre elhárul minden akadály, és az alkotók sokkal bátrabban nyúlhatnak olyan történelmi tabutémákhoz, melyek kibeszélését az államszocialista rendszer szisztematikusan gátolta. Azóta eltelt három évtized, de a termés nem lett sokkal gazdagabb, ráadásul a minőség szempontjából is rendkívül vegyes.
*
Ezt a munkát igyekezett elvégezni Sárközy Réka, az Országos Széchényi Könyvtárból éppen kiszakított (és a Veritas Intézetbe olvasztással alkalmasint pusztulásra ítélt) 1956-os Intézet munkatársa, aki izgalmas és tanulságos könyvében bevallottan nem filmpoétikai szempontból, hanem főleg emlékezetpolitikai jelentőségük és diszkurzív jellegük mentén vizsgálta az egyes dokumentumműveket, felvonultatva az elemzési módszerek és szakirodalmi hivatkozások széles skáláját.
Merítését nem befolyásolta a filmes munkák kortárs kritikai visszhangja, illetve filmtörténeti jelentősége: érvelése szerint egy félresikerült alkotás vagy egy sután manipulatív fércmű még nyilvánvalóbbá teszi a készítők történelemszemléletét. Sárközynek az is evidens, hogy a történettudomány immár elvesztette azt a monopóliumát, hogy egymaga irányítsa a történelemről szóló diskurzust – ezt a fejleményt azért a történészek többnyire csekély lelkesedéssel és jelentős szkepszissel fogadják.
A történelmi dokumentumfilm ehhez képest lehetőséget teremt a közönség, de még a filmekben megszólaltatottak számára is arra, hogy kialakíthassák saját viszonyukat a történelemhez, a benne játszott szerepünkhöz és felelősségünkhöz. Közben léteznek a történelmi dokumentumfilmnek olyan intimebb, személyesebb (talán kevésbé népszerű) formái is, ahol a történelmet pusztán elszenvedők alakíthatják ki saját személyes identitásukat és mintegy erre biztatják a közönséget is.
A szerző egy úttörő jelentőségű műfaji klasszikus elemzésével kezdi: Sára Sándor 25 részes dokumentumfilmje, a Krónika 1982-ben igazi reveláció volt, mely megindította a diskurzust az ország második világháborús részvételéről, az akkor elszenvedett szörnyű veszteségekről. Ugyanakkor a film mintegy mintául is szolgált számos utódja számára, amelyek (nem mindig ilyen sikerülten) a történelem részt vevő megfigyelőjének személyes visszaemlékezéseit, az oral historyt emelik a mű középpontjába.
Sárközy számos ponton mutatja ki, mennyire önleleplezők lehetnek ezek a vallomások, hisz sokszor a háború azon mozzanatait is megmutatják, amelyeket a visszaemlékezés forrása, de talán még közlője sem akart beismerni. Másfajta kettősség látszik a holokausztról szóló történelmi dokumentumfilmeken: egy részük (mint például Gazdag Gyula 1985-ben készült Társasutazása) a túlélőket szembesíti az egykori borzalmakkal, miközben a nézőt is erre készteti.
Más, szintén jól elemezhető munkákban viszont a filmkészítő (néha trükkök árán is) az egykori felelősöket, elkövetőket vagy éppen azok leszármazottaikat szembesítené saját vagy felmenői tetteivel. Itt a néző (és az olvasó) számára is csak az a tanulság marad – például a magyarországi zsidók zömének deportálását megszervező Endre László notórius holokauszttagadó fiának szavait hallva Varga Ágota Leszármazottak című filmjében –, hogy mások is ebül állnak a felelősség vállalásának dolgában és sokkal könnyebb hárítani, mint elfogadni a tényeket.
Problematikusabbak azok a tárgyalt munkák, amelyek egy végletesen egyoldalú, monopolisztikus emlékezetpolitikai célt szolgálva faragnának új múltat maguknak és közönségüknek – sőt, idővel az egész országnak. A szerző sem kerüli meg a Michael Moore-on iskolázott, ám nálunk sokkal inkább a jobboldali emlékezetpolitikához kapcsolódó dokumentumfilmes munkák vizsgálatát.
Így igen alaposan elemzi a jelentős, habár igen vegyes visszhangot kiváltó Biszku-film (Skrabski Fruzsina – Novák Tamás) működését, és annak az alkalmazott módszerből és az alkotók elégtelen felkészültségéből is fakadó (fél)sikeres és kudarcos megoldásait.
A vállaltan (néha meglehetősen szélsőségesen) jobboldali hátterű, az összeesküvés-elméleti motívumokat és identitáspolitikai elfogultságokat halmozó művek közül Sárközy igen alaposan elemzi Koltay Gábor leginkább kultusz- és rítusépítésben jeleskedő (egész estés hosszúságban is létező) Trianon-dokumentumfilm folyamát, amely részben napjaink hivatalos történetpolitikája számára is szolgáltat anyagot.
Sárközy is konstatálja, hogy bár a múlttal való, a szaktörténészi eredményektől sokszor független diskurzus igenis fontos lehet a társadalom számára, némely, a könyvében is tárgyalt munkák már egy új, (fél)hivatalos, leginkább aktuális használatra szóló emlékezetpolitikai szempontból elemezhető történelemkép és egy kiüresített, eldobható történeti mitológia számára nyújtanak muníciót. Itt a spontán kialakuló emlékezeti közösség létrehozása helyett a felülről oktrojált, politika diktálta emlékezeti rendszer (egy újabb „NER”) létrehozása lesz a cél.
Hozzátehetnénk: ha az igényes történészek, etikus filmkészítők erre nem hajlandók, rendre akadnak mások, akik megcsinálják.
