Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2005. november 3-i számunkban jelent meg.
Ady Endre 1905. október 15-én, azaz éppen száz éve Sírás és panaszkodás címmel esszét jelentetett meg a Figyelő című folyóiratban. Az írás később az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című publicisztika első részeként vált közismertté.
A cikk voltaképpen reflexió volt az egyik szegedi lap korábban megjelent írására. Ebben a szerző, egy fővárosi tanár azt javasolta, hogy két év múlva, Árpád fejedelem halálának millenniumi évében (1907) tartsanak Pusztaszeren kegyeletes megemlékezéseket, az Országgyűlés, a vármegyék, illetve minden "épkézláb magyar ember részvételével". Legyen a szeri puszta – írta – "egy magyar Athén, a hét vezér szállása, a magyar fiatalság lelki üdülőhelye". Fontos megjegyezni, hogy a javasolt ünnepségek helyszínének megválasztását semmilyen hiteles történeti tény nem igazolta, hiszen Anonymus regényes elemekkel gazdagon átszőtt gesztáján kívül egyetlen forrás sem említette, hogy Pusztaszernek bármilyen szerepe lett volna az Árpád vezér vezetésével lezajlott honfoglalásban.
Ady – válaszul a fővárosi tanár javaslatára, amely a XIX. század végén, kiváltképp pedig a millenniumi ünnepségek idején kibontakozó és a magyar uralmi szupremáciát demonstrálni hivatott Árpád-kultuszt tükrözte – többek között ezt írta:
"A mi mondanivalónk nem sok: értjük a magyar Athén fórumát, halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre."
A költő ezután arról írt, hogy miközben Pusztaszeren "Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé", s az új magyar társadalom élén "állnak az ordító táltosok", a Kelet és Nyugat közt mindig csak ingázó "Komp-ország" Magyarország a hamis kultúrfölény, a "magyar glóbusz nagyszerű ostoba hitében" élve, "dühösen Keletnek indul".
Fajtisztítás
Természetesen felmerül a kérdés, hogy ez a rendkívüli művészi erővel megírt szöveg menynyiben volt objektív. Más szavakkal: mennyiben igazolták a költőt az Árpád-millennium megrendezésével kapcsolatos tervek, majd maguk az események, illetve ezzel összefüggésben: mennyiben volt indokolt, indokolt volt-e egyáltalán a Pusztaszerrel, az ottani eseményekkel szemben megfogalmazott dühe. Végül arra a kérdésre is választ kell keresni, hogy az évszázados írásnak ma már csak irodalmi, esztétikai értéke van-e, vagy az ott érintett kérdések esetleg ma is időszerűek.
1907 júniusában, tehát mindössze másfél évvel azután, hogy Ady a "magyar glóbusz nagyszerű ostoba hitével" kapcsolatos sorokat tanulmányában leírta, Szeged és Csongrád vármegye főispánja felterjesztést nyújtott be a miniszterelnöknek. Ebben a közelgő Árpád-millenniumra tekintettel többek között azt indítványozta, hasson oda a törvényhozás, hogy Szeged székhellyel egy új megye szerveződjön, s az neveztessék Árpád vagy Pusztaszer vármegyének. A főispáni előterjesztés szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy a tervezet semmiképp sem Csongrád vármegye ellen irányul, sokkal inkább a nemzetiségi kérdés végleges megoldását kívánja előmozdítani. Méghozzá úgy, hogy Torontál vármegye két-három járását a Szeged megyei székhelyű Árpád vármegyéhez csatolnák. Mivel ezzel az intézkedéssel a nyelvterületi határok megszűnnének, el lehetne érni, hogy az idegen ajkú lakosság "az állami élet terén, a közélet terén a magyarsággal közvetlenül érintkezhessen, azzal egybevegyüljön". Pillanatnyilag ugyanis az a helyzet, hogy a Szegedtől mindössze alig néhány kilométerre fekvő Szőreg, Gyála, Szerb-Keresztúr lakóinak csak alig egynegyede tud magyarul. Csak azért, mert Szeged, ez a fajtiszta magyar város "az ő asszimiláló erejét a város falain kívül a közvetlen szomszédságában sem képes éreztetni". Az elképzelés megvalósítása annál is kívánatosabb és időszerűbb, hogy mivel a "magyarosítás" célját szolgálja, Árpád-vezér millenniumi ünnepén – írták az előterjesztést támogató lapok – "gyönyörű harmóniát tüntet fel az ünnepi alkalom és a megünneplés módja között".
Villanyvasút a barackosban
Valószínű, hogy Csongrád vármegye főispánja előterjesztésének hatására készítette el és nyújtotta be nyolc pontból álló memorandumát egy nyugdíjas mérnök, csongrádi birtokos is. Elgondolása szerint Pusztaszer 80 ezer holdnyi területét az államnak haladéktalanul ki kell sajátítania, hogy azon – a Szeged, Mindszent, Csongrád és Kistelek által körülhatárolt területen – Árpád fejedelem emlékére egy "országos város", egy valódi metropolis létesüljön. Ezzel egy olyan, egészséges szellemű város születne, amelyet más területekkel nagy jövedelmű kajszibarackfasorok között robogó villanyvasutak kötnének össze. A csongrádi birtokos szerint az "országos várost" természetesen csak a környéken élő egymillió, tisztavérű, Árpád vezérrel bejött tősgyökeres magyar családdal alapítanák meg. Mindenekelőtt azért, mert így a kormánynak lehetősége nyílna arra, hogy egy minden vonatkozásban "magyar érzelmű nemzetet" nevelhessen magának, s ezzel el tudná érni, hogy az "bármely időpontban síkraszállhasson, és fegyverrel megvédhesse Magyarország területét, még számtalan ezer éveken keresztül".
Az 1907 szeptemberében megtartott Árpád-millennium ünnepségein, amelyeknek előkészületeire Ady reagált, minden az előzetes tervek szerint zajlott. Az ünnepi szónokok közül a legnagyobb sikere annak az országgyűlési képviselőnek volt, aki a tikkasztó melegben több mint másfél órás beszédében Isten áldását kérte az ország vezetőire, és a Halotti beszédet Árpád vezér halotti búcsúztatójaként interpretálta.
A Pusztaszeren, "a magyar Athén fórumán" zajlott eseményekben, s erre Ady félreérthetetlenül utal, fontos szerep jutott egy – élesen Nyugat-ellenes, a magyar faj világtörténelmi küldetését hirdető, magát Európa őrének tartó – mozgalomnak. Természetesen a "levegőben keringő turulokról", a turáni mozgalomról van szó, amelyre a költő – mintegy előre vetítve a néhány évvel későbbi, majd a halála után bekövetkező eseményeket – már ekkor, a Magyarországi Turán Szövetség Pusztaszeri Törzsének tényleges megalakulása előtt felhívta a figyelmet. A törzs tisztségviselői, a törzsrovók, a törzsnagyok, a kincstartók éberen őrködtek a mozgalom eszméinek tisztasága fölött, és fennen hirdették, hogy a magyar faj kiveti magából a modern nyugati szokásokat, vissza fog térni a múlthoz, és a mozgalom segítségével hamarosan meg fogja tenni a lelki megtisztulásához szükséges első lépéseket.
Turáni japánok
Szegeden és Pusztaszeren egyébként gyakran megfordultak a turáni világeszme távol-keleti tudós képviselői. Közöttük volt többek között Jun Sen doktor, a jokohamai egyetem tanára és L. Navari, a tokiói embertani intézet igazgatója is. Mindketten a nyugati emberfajták tanulmányozását tartották legfőbb tudományos feladatuknak, s amikor megérkeztek Magyarországra, fényes igazolását találták a magyar-japán faji testvériségnek. Mint tudományos előadásaikban többször is hangsúlyozták, a két faj közös vonásait leginkább itt, Szegeden és Pusztaszeren, a Tisza menti magyarság őrizte meg legjobban, de a Dunántúlon is találtak olyan vidékeket, ahol a mongol típus csaknem ősi tisztaságban él. Ugyanakkor sajnálattal kellett tapasztalniuk azt is, hogy a magyar fővárosban az ősi, mongoloid típusú emberfajnak már szinte alig van képviselője. A mongol helyett itt igen sok szlávot, germánt, de főképpen zsidót találtak, akik a legcsekélyebb mértékben sem rendelkeztek a jellegzetesen magyar rasszjegyekkel. Így kénytelenek voltak megállapítani, hogy a bevándorolt idegenek igen nagy mértékben rontják a magyar faj tisztaságát.
A Magyarországi Turán Szövetség Pusztaszeri Törzse a húszas év közepétől mind szilajabb lett, ami nemcsak abban nyilvánult meg, hogy az ún. Turán-propagandaestélyeken a jobboldali pártok és egyesületek egyre nagyobb létszámban képviseltették magukat, hanem abban is, hogy a szövetség szenvedélyes hangon tett hitet a turáni eszme mellett – a nyugati civilizáció ellenében. Úgy, ahogy a törzs egyik tagja alábbi versében tette:
Turán izent!
Turán izent! – Hallod te, vak Nyugat,
Bűnök bástyája?! Visszahív a róna,
Atyánk a Nap mutat ma új utat,
Nyugat! Nyugat! Ütött a rég várt óra!
Hallod, Nyugat a hozsannák vígságát?
Mit zengenek az örök fénylakók?
Kelet ma újra megvetette lábát,
Levetkőzte szorongató, vak átkát,
Reszkessetek, ti nyugati bakók!
Reszkessetek! Le fogunk csapni rátok!
Keletről kél a nap új hajnal medriben!
Aludni ment az ős turáni átok,
– Ti aljasok, setét lakók! Turán izent! –
Nem bírjátok ki ezt a roppant lángot
És elpusztultok fényességiben.
Az idézett versrészlet nem agresszív hangneme miatt érdemel figyelmet, hanem azért, mert tulajdonképpen benne van minden, amit Ady évtizedekkel korábban megjósolt. Nemcsak a "vak Nyugat"-ot fenyegető szittyák fellépését látta előre, hanem a megszállott főispánokat is, akik az "Árpád vármegye" meg a kizárólag törzsökös magyarok által lakott "országos város" megalapításának őrült lázában égtek, a nemzetiségek kirekesztésének, illetve erőszakos asszimilálásuknak tervét kimunkáló "ordító táltosokat" stb. Mindazt, aminek alapján joggal tette fel a kérdést:
"Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok?"
Erre a kérdésre aztán maga a történelem adta meg a választ. Hiszen a Kelet és a Nyugat között ingázó Komp-ország nemsokára valóban "dühösen Keletnek", a háborúba, a pusztulásba indult.
A romokat szinte még el sem takarították, amikor a településre – a nyilaskeresztes zászlók helyett most nemzeti és vörös színű zászlókat lobogtatva – kisebb-nagyobb csoportok érkeztek. A frissen ácsolt tribünről a szónokok ugyan ezúttal is Keletről beszéltek, csak nem a szittyákról, hanem az onnan érkező hős felszabadítókról meg a szabadságról.
Csupa nyomások, csupa ősök
Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a "magyar Athén fórumát" az új, az előzővel ellentétes ideológiájú rendszer saját legitimációjának érdekében éppúgy felhasználja, mint az előző. Ezt azonban nem valósíthatta meg akadálytalanul. Mindenekelőtt azért, mert Pusztaszer múltját – az előző politikai rendszerben betöltött szerepe miatt – számos dolog (a turáni egyistenhívők őrjítő vallási szeánszai, a MOVE-alakulatok megjelenése és felvonulása stb.) nem kis mértékben beárnyékolta. De hátráltatták a legitimációt Adynak a Pusztaszerről szóló indulatos írásai is. Ám nem sokáig. A kurzus emberei mindezt gyorsan eliminálták. Részint úgy, hogy a település históriáját feldolgozó történeti munkák a nem egészen szeplőtelen múltat egyszerűen elhallgatták, részint pedig úgy, hogy Adynak a Pusztaszerről írt számos cikkében és versében kifejtett álláspontját – mondván: még ha a költőnek a Pusztaszer-kultusszal szemben megfogalmazott álláspontja érthető is, "nem teljesen jogos" – megpróbálták diszkreditálni, legkivált az 1989-ben megjelent "pusztaszer című kiadványban.
És ezután két évvel, 1991-ben alig elképzelhető események játszódtak le Pusztaszeren: szinte ugyanaz ismétlődött meg, mint amit Ady 1905-ben megjósolt. A "magyar Athén fórumán" megint "turulok kerengtek a levegőben". Azaz: Pusztaszeren, mint döghúson a legyek, ismét megjelentek a szittyák, s "ordító táltosokként" újra az egyiptomi és mezopotámiai őshazáról, a Kárpát-medencében tízezer éve alakult magyar birodalomról, az árja származású, kőházakban élő, a napot imádó és az emberiség ősnyelvét beszélő magyarokról szónokoltak.
A költő 1905-ben írt sorai látnokiak: nemcsak a szittyák bukkantak fel ismét, hanem kezdtek sorra megismétlődni egyéb, száz évvel ezelőtti kultikus, régi téveszméket megelevenítő események is. Ahogy például a fővárosi tanár 1905-ben megfogalmazott javaslatára Pusztaszer lett a "magyar Athén, a hét vezér szállása, a magyar fiatalság lelki üdülőhelye", úgy lett egy kormánybiztosi javaslatra egész "Magyarország eszmei fővárosa". Vagy ahogy 1905-ben – a magyar szupremácia jegyében – megkezdődtek az Árpád vezér halála millenniumi ünnepségeinek szervezési munkálatai, úgy kezdődtek meg néhány évvel ezelőtt Árpád vezér millecentenáriumi ünnepségeinek (nagyszabású oratóriumelőadás) előkészítő munkálatai is.
Nem nehéz felfedezni azokat a párhuzamokat sem, amelyek a költő halála utáni és a mostani események között mutatkoznak. Abban, ahogy a Magyarországi Turán Szövetség Pusztaszeri Törzse egyházi szertartásának (a szent tűz meggyújtásának) rituáléjára "naptisztelő mágiát" mutattak be (1991), vagy ahogy a Magyar Köztársaság Országgyűlésének elnöke, a mostani, szintén fát ültet, mint egykor tették a protofasiszta MOVE világi szertartásain; ahogy a szónokok a szegedi ellenforradalom vezérét, és annak méltán szigorú és erélyes Nemzeti Hadseregét, valamint Szálasi Ferenc "utolsó törvényes magyar kormányát" méltatják (1996, 1993); ahogy, mintegy legitimálva ezzel a szittya-hun harcosok tiszteletére rendezett Hunniális ünnepségeket, a Magyar Köztársaság elnöke, az előző, az ún. Hunniális ünnepségeken nagy nyilvánosság előtt a szittyák kedvenc ételét "vette magába" (2000) stb.
A "magyar Athén fóruma" tehát, ahogy Ady Endre – áldassék a neve! –, a nagy magyar költő száz esztendővel ezelőtt megírta, részben ma is a "magyar glóbusz nagyszerű ostoba hitében" él.
