A felszínen vagyunk, de hozzápakolhatja a mélységeket, aki akarja

Sorköz

Karafiáth Orsolya írása a Nick Hornby legújabbról.

Miben a legjobb Hornby? Elsősorban abban, hogy rendre ismerős terepre visz. Középosztálybéli alakok szenvedéseit és szenvelgéseit látjuk, de sosem céltalanul: mindig sorskérdések állnak a középpontban: például kamasz szülők dilemmái a Betoncsókban, vagy magukra maradt harmincasok-negyvenesek öregedésparája a Pop csajok satöbbiben. De azért leginkább a házasság az, ami izgatja, ott van a legtöbb könyvében elfuseráltan, szétesetten, megszerelten, túl-nem-élhetőnek tűnően, legjobban talán az Egy fiúrólban, legőrültebben a Hosszú út lefelében, a leglíraibban a Vicces lányban.

De az új Hornby most valahogy minden eddigi hősét összerántva készült;

nincs egy eddig ismeretlen porcikájuk vagy nem kitárgyalt hülyeségük sem. Mindkettőjükkel jóban vagyunk már. Ők Katie Carr és David a Hogyan legyünk jókból (innen befigyel egy gipszes poén is), vagy Annie és Duncan a Meztelen Julietből (innen a megcsalás forgatókönyve ugrott át).

Persze, a szöveg nem regénynek készült, alapja egy sorozat forgatókönyve, de ha már megjelent, talán nem ártott volna pár leírás. Már csak azért is, mert akik esetleg nem mozognak ennyire jól a Hornby-körben, azok is közel kerülhessenek hozzájuk. Mert a beavatottak persze ismerik őket szőröstül-bőröstül, flott és követhető minden, szóval korrekt az egész. De hiába tudjuk, hogy eleve képi megtámasztással kellene számolnunk, fáj, hogy azt a picit nem végezte el a szerző, hogy legalább vázlatos leírásokat adjon a hősökről, helyzetekről.

Vagy nem is Hornby akart könyvet az egészből? Ő csak egy tisztességes forgatókönyvet akart, amire a felkérése szólt?

De ha az Egy házasság helyzete regényként jelent meg, belefért volna például több tagolás a párbeszédeknél, néha ugyanis poéngyilkos, hogy követhetetlen, éppen ki beszél. A tíz rész is kevésnek tűnik, túl direktnek hat így a konklúzió, a tanulságok leszűrése. Mindemellett a dolog működik, tíz kis szkeccs, tíz állapotrajz, tíz hangulat. A felszínen vagyunk, de hozzápakolhatja a mélységeket, aki akarja. Ez is a Hornby módszer része: attól (is) hat, hogy a hősei problémái mindannyiunk (helyesbítek, legtöbbünk, a középosztálybéliek) problémája. Most épp a rogyadozó házasság megreparálási kísérletét követjük szigorúan mindig abban a tíz pillanatban, amikor egy pubban látjuk a párt, mielőtt bemennének a párterápiás rendelésre.

 

 „Hornby-s humora van, olvashatjuk rengeteg kritikában” – indít a magyar fülszöveg. Tény, hogy vannak hasonlóan működő, ilyen rugóra járú agyú szerzők, például Jonas Jonasson vagy Erlend Loe. Persze mindegyikük máshogy nagyszerű, csak a humorhoz való affinitásuk tereli őket egybe, illetve a mód, ahogy felépítik a karaktereket és a szituációkat, amelyek mintha önmagukban hordoznák a komikumot, így olyan egyértelműnek tűnnek a lecsapáskor, noha épp a nyilvánvalóságuk addig le nem leplezett volta adja, hogy akkorát üt egy-egy megjegyzés. Megláthatjuk, milyen kevés kell, hogy kiforduljon egy-egy helyzet vagy kapcsolati reláció. Aztán a fülszöveg folytatódik:

„Ugyan már, Hornby utánozhatatlan.”

És minden idecitált rokon humorú alkotó mellett ez is igaznak tűnik. Főleg ennek az új kötetkének a tükrében, ahol a szerző mintha minden eddigi receptjét bevetné, és nem is igyekezne palástolni a szemfényvesztést. Csavaros bevezetés, de már tudjuk, hol a csapda, olyan egyértelmű az egész. Működik a saját recept, hogyne működne, hiszen Hornby alapból jó. De azért jobban esne több meglepetés, hiszen meg tud lepni, derült ki a legutóbbi regényeiből is. De most mintha nem venné a fáradtságot. Ezáltal ráérezhetünk a gondolkodásának ritmusára, leleplezve, hogy igazán jól valóban csak Hornby tudja utánozni önmagát.

Helikon, 2020, 125 oldal, 2799 forint

Fordította: Tolnai Katinka

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.