Spiró György: Fölösleges handabanda

  • Spiró György
  • 2020.05.19 18:49

Sorköz

Az első világháború nem 1918-ig tartott, hanem 1920-ig.

Az intervenciósok és a szovjetek közötti háborúnak – ami polgárháború is volt egyben – éppen száz éve lett vége. Aszályos év követte, amely a termékeny Volga-vidéken 30 millió ember éhhalálával fenyegetett. A jelentős író, Vlagyimir Korolenko „mesterséges éhínségnek” nevezte, szemben a korábbi éhínségekkel, amelyeket a természet és nem az ember idézett elő, ugyanis a parasztokat annyira kizsigerelte a polgárháborúban győztes szovjet rendszer, hogy nem maradt mivel és kivel megművelni a földet.

A Mezőgazdasági Szövetségben számoltak be a bajról a Volga-vidékiek. Szergej Prokopovics közgazdász és felesége, Jelena Kuszkova a szörnyű hírek hallatán állampolgári kezdeményezést indítottak a tragédia elhárítására. Közvetítőnek Makszim Gorkijt kérték fel, aki 1921. június 29-én sürgősen értesítette a Politikai Bizottságot. Azok nem kapkodták el a dolgot, július 21-én hagyták jóvá, hogy az éhezők megsegítésére 73 fős szervezetet alapítsanak (POMGOL – Pomoscs Golodajuscsim, Segély az Éhe­zők­nek) Lev Kamenyev vezetésével, helyettese Alekszej Rikov, tiszteletbeli elnöke Korolenko. A kormány részéről tizenketten voltak benne, például a liberálisabb Litvinov és Lunacsarszkij.

Gorkij Leninnek kibicel

Gorkij Leninnek kibicel

 

A hatvanegy civil között ott volt Gorkij, Sztanyiszlavszkij, Marr és sok más világhírű értelmiségi. Elnökük Szergej Fjodorovics Oldenburg (1863–1934), a korszak nagy szanszkritológusa, a buddhizmus professzora, a bolsevik puccs előtt a Kerenszkij vezette ideiglenes kormány kultuszminisztere, korábban a Kadét Párt (az Alkotmányos Demokraták, vagyis a liberálisok) képviselője a cári Dumában, a baloldali értelmiség talán legnagyobb tekintélye. Az éhezők számára mind belföldön, mind külföldön igyekeztek pénzt és élelmiszert gyűjteni, mozgósították nyugat-európai és amerikai kapcsolataikat. Az USA kivételével egyetlen állam sem adott pénzt vagy élelmiszert, az európai és ázsiai országok szemben álltak a szovjethatalommal, a magánadományok azonban szépen gyűltek. Egyes történészek szerint Gorkij több millió embert mentett meg az éhhaláltól egymaga.

A gyűjtés alig több mint egy hónapig folyhatott, mert augusztus 26-án Lenin titokban utasította Sztálint: tartóztassa le az éhezők megsegítésén munkálkodókat, vesse őket börtönbe vagy száműzze; a sajtóban jelenjenek meg gúnyos cikkek a dolgozni vonakodó értelmiségiekről. A szeptember elején esedékes, Kamenyev elnökölte gyűlésen a huszonhét megjelent civil tagból huszonötöt letartóztattak, a titkosszolgálat főhadiszállására, a Lubjankára vitték, és gyorsan halálra is ítélték. Egyúttal létrehoztak egy tisztán állami, szintén POMGOL nevű szervezetet Kalinyin vezetésével, el is apadtak a segélyek rögtön.

Gorkij Leninnél tiltakozott. Lenin közölte: az éhezők megsegítése „fölösleges handabanda”. Gorkij három hét alatt valahogy mégis kijárta, hogy Oldenburgot, aki teljesen megtört, engedjék szabadon. A látszat kedvéért megtartották a Tudományos Akadémia elnökének, 1925-ben meg kellett szerveznie az Akadémia fennállásának 200. évfordulóját, és csak 1929-ben váltották le, amikor az egész Akadémiát bedarálták.

A híres sarkkutató Fridtjof Nansen a Népszövetség menekültügyi főbiztosaként az első világháború és a polgárháború kétmillió orosz menekültjével foglalkozott, akik hontalanul, papírok nélkül hányódtak évek óta szerte a világon; a számukra kiállított Nansen-útlevelet sikerült 50 országgal elfogadtatnia. Nansen azonnal élesen tiltakozott a POMGOL civil tagjainak letartóztatása ellen, és fellármázta a világsajtót. Lenin emiatt eltekintett a halálbüntetéstől; a „másként gondolkodással” megvádolt értelmiségieket részben száműzte, részben hajóval Nyugat-Európába vitette. A „Filozófusok Hajója” 1922-ben két menetben szállított Pétervárról Stettinbe háromszor annyi értelmiségit, mint ahányan a segélyszervezetben civilként részt vettek, például Nyikolaj Bergyajevet vagy Szemjon Frankot. Aztán Odesszából és Szevasztopolból is indultak hajók; később vonatok is mentek Litvániába; a szerencsések semmit sem vihettek magukkal, de megúszták a börtönt és a kivégzést, ami az otthon maradottakra mégiscsak várt.

Nansen 1922-ben embermentő munkájáért Nobel-békedíjat kapott. 1930-ban meghalt, a róla elnevezett Menekültügyi Szervezet tovább működött, és a II. világháború kitörése előtt szintén Nobel-díjban részesült.

Oldenburgot életben hagyták, de soha többé nem dolgozhatott. Hiába volt baloldali gondolkodású, hiába volt Lunacsarszkij szerint „Oroszország egyik legbefolyásosabb kapcsolata a világtudományhoz”, hiába ápolt évtizedekig jó viszonyt Leninnel és a bátyjával, a cár elleni merénylet szervezőjével, az 1887-ben kivégzett Alekszandr Uljanovval.

Gorkijt Lenin nem merte elintézni, de elűzte a Szovjetunióból, ahová aztán Sztálin kényszerítette vissza az udvari bohóc szerepébe.

Az 1921–22-es éhínség halálos áldozatait ma a legóvatosabb számítások is kétmillióra teszik. Nem szokták emlegetni, mert a tíz évvel később bekövetkező, becslések szerint 7-7,5 millió áldozatot követelő éhínség, majd a II. világháború elmosta az emlékét.

(Spiró György írása eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. április 16-i számában jelent meg a Járványnapló című sorozatunkban. Most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)

Neked ajánljuk