Kedves Olvasónk!
A Sorköz új sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2009. augusztus 27-i számában jelent meg.
2005-ben Leonard Cohen beperelte akkori menedzserét, Kelley Linchet, aki állítása szerint nagyjából az egész vagyonát elsikkasztotta a dalaira vonatkozó kiadási jogokkal együtt. A polgári pert Cohen 2006-ban megnyerte, pénzét azonban sem akkor, sem azóta nem sikerült visszaszereznie Linchtől. Az anyagilag padlóra került énekes-gitáros 2008-ban hetvennégy évesen, tizennégy csendesebb év után terjedelmes világ körüli turnéra indult; az idei évbe is átkígyózó koncertkörút augusztus 31-én Budapestet is eléri.
Tizennégy évig nem turnézott, miért vágott bele újra?
Leonard Cohen: Nos, az egyik ok az a bosszantó kis pénzügyi helyzet volt, ami teljesen hazavágott. Úgyhogy nagyon hálás vagyok, hogy tudok valamivel pénzt keresni, mert határozott jelek mutattak arra, hogy szükségem lesz rá. De nem ez volt a legfőbb ösztönző - Robert Korynak köszönhetően, aki páratlan személyiség az ügyvédek között, mert addig nem kérte a fizetségét, amíg az ügy meg nem oldódott, és ez egy Los Angeles-i ügyvédtől nem csupán szokatlan, hanem, azt mondanám, egyenesen példátlan. Ő képes volt valahogy helyrehozni a jóvátehetetlen kárt. Mint kiderült, meg tudtam volna élni. De mindezen idő alatt, még akkor is, amikor a kolostorban voltam a Baldy-hegyen, akadtak pillanatok, amikor megkérdeztem magamtól: "Biztos, hogy soha többet nem fogsz színpadra állni?" Ez a kérdés eldöntetlen maradt, és fel-felbukkant. Nem naponta, még csak nem is havonta. De időről időre nálam volt a gitár. Továbbra is írtam számokat. A fellépés gondolata viszont elkezdett egyre hátrébb és hátrébb húzódni, aminek az egyik oka az volt, hogy az utolsó turném végére fizikailag teljesen kikészültem, mert keményen piáltam. Akkor már nagyjából három üveg bort ittam.
Három üveggel egy nap?
LC: Minden koncert előtt. Csak a munkához ittam. Sosem ittam a koncert után. Sosem innék az esemény után. Az egy hosszú turné volt, lehetett vagy 60-70 koncert.
Miért volt szüksége az italra?
LC: Nagyon ideges voltam. És szerettem inni. És találtam egy bort: a Chateau Latourt. Ez ma nagyon drága - habár akkor is drága volt. Különös ez a borral. A borszakértők a zamatról és az illatról beszélnek, meg a tanninokról, a gyümölcsről és az ízek szimfóniájáról. De senki sem beszél a mámorról. Minden egyes bor nagyon sajátos mámort okoz, de ezt sosem említik. Ami a Chateau Latourt illeti: nem tudom, hogyan akadtam rá, de illett a zenéhez, illett a koncerthez. Megpróbáltam inni belőle a turné után, és alig bírtam legyűrni egy pohárral. Nem volt, hogy úgy mondjam, rezonanciája. Szüksége volt a koncert előidézte adrenalinra, a zenére, a hangulatra, a turnézás reménytelen hangulatára - ami azért volt reménytelen, mert annyira sokat ittam! Egy ideig jó volt vele, aztán viszont tönkretette az egészségemet, és híztam vagy tizenegy kilót.
Mit kezd most a szorongással, amit korábban az ivással csillapított? Nyugtalan volt, amikor belevágott ebbe a turnéba?
LC: Az voltam. De igazából sosem hittem, hogy ez úgy, ahogy van, egyetlen emberen múlna. Bízom azokban az összetevőkben, bármik legyenek is ezek, amelyek segítenek az eseményeknél. Szorongok. Nem akarom azt sugallni, hogy egyáltalán nem teszem. De a szorongás nem megsemmisítő, amilyen korábban volt.
Hogyan készült fel erre a turnéra?
LC: Hosszú-hosszú évek óta nem játszottam komolyabban gitáron. Újra kellett húroznom az összes gitáromat. És aztán visszatért a pengetési technikám. Csak egyfélét tudok - amit Roscoe Beck, a basszusgitárosom most már képes utánozni. Hosszú éveken át dolgozott rajta. Szóval elkezdtem gyakorolni. Többé-kevésbé megírtam egy új lemezt, három számot fel is vettem. De ez a zenekar annyira jó, hogy valószínűleg azokat is újra fogom rögzíteni. Megtiszteltetés ezekkel a palikkal játszani.
Évekig egy szobában dolgozott, most pedig színpadon áll. Milyen előnyöket, milyen hátrányokat tapasztal?
LC: Így, ivás és dohányzás nélkül ez nagyon, nagyon más szituáció. Bárki, aki korábban komolyan ivott és erős dohányos volt, és volt olyan szerencsés, hogy túlélje ezeket, és leszokjon róluk, tudja, hogy mennyire más lesz az ember mindennapi létezése. A régi turnékon pár dobozzal elszívtam naponta, és keményen ittam.
A cigaretta sokat hozzátett a hangjához.
LC: Vesztettem néhány hangot az alsó regiszterből, amikor leszoktam a dohányzásról. Nem tudok ugyanolyan mélyre menni - magasabbra viszont igen. Úgysem gondoltam magamra énekesként sohasem... Szabadon eltekinthettem az efféle gondolatoktól, mert az évek során egy csomó ember közölte velem, hogy nincs hangom. Amit nagyjából be is vettem. Mondjuk sosem gondoltam túl sokat a hangomról. Tudtam, hogy nem az enyém a csodás hangok egyike. Ahogy az ügyvédem szokta volt mondani: "Közületek senki nem tud énekelni. Ha éneklést akarok hallani, elmegyek a Metropolitan Operába."
Melyik dal jelenti a legkomolyabb kihívást?
LC: Ami számomra nehéz, az a Suzanne. Még nem érzem teljesen. Az emberek megkérdezték, hogy milyen a Suzanne-t énekelni. Ezzel a kérdéssel nem igazán tudok mit kezdeni, mert egyelőre nem érzem, hogy újból éneklem. Azt a számot nehéz énekelni, nehéz belehelyezkedni. Mert az egy komoly szám. Egyedül vagyok, amikor éneklem. Az én saját, különös, mágikus univerzumomban ez a szám afféle ajtó. Úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennem vele. Nem beszélhetek túl sokat róla, mert nem emlékszem ésszerű magyarázatra, legföljebb annyit mondhatok, hogy ez egy ajtó, és nekem óvatosan kell kinyitnom. Máskülönben az, ami mögötte van, számomra nem elérhető.
Nem azért különleges ez a szám, mert egy konkrét nőről szól?
LC: Sosem szólt egy konkrét nőről. Számomra inkább arról a másféle életről szólt, ami előttem állt. Az életemről Montrealban, ahogy egyedül kóborolok a város azon részein, a tengerparti szakaszon, ami most már gyönyörűen fel van újítva. Sokat barangoltam arrafelé, és az ottani templomba is gyakran jártam.
Akkor ez a dal afféle szent terület?
LC: Szent terület. Nem akarsz sokat időzni ezeknél a témáknál, mert olyan jelentőségük van, amit elronthatsz a kifejtéssel.
Tizennégy év után újra úton - mi vitte még rá erre az anyagi megfontolásokon túl?
LC: Azt gondoltam: most vagy soha. Ha ebben az évben nem teszem meg, akkor nem hiszem, hogy majd akkor fogom, amikor 75, 77 vagy 80 éves leszek. Nehéz volt azt mondanom, hogy soha. Azt gondoltam: "Várj egy percet, ez az, amivel az egész életedet töltötted. Amire ki vagy képezve." Abban a korban vagyok, amikor annak a szónak, hogy soha, igen erős rezonanciája van.
A turnét kisebb központokban kezdte Kanada keleti felén. Ez afféle bemelegítő kör volt?
LC: Nem létezik ilyen, amikor megjelensz a közönség előtt. Sértő volna. A zenekarunk be volt melegítve. Három hónapig próbáltunk. Neil Larsen (a billentyűs) azt mondta, hogy a legtöbb zenekar pár hétig próbál, aztán tíz vagy húsz koncert kell, hogy a zenekar igazán összekovácsolódjon. Mi már a próbateremben összekovácsolódtunk. Isten óvjon attól, hogy úgy álljak színpadra, hogy közben azt gondolom: ez most bemelegítés! Az első koncert óta lehet, hogy feszesebb lett a műsor, és a ritmusa is jobban ki van találva, de az a koncert sem volt bemelegítés.
A 60-as években néhányan azt mondták, hogy maga a kanadai Bob Dylan. Ön nem vonta meg ezt a párhuzamot akkoriban?
LC: Nem. Bár az újságok ezt írták. Annyi esély van rá, hogy ezt mondjam, mint amennyire azt mondanám, hogy én akarok lenni a következő William Yeats vagy Bliss Carman. Tudod, hogyan jött ez? Volt egy parti Frank Scott házában. Volt egy Bob Dylan-lemezem, és elvittem erre a partira. Ott volt egy csomó költő, Irving Layton, Louis Dudek, talán Phyllis Webb is. A lemez talán a Bringing It All Back Home volt. Valamelyik korai lemeze, és én azt mondtam, barátaim, hallgassátok meg ezt. Ez a pali igazi költő. Felraktam a lemezt, és ásítozással fogadták. Azt mondták: "ez nem költő". Én meg: "Szerintem meg igen, hadd játsszam le még egyszer." Mire ők: "Te ilyen akarsz lenni?" Hát, így kezdődött. De nem én mondtam. Bárhogyan is, nem jött be nekik a zene. De párszor még feltettem, és az est végén már táncoltak rá.
Korábban azt mondta, hogy a közönség nagyon sokat hozzátesz az előadáshoz olyan valakinél, mint Bob Dylan. Ez önre is igaz.
LC: Feltétlenül. Ez minden zenész álma, hogy ott állj a közönséggel szemben, és ne kényszerülj bizonyításra, hogy melegséggel fogadjanak. Természetesen ez is szül szorongást, ha másfélét is, mert igazán adni akarsz. Sok mindennek meg kell felelni, de ez így is ritka dolog.
Továbbra sem depressziós?
LC: Nem, ez nem változott.
Szüksége van antidepresszánsokra?
LC: Nem. Azt tapasztalom, hogy még egy pohár bort sem bírok meginni. Belekavar a hangulatomba. Péntek este iszom egy pohár bort a családommal, amikor a sabbatot ünnepeljük. Egy vagy két kortyot. Nem tudom, mi történt. Alkalmanként iszom töményet. Meg tudok inni egy whiskyt vagy egy vodkát. De nem tudok úgy bort inni, mint korábban. Valamilyen szinten bánom. Egyszerűen nem csúszik már olyan jól.
Hogyan hagyott fel az ivással? Részt vett egy programon?
LC: Elvesztettem a kedvemet iránta. Akárcsak a dohányzásnál. Elvesztettem a kedvem.
Fizikailag hogyan készült fel erre a turnéra?
LC: Van egy hanyagul kezelt napi edzéstervem, amit próbálok követni. Pár naponta kihagyom. De azért megpróbálok formában maradni.
Milyen mindennapi rítusai vannak a turnén?
LC: A legjobban attól félek, hogy elvesztem a hangom. Szóval igyekszem nem beszélni a koncertek között. Szórakozni járni sosem szerettem. Úgyhogy nagyon kedvelem azt a pillanatot, amikor bezárom a hotelszoba ajtaját.
Szóval ez már nem az a régi szex, drogok és rock and roll életforma a magára akaszkodó fiatal lányokkal?
LC: De azért vannak elbűvölő érintkezések... Láthatod is magad mögött [a leveleket és a virágokat a rajongóktól - B. D. J.]. Sok ajándék jön. Ez nagyon megindító.
Mértéktartó életet él?
LC: Igen, így van.
Nincsenek kísértések?
LC: Az ördög kacag, ha azt mondod, hogy nincsenek. Becsben tartom azokat a pillanatokat, amikor pihenni tudok a hotelszobában. Mert egy csomó részletre oda kell figyelni, nem csak felmenni a színpadra. Emberi lényekkel dolgozol, akiknek törődsz a jólétével és a biztonságával.
Sokkal többet mozog a színpadon.
LC: Az egyik meglepetés az volt, hogy elkezdtem újra megismerni ezeket a számokat. Nem néztem rájuk már hosszú-hosszú ideje. A dalok jók. Felemelnek, és beléjük tudsz helyezkedni. Korábban sosem gondoltam a turnézásra zenei eseményként. Inkább az úton lepergetett élet volt ez. Kísértés volt. Ivászat volt, bajtársiasság, olyan érzés, mintha egy motorosbanda tagja volnál. Volt egy ilyen aspektusa, ami egyszerűen már nincs meg. Ezen a turnén a zene vált nagyon fontossá. Képes voltam meglátni, hogy ezek a számok igazán élnek és mozognak, és beléjük tudsz hatolni, és tényleg van egy tér, ahol élni, és egy hely, ahol mozogni lehet bennük. Az olyan zenészek pedig, amilyenek nekem vannak, az a ritmusszekció, amivel játszom, mozgásra ösztönöznek. És van egy táncos is a csapatunkban, Sharon Robinson. ' korábban Ann Margaretnél táncolt.
Egyszer azt mondta nekem, hogy vissza kell fognia a zenekart. Úgy tűnik, már nem ez a helyzet.
LC: Elég sokszor részeg voltam, és aggasztott, hogy a dob és a basszus túl hangos lesz. Nagyon nehéz volt lecsendesíteni a zenekart. Olyanok voltak, mint a versenylovak - sosem hibáztattam őket érte, de ez volt a helyzet. És mivel korábban sosem próbáltam ilyen precízen és ilyen sokáig, mindig aggódtam, hogy megelőznek engem. Meg aztán ez most másféle atmoszféra. A pontosságot nagy becsben tartják ezek a zenészek. Senki sem vágtázik.
Hogy sikerült a kiállítása?
LC: Nagyon jól ment. És továbbra is jól megy. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem kellett turnéznom. Ki tudtam fizetni egy csomó ügyvédet. És voltak nyomozóim, törvényszéki szakértőim, adószakértőim...
Ha ez az eset nem történt volna meg, akkor is turnén lenne?
LC: Valószínűleg nem.
Valamiképp felcsiholta a vágyát ez az esemény?
LC: Igen. Visszavezetett a való világba. Visszahúzódó voltam. Nem vonultam vissza az alkotói folyamattól, de kétségtelenül eltávolodtam a közélettől.
És ez jó volt?
LC: Persze. Hogy lelkigyakorlat gyanánt mindent elveszíts, azt nem javaslom. De ha mégis megtörténik, akkor lesznek olyan vonások, amik igencsak meglepőek és gazdagítóak.
Szokott még találkozni Roshival, zen mesterével a Baldy-hegyről?
LC: Megünnepeltem a születésnapját, a százegyedik születésnapját április elsején. Most Új-Mexikóban van, de hamarosan visszatér a Baldy-hegyre. Évekkel ezelőtt adott nekem egy tanácsot, amit nem fogadtam meg. Azt hiszem, a 79-es turnén történt. Ott volt velem az öltözőben, és konyakot ivott. Megtanította, hogyan kell konyakot inni. Én viszont öblös pohárral ittam a konyakot, mintha víz volna. Nagyon erősen ráütött a combomra, és azt mondta: "Test - fontos!" (nevet).
