"Százezrek vannak ugyanígy a mai demokráciákban"

Christopher Hampton drámaíró

Sorköz

Színpadra alkalmazta a Veszedelmes viszonyokat, aztán filmre is – ezért Oscar-díjat kapott. Ibsen Babaházát megrövidítette, a Hedda Gablert New Orleansba helyezte, Márai gyertyáit Jeremy Ironsszal égette csonkig a West Enden. Telefonon beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Épp Bécsben rendezett, amikor a koronavírus-járvány miatt bezártak a színházak.

Christopher Hampton: Stefan Zweig Levél egy ismeretlen asszonytól című kisregényéből írtam egy darabot, ezt rendeztem. Lement egy premier előtti előadásunk, de a bemutatóig már nem jutottunk el, időközben a kormány bezáratta a színházakat. Kösz szépen! Úgyhogy visszatértem Londonba. Semmi ehhez foghatót nem tapasztaltam soha. Mi, akik a második világháború után születtünk, ilyen világméretű eseményt még nem éltünk meg.

MN: Alighanem többen ismerik a Zweig-kisregény Max Ophüls rendezte filmfeldolgozását, mint magát az eredetit.

CH: Imádom Ophüls filmjét! Zweig írása 1922-ben született, de Ophüls az 1900-as századfordulóra helyezte a történetet, hogy megidézhesse a régi, fiákeres-keringőzős Bécset. Én viszont a harmincas évek közepére, a náci korszak elejére tettem a történetet, a főszereplőt, az író figuráját pedig Zweig vonásaival ruháztam fel. Zweig eredeti története egy levél, egy monológféle, ezt alakítottam át.

false

 

Fotó: Wikipedia user Grigory Hansburg

MN: Mielőtt bezártak volna a hazai színházak, az Egy német sors című darabja volt műsoron nálunk. A címbeli sors Brunhilde Pomselé, Joseph Goebbels egykori titkárnőjéé, aki a náci propagandaminiszter gyors- és gépírójaként dolgozott. Ez a darabja is átdolgozás: az a dokumentumfilm az alapja, amelyben a több mint százéves Pomsel vall az életéről.

CH: Nagyszerű dokumentumfilm, de nem adta könnyen magát, ahogy a belőle készült könyvet olvasva sem jutottam közelebb a megoldáshoz, hogy hogyan is tudnám színpadra alkalmazni. A tanácstalanságom addig tartott, míg Christian Krönes, a dokumentumfilm egyik rendezője el nem küldte nekem a Pomsellel készült összes interjújuk leiratát, vagy 250 oldalt. A filmben inkább hivatalos hangot üt meg, ehhez talán a szokatlan helyzet, a filmkészítői apparátus jelenléte is hozzájárult, de amikor elkezdtem olvasni a beszélgetések szövegét, egyszer csak megtaláltam a hangját.

Amikor a darab londoni előadását próbáltuk, azt mondtam a Pomselt alakító Maggie Smithnek, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha a nézők nem lennének biztosak abban, hogy Goebbels titkárnőjeként Pomsel tudott-e a nácik rémtetteiről vagy sem. A filmet látva nem hittem el neki, hogy semmit se tudott. A könyvet olvasva sem. Az interjúk szövegéből már meggyőzőbben rajzolódott ki annak az embernek az alakja, akit a legkisebb mértékben sem érdekelt a politika: bement nap mint nap az irodába, és tette a dolgát. Úgy gondoltam, most, hogy a populizmus és a nacionalizmus ismét uralkodó jelenséggé vált, időszerű lehet egy darab valakiről, aki egyáltalán nem gondolkodik azon, hogy mi történik körülötte. Pomsel azt mondja a ’33-as választásokról: igen, igen, biztosan elmentem szavazni, de nem emlékszem, hogy kire szavaztam, biztosan Hitlerre. Tetszett a zászlójuk színe… Gyanítom, százezrek vannak ugyanígy a mai demokráciákban. Ijesztő jelenség.

MN: Miután Maggie Smith elvállalta Pomsel szerepét, személyre szabta a szöveget?

CH: A szövegkönyv első verziója nagyjából kétórás volt, ebből sok mindent lefaragtunk a közös munka során. Kidobtam, amiről Maggie úgy gondolta, nem annyira érdekes, és alaposabban kidolgoztunk más részleteket. Maggie legfőbb célja az volt, hogy ne egy egydimenziós figura álljon a közönség elé. Szerettük volna, ha a nézők maguk döntik el, milyennek is gondolják ezt az embert.

MN: Lehet bármire is nemet mondani, ha azt a brit színjátszás élő legendája kéri?

CH: Lehet. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Maggie Smitht régről ismertem, noha korábban nem dolgoztunk együtt. Jonathan Kent, az előadás rendezője és jómagam is vagy ötven éve vagyunk színházi emberek, láttunk már egyet s mást, de ilyen kidolgozott, intelligens alakítást még sosem. Maggie született komika – de ezt az énjét teljes mértékben kikapcsolta. Főleg azokat a részeket vágtuk ki a darabból, amelyekről úgy érezte, alkalmasak lehetnek a közönség megnevettetésére. Egyetlen ilyet hagytunk csak benne, máskülönben Maggie végig azon volt, hogy mellőzze azokat a tipikusan rá jellemző dolgokat, amelyekről úgy gondolta, a közönség elvárná tőle. Fantasztikus volt, de legnagyobb sajnálatomra csak harminc előadást vállalt. Mondjuk, megértem. 85 éves, és azt mondta, soha ilyen kimerítő szerepet nem játszott.

MN: Az elmúlt évek nagy nemzetközi színházi sikere volt Florian Zeller darabja, az Apa. A belőle készült film forgatókönyvét Zeller és ön együtt írták. Az történt itt is, hogy miután Anthony Hopkins elvállalta a főszerepet (egy alzheimeres apa szerepét – a szerk.), nekiálltak Hopkins alkatához igazgatni a darabot?

CH: Kezdettől fogva Anthony Hopkinst akartuk a szerepre. Dolgoztam vele korábban, a 70-es és a 80-as években is csináltam vele egy-egy filmet. Azt mondtam Floriannak, írjuk meg előbb a forgatókönyvet, én meg majd eljuttatom hozzá. Így is tettünk, majd elutaz­tunk Los Angelesbe. Mivel Florian még sosem rendezett filmet, a kérdés az volt, megbízik-e benne Anthony annyira, hogy igent mondjon. Végül egy beszélgetés után azt mondta, oké, benne vagyok. Sokszor írok úgy szerepet, hogy egy konkrét színészre gondolok közben, most is így volt. Miközben a dialógusokat írtam, Anthony hangját hallottam a fejemben. De ez Florian bulija, az ő darabja és az ő filmje, hiszen ő rendezte. Én inkább csak kisegítettem, átültettem angol párbeszédekre és angol környezetbe. Érdekes folyamat volt: Florian megírta az első verziót franciául, amit én átírtam angolul, amit ő átírt franciául, amit én még egyszer átírtam angolul. A negyedik kör után összeültünk néhány napra Párizsban és megszültük közösen az ötödiket.

MN: Az első filmje Hopkinsszal egy Ibsen-adaptáció, a Babaház volt.

CH: Ez volt életem legelső forgatókönyve 1973-ban. Ibsen kemény dió, nagyon kevés jól sikerült adaptációt ismerek. Ugyanez a helyzet Joseph Conrad műveinek megfilmesítésével. Rengeteg a feldolgozás, de csak kevés ér fel az eredetivel. A Babaház filmváltozata úgy jött, hogy korábban az én fordításommal ment a darab a Broadway-n, majd Londonban is. Forgatókönyvírói szempontból a legnagyobb kihívás a nagyon szűkös költségvetés volt. Az lett tehát a fő feladat, hogyan lehet épkézláb módon lerövidíteni a színdarabot, hogy beleférjen a büdzsénkbe. Ki kellett kapni egy órát Ibsenből. Azóta megírtam a Hedda Gabler és a Kísértetek forgatókönyvét is, de egyikből sem született még film. A Hedda Gablert még nem adtam fel, Ibsennek ez a műve mindig is lelkesített.

Veszedelmes viszonyok című színművének próbáján a szegedi Kisszínházban

Veszedelmes viszonyok című színművének próbáján a szegedi Kisszínházban

Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely

MN: Ki lenne az ideális Hedda?

CH: A forgatókönyv jó ideje kész, a történetet az 1950-es évekbe, New Orleansba helyeztem át, ahol Hedda Gabler egy fekete íróba szeret bele. Néhány éve Scarlett Johanssonnal beszélgettem a filmről, nem olyan rég pedig Keira Knightley-val. Akivel csak beszéltem, minden színésznő lelkesedett, nem ez a gond, hanem a finanszírozás.

MN: Hollywoodi viszonylatban ez közepes költségvetésű filmnek tűnik, a 20–30 millió dolláros kategóriából.

CH: Hát, igen, de a 20 millió dolláros film pont az a kategória, amelyet ma nem nagyon finanszíroz senki sem.

MN: Soha el nem évülő érdeme a szemünkben, hogy Londonban színre vitte Jeremy Ironsszal a főszerepben Márai Sándor művét, a Gyertyák csonkig égneket, amit Embersként (Parazsak) ismer az angol nyelvű világ. Az általános vélekedés szerint Márai regényei nem öregedtek olyan jól, mint a naplói. Érezte ezt a vélt vagy valós porosságot az adaptálás során?

CH: Imádtam a regényt, minden fenntartás nélkül szerettem. Mindent elolvastam Máraitól, ami angolul fellelhető, regényeket, naplókat. Nagy író volt, és csakúgy, mint Zweig és megannyi kortársuk esetében, a történelem az ő karrierjét is derékba törte. Szomorú, ami a háború után történt vele.

MN: Irons könnyen boldogult a feladattal?

CH: Nem mondhatnám. Jeremy fő problémája az volt, hogy réges-rég nem állt színpadon, utoljára tán 10–12 évvel korábban, úgyhogy meglehetősen nehezére esett betanulnia a rá váró hatalmas szerepet. Ugyanaz történt vele, mint Maggie Smithszel is, aki hasonlóan nagy kihagyás után tért vissza a színpadra. Egy idősebb ember számára ez hatalmas feladat. Egyébként nagyon szeretném Jeremyvel filmen is megcsinálni Márai regényét, talán egyszer sikerül a jogtulajdonosokat meggyőzni. A forgatókönyvet rég megírtam, és többször is találkoztam ezzel kapcsolatban Szabó Istvánnal, de a jogtulajdonosokon elakadt a dolog.

MN: Egy időben úgy volt, hogy Miloš Forman lesz a rendezője a Gyertyák filmváltozatának.

CH: Miloš és én már korábban is kereszteztük egymás útját, hiszen ő is filmet csinált a Veszedelmes viszonyokból és én is, ráadásul egyszerre. Miloš nem akarta, hogy én írjam a Gyertyák forgatókönyvét, ha jól emlékszem, Jean-Claude Carrière-t kérte fel. Az ő változatukat nem olvastam, de nekik sem jött össze a pénz. A jogok pedig egy külön történet.

MN: A Veszedelmes viszonyok versenyét Stephen Frears és ön nyerték: míg Forman filmje nagyot bukott, Frears és az ön verziója nagy sikert aratott. Milyennek találta Forman Valmontcímű filmjét?

CH: Szép kikészítésű film, jólesik a szemnek és a maga nemében élvezetes is, de szinte semmi sincs benne Laclos szelleméből. Nem tett jót a drámának, ahogy eltért a regénytől. Miloš eredetileg az én adaptációmat akarta megcsinálni, meg is beszéltünk egy találkát egy londoni étterembe, de hogy, hogy nem, elkerültük egymást. Elmentem a megbeszélt helyre, de nem volt ott. Mint kiderült, ő is eljött, csak egy másik nap. És mivel nem voltam ott, megharagudott rám. Hülye egy történet, de ennek köszönhetem, hogy pontosan olyan film készült a forgatókönyvemből, amilyet szerettem volna. És ennek köszönhetem, hogy együtt dolgozhattam Stephen Frearsszel. Szoros és gyümölcsöző munkakapcsolat volt. Úgy tudom, Miloš nem tartozott a legkönnyebb természetű rendezők közé.

MN: Az ön által írt színpadi változatban Alan Rickman, míg a filmben John Malkovich játszotta a főszerepet. Rickman túl kis névnek számított ahhoz, hogy megkaphassa a filmszerepet?

CH: Mindent megpróbáltam, de hiába. A legfőbb ellenérv az volt, hogy ez lett volna az első mozifilmje. Ha nincs a rohamtempó, ez az őrült verseny, hogy a mi filmünk készüljön el elsőként, biztosan tovább nyüstölöm a producereket. John Malkovich is briliáns volt, persze más módon, mint Alan Rickman. Alan egyébként nagyon megértő volt. És valami jó is származott a dologból: a Die Hard producerei látták Alant a Veszedelmes viszonyokban a Broadway-n és így kapta meg a Die Hard főgonoszának a szerepét.

(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. árpilis 9-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."