Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. november 3-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Nemrég felvetődött egy történészkonferencián, itt az ideje, hogy az idősebb kollégák megírják az emlékirataikat, vagy készüljenek velük interjúk arról, ahogy a történetírást a rendszerváltás előtt művelni lehetett.
Hogyan lehetett valakiből történész, milyen informális hatások alakították az egyéni karrierutakat, és milyen csatornákon keresztül ellenőrizték a történészeket, mit lehetett és mit nem? Mindez nem csupán tudománytörténeti vagy historiográfiai szempontból lenne fontos. Az egyéni karrierívek társadalomtörténeti jelentőséggel is bírhatnak – ahogy ezt Romsics Ignác emlékiratainak idén megjelent első kötete is mutatja.
Az 1951-ben született Romsics nem szokványos önéletrajzot vagy visszaemlékezést akart írni, hanem „olyan szociográfiai leírásokkal gazdagított éntörténetet, amely alulnézetből, egy szülőfalujából kiszakadt s az értelmiségivé válás egymásra épülő stációin felfelé törekvő fiatalember perspektívájából mutatja be az ötvenes évek »szűrt levegőjét« és a Kádár-korszak »fellazult világát« egészen az 1980-as évek közepéig”. A végeredmény pedig valóban nem hagyományos visszaemlékezés lett, Romsics ugyanis életének eseményeit és a saját szubjektív emlékeit is tágabb kontextusba helyezi.
Saját bevallása szerint elsősorban az emlékezetére hagyatkozott, ám minden életeseményt korabeli forrásokkal támaszt alá, legyen szó akár egykori olvasónaplóiról, akár az iskolai archívumokban fennmaradt dokumentumokról. Romsics ráadásul olyan tárgyilagos hangot üt meg, amelyben az egyes személyesebb megjegyzések alkalmanként furán is hatnak, összességében viszont azt erősíti az olvasóban, hogy a neves történész ugyanolyan forráskritikával közelít a saját életéhez is, mint minden kutatási tárgyához.
Munkamódszerét jól mutatja, hogy a kötetet nem is személyes emlékekkel kezdi, hanem szülőföldjének, a Kalocsai Sárköznek történeti földrajzával, a környék történelmével, s csak eztán tér rá a saját családja múltjára és a téeszesítés előtti paraszti világ életmódjára. Romsics olyan első generációs értelmiségi, akinek kis- és középparaszti sorból származó nagyszülei között még olyan is akadt, aki hadilábon állt az írás-olvasással, és akinek a családjából egyedül az édesapja végzett el néhány gimnáziumi osztályt egy a két világháború közti falusi tehetséggondozó programnak köszönhetően; befejezni az iskolát a háború után viszont már nem volt lehetősége. Az 1950-es években még az is kétséges volt, hogy a család támogatja-e a fiatal Romsics Ignác továbbtanulását.
Romsics előbb kollégistaként Kalocsára járt gimnáziumba, majd az érettségi és 11 hónapnyi katonai szolgálat után bekerült a Szegedi Tanárképző Főiskolára magyar–történelem szakra, ahonnan a kecskeméti levéltárba ment dolgozni; innen 1977-ben hívták el a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetébe (MTA TTI). Az emlékiratok első kötete a TTI-ből való távozásáig, 1985-ig tárgyalja az életutat.
Romsics külön hangsúlyt fektet arra, hogy részletesen dokumentálja, életének egyes korszakaiban mi gyakorolt hatást a szellemi fejlődésére, ezzel pedig jó összefoglalóját adja a kor különböző szellemi áramlatainak is. Egykori olvasónaplói alapján végigveszi a fontosabb olvasmányait és filmélményeit, és leírja azt is, hogy mikor hogyan gondolkodott a világról. Gyerekként hazafias és plebejus szellemiséget szívott magába, korán elhagyta a templomba járást is, fiatal beatzenerajongóként Che Guevarával és az újbaloldallal kacérkodott, majd alapvetően a népi mozgalommal szimpatizáló rendszerkritikus értelmiségi lett. A hetvenes évek végére viszont arra a következtetésre jut, hogy a rendszer megdönthetetlen, ezért saját előmenetele érdekében végül a pártba is belépett.
Ezzel együtt főleg a lázadó főiskolai évei alatt többször is szembekerült a rendszerrel,
történészként pedig a hivatalos kánon korlátainak feszegetése miatt szembesült azzal, hogy milyen szűk a mozgástér, hogy mit lehet a történettudományban és mit nem.
A 70-es években előbb a Tanácsköztársaságról írott helytörténeti munkáiban mondta ki azt, hogy a kommunistáknak vidéken nem volt bázisa (a mű végül azért jelenhetett meg, mert Aczél György kijelentette, hogy csak lokális szintű megállapításokról van szó); majd a 20-as évekről írott könyve kéziratának vitáján döngölték a földbe a TTI-ben, mert nem nevezte „fasisztának” és „diktatórikusnak” a bethleni korszakot. Igaz, a kötet 1981-ben végül apróbb módosításokkal megjelent, a 80-as években pedig már nem számított tabunak a bethleni konszolidációnak a korábbinál árnyaltabb megítélése.
Összességében Romsics könyve nem csak történészeknek érdekes olvasmány. Amellett, hogy részletesen dokumentálja, hogy hogyan lett belőle az, aki, bemutatja egy első generációs értelmiségi útját a paraszti világból az Akadémiáig, bepillantást enged a korabeli szellemi irányzatokba, és megismerteti a történészek ellenőrzésének Kádár-kori informális csatornáit is. Tanulságos és érdekes korlenyomat.
Helikon Kiadó, 2022, 420 oldal, 5499 Ft
