Tar Sándor emlékezete: arról írt, amit a legjobban ismert, a melósok, a lecsúszottak világáról

A kispróza nagymestere, a közelmúlt egyik legvitatottabb irodalmi alakja, a barátait és jótevőit is besúgó ügynök 2005-ben hunyt el. Nemrég jelent meg róla az első komoly monográfia, amelynek szerzőjével arról beszélgettünk, ki is volt valójában Tar Sándor.

Magyar Narancs: „Tar Sándor a modern magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alkotója” – így nyitod a könyvedet. Majdnem húsz év eltelt már az író halála óta, és ezeket az ellentmondásokat nem sikerült feloldani, megérteni, feldolgozni. A Tarról szóló diskurzust mennyire kötik meg továbbra is a szerző személye körüli botrányok és tragédiák?

Deczki Sarolta: Úgy érzem, ma már befogadóbb, nyitottabb a szakmai, olvasói közeg, mint a lebukása vagy a halála után volt, noha valóban nem sikerült az alakját körülvevő ellentmondásokat feloldani. Az ügynökügy 1999-es kipattanása után viszonylag gyorsan perifériára szorult, a szakma hirtelen elkezdett idegenkedni tőle, nem írtak róla, nem foglalkoztak a szövegeivel. Méltatlan körülmények között, elmagányosodva, összetörve halt meg 2005-ben. Aztán a halála után néhány évvel, amikor ismét megjelent a magyar irodalomban a realizmus igénye és a szegénység mint tematika, akkor Tart is újra elkezdték olvasni. Ezzel párhuzamosan az ügynökkérdés irodalmi feldolgozásai is megjelentek, például Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című műve, vagy Forgách András anyakönyve, az Élő kötet nem marad. Nem arról van szó, hogy megbocsátott volna neki a közeg vagy felmenteni akarnák, inkább arról, hogy a maga komplexitásában, a hibáival és a bűneivel fogadják el érvényes irodalmi teljesítményként, amit létrehozott.

MN: Az azóta eltelt jó néhány év nagy előrelépést nem hozott, jobbára mítoszok, hiedelmek és politikai indulatok határozzák meg még mindig azt, amit az egykori besúgókról és az ő tartótisztjeikről, illetve az egész rendszerről gondolunk.

DS: Többször is megcsillant a remény, hogy komoly elmozdulás következhet, de aztán mindig jött a visszalépés. Az említett könyvek megjelenésekor kialakult párbeszéd ritkán lépte át az irodalmi terek határát, amikor pedig politikai döntés születhetett volna az ügynöktörvénnyel kapcsolatban, rendre ellene szavazott a parlamenti többség. Például Szita Károly kaposvári polgármesterről is kiderült, hogy ügynök volt, és ettől még simán a helyén maradhatott. Ezek miatt tartunk ott Tar ügyében is, hogy folyton újra beszélnünk kell az életútnak erről a részéről, és arról is, hogy ezzel együtt hogyan olvasható az irodalmi életműve.

MN: Monográfiádnak már az első fejezete Tar ügynökmúltját, aztán a lebukást, és az író önfelmentő kísérleteit tárgyalja. Mennyire sikerült belelátni az ügynök Tar fejébe?

DS: Nagyon nyomasztó volt ezeket a jelentéseket olvasni, egy ülésben másfél-két óránál többet nem is bírtam foglalkozni velük. Egy körülbelül ötévnyi anyag el is tűnt, tehát Tar ügynöki tevékenységét már csak ezért sem igen lehet teljes egészében feltárni. De az a meglévő jelentésekből is látszott, hogy Tarban nem volt semmi megbánás, semmi könyörület vagy irgalom azokkal szemben, akikről a jelentéseit írta. Rendre túl is teljesítette a feladatát. Később egy interjúban azt mondta, hogy úgy érzi, azért muszáj jelentenie valamit, mert őt is megfigyelik. Csakhogy voltak olyan helyzetek, amikor egészen biztos lehetett benne, hogy ez nincs így. Például amikor Kenedi Jánosék, mielőtt Erdélybe csempésztek volna szívgyógyszereket az ottani rászorulóknak, nála aludtak Debrecenben. Tar még az egyik gyógyszeres dobozt is mellékelte a jelentésé­hez, amire tényleg az égvilágon semmi szükség nem lett volna.

Fotó: Palágyi Barbara

MN: Azt írod, hogy a magyar irodalomban előfordulnak olyan szövegek, amelyek nem irodalmi céllal, és nem a szélesebb közönség számára íródtak, mint mondjuk a Szabad-ötletek jegyzéke József Attilától. És kérdés, hogy Tar jelentéseit lehet-e az életmű csatolt részeként olvasni – de végül arra jutsz, hogy nem lehet.

DS: Nem, mert nem az irodalmi Tar jelenik meg ezekben a sokszor egyébként is úgymond társszerzővel, tehát a tartótiszttel közösen írott jelentésekben. Habár az egyes személyek jellemzéseiben itt-ott tetten érhető Tar irodalmi vénája.

MN: Tar tett valamiféle kísérletet, hogy irodalmi művekben dolgozza fel a saját ügy­nök­múlt­ját. Te három írást emelsz ki a könyvedben, a Vadászat című elbeszélést, Az áruló című filmregényt és A torony ég című forgatókönyvet.

DS: De egyik sem tartozik az életmű csúcsteljesítményei közé. A torony égből nem készült film, és nem is jelent meg, a hagyatékban olvasható ma is. A másik kettőnek pedig meglehetősen kedvezőtlen volt a kritikai fogadtatása. Elvetélt kísérletek egytől egyig, giccsbe hajló, patetikus feloldásokkal, hiteltelen fordulatokkal. Ahogy emberileg nem volt képes feldolgozni a lelepleződésének tényét, úgy íróként sem tudott mit kezdeni az ügynökmúltjával. Van olyan levele, amelyben említést tesz egy regényről, amelyben szerinte megkísérli a kérdés feldolgozását, és amelyből már százoldalnyi kézirat készen van, ám ennek semmi nyomát nem találtam a hagyatékban. Aztán megjelent Esterházy Pétertől a Javított kiadás 2002-ben, amit Tar bizonyos háborgással fogadott, de egyben kapóra is jött neki, hogy úgymond elírták előle a témát.

MN: Letaglózó, hogy van itt egy kiemelkedő író, akinek két traumatikus története is volt, az ügynök mivolta és a soha fel nem vállalt homoszexualitása, de egyiket sem írja meg.

DS: Vannak írásai, amelyekben megjelenik a homoszexualitás, de kétségtelen, hogy azok is eléggé eltartva ábrázolják a kérdést. Ehhez érdemes azt a szociokulturális közeget is megvizsgálni, amelyből érkezik, a parasztcsaládot, a zárt, konzervatív, patriarchális falusi közösséget. Van egy naplóbejegyzése, amiben leírja, hogy már megint azzal piszkálja az anyja, hogy miért nincs asszony, gyerek. Majd úgy folytatja, hogy öt perc alatt el tudná neki mondani a valódi okát, de, teszi hozzá, akkor összeomlana a világ.

MN: Amiatt beszélünk róla ma is, ahogy a szegények, a periférián lévők, a kitaszítottak, az elbukottak, a „megalázottak és megszomorítottak” világát megírta. Ez volt a legfontosabb témája, talán az egyetlen is.

DS: Kétségtelen, hogy nincsen túl nagy tematikai változatosság az életműben. De ez nem jelent egyhangúságot, mert a perifériás lét számtalan variációját írja meg, különféle nézőpontokból, eltérő közelítési módokkal és írói eszközökkel. Nagyon egyszerűen fogalmazva, arról írt, amit a legjobban ismert testközelből, és ez a melósok és a lecsúszottak világa volt.

MN: Ezzel kapcsolatban felmerül a sokat idézett Esterházy-mondat: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” De te mintha szkeptikus lennél ezzel a felfogással kapcsolatban.

DS: Habár Tar maga is utal arra néhány írásában, hogy az ő alakjai nem tudják kimondani azt, amit ki szeretnének, mégsem hiszem, hogy ez a képviseleti álláspont mindenestől igaz lenne a Tar-életműre. Tar írói attitűdjében nem volt benne ez a kollektív tónus. Ő nem felette állt azoknak, akikről írt, nem a nevükben szólalt meg, hanem egész egyszerűen ő maga is közéjük tartozott, az ő sorsukat élte, és az, hogy erről írni tudott, nem jelentett egyet a kiemelkedéssel.

MN: Első műve, a Tájékoztató, amellyel elnyerte a Mozgó Világ pályázatának első díját, egy szociográfia volt, és később is kísérletezett a tényirodalomnak ezzel az ágával.

DS: Sőt olykor szeretett is szociográfusként hivatkozni magára, de ez azért nem áll nagyon biztos lábakon, legalábbis olyan értelemben nem, hogy már a Tájékoztató sem volt a szó klasszikus értelmében vett szociográfia. Elkezdett egyszer egy hagyományos értelemben vett szociográfiát írni Leninvárosról, ám ez befejezetlen maradt, és máig kiadatlan, ami megvan belőle, azt a debreceni Déri Múzeumban őrzött hagyatékban lehet megtalálni. A későbbi írásai meg éppen az irodalmi megformáltságuk miatt érdekesek, nem pedig a szociografikus jellegük miatt. Az életmű szempontjából azok a szövegek tűnnek érdekesebbnek, amelyekben irodalmi szöveggé formálja át a szociográfusi tapasztalatait. Keserű mellékzönge, hogy Tar III/III-as dokumentumait átnézve azt találtam, hogy még azokról is jelentett, akikkel a leninvárosi szociográfia kapcsán felvette a kapcsolatot, vagy akikkel a terepen találkozott.

MN: A nagyobb formával, a regénnyel való kísérleteiről azt írod, hogy nem igazán volt tehetsége hozzá, a nagyobb struktúrákat is a kisebb egységek felől közelítette meg.

DS: Legismertebb műve a regényként emlegetett A mi utcánk, valójában inkább novellaciklus. Abban a könyvben benne van minden, ami miatt Tar nagyszerű író, a tragikum és a komikum együttese, a groteszk, a szürreális, az abszurd, ami mégis végig velőtrázóan valóságos. Más regénykísérletei, mint a Szürke galamb című bűnregény is apró mozaikokból építkezik, de ott ezeket kevésbé tudja egyben tartani. A kispróza volt az igazi műfaja.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Ha a mai irodalmi viszonyokat nézzük, úgy tűnhet, hogy a regény felől mérjük a prózaírói életműveket. Egy ilyen kisprózára fókuszáló életmű mennyire tudja megtalálni a maga helyét a kánonban a nagyregények által kijelölt játéktérben?

DS: Tömörkénytől, Bródy Sándortól vagy Mikszáthtól, Móricztól máig él a nagyon erőteljes realista novellahagyomány, s ehhez Tar életműve sok szempontból jól kapcsolható.

MN: Tar realizmusa a 90-es években idegenül hatott az akkori kortárs fősodorhoz képest. Azt írod, hogy a posztmodern szövegirodalom csúcsán Tar szociobe­ütésű realista elbeszélései sokáig igen nehezen tudták magukra vonni a figyelmet, és ez továbberősítette a szerző perifériára szorultságának érzését.

DS: Erre talán elégséges bizonyíték, hogy Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 című könyvében, amely a rendszerváltás utáni új kánon kijelölését vállalta magára, említés sincs Tarról. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen elszigetelten alkotott volna, a levelezéséből tudjuk, számos irodalmi lap kért tőle rendszeresen írásokat, a könyvei is egyre sikeresebbek lettek, de mégis volt benne valamiféle idegenség, kívülállóság.

MN: Talán ezzel magyarázható az is, hogy soha nem akart úgymond főállású íróvá válni, Budapestre költözni, helyet találni magának az irodalmi életben.

DS: Tar abban a közegben volt otthon, amelyben élt, ehhez ragaszkodott egész életében, még ha ez sokszor fájdalmas ragaszkodás is volt. Művezetőként dolgozott a debreceni Medicorban, kollégái jó kedélyű, kellemes emberként emlékeznek vissza rá. Az irodalmárok között viszont sokan magába forduló, frusztrált, mogorva alaknak látták. Alighanem másként viselkedett a munkahelyi kollégái, és másként az irodalmi világ szereplői között. Amikor 1992-ben elbocsátották a Medicorból, azt valóságos traumaként élte meg. Soha többé nem talált újra rendes munkahelyet magának, holott előtte a munkahelye volt az otthona is egyben. A saját története egyszerre a rendszerváltás veszteseinek is a története.

MN: Van egyfajta Tar-reneszánsz a kortárs magyar irodalomban, mondod. Ezek szerint még nem váltunk teljesen fásulttá a 90-es évek veszteseinek történeteivel szemben?

DS: Sőt szerintem az akkori kérdések ma újra érdekessé váltak, aminek nagyon sok oka van társadalmi, politikai szinten is. A kortárs irodalomban is mintha ismét nagyobb fogékonyság mutatkozna a realista megközelítésre, az esendő emberi történetek felmutatására. Van a szegénységirodalomnak is egy új hulláma, Kiss Tibor Noétól Juhász Tiboron keresztül Antal Balázsig, akik számára láthatóan fontos Tar munkássága. A filmesek is vissza-visszatalálnak a novelláihoz, színházban is elég gyakran dolgozzák fel a műveit. Tar Sándor tragikus életpályája és különleges életműve, úgy tűnik, továbbra is erős inspirációs forrás.