Három évvel a szerző korai, és tragikus halála után, 2015-ben indította el a Magvető Kiadó Hazai Attila életmű-sorozatát. A maximalista (és más írások) című novelláskötet (2015), illetve a Feri: Cukor Kékség című kisregény (2017) után most megjelent Hazai legnagyobb terjedelmű – és bizonyos értelemben valóban főműnek tekinthető – regénye, a Budapesti skizo.
A kiadói ajánló „kultikus” regényként hivatkozik rá, ami nem biztos, hogy a legpontosabb jelző a műre (és annak sorsára), az ugyanakkor kétségtelen, hogy az eredetileg 21 évvel ezelőtt megjelent regény nyomban rendhagyó státuszt vívott ki magának, és azóta is maradt körülötte annyi kérdés (amit a tavalyi Hazai-konferencia is bizonyított), hogy érdemes legyen ismét elolvasni.
| ||
A Budapesti skizo története a fülszöveg szerint a következőképp hangzik: „A regény főszereplője, az Amerikából hazatelepült Feri, aki drogokkal próbálja egyhangú hétköznapjait színesíteni, beleszeret Krisztinába. Ő pedig segíteni szeretne a fiúnak. Feri a speed hatása alatt fejből mondja el készülő regényének történetét, érzékeltetve nem csupán neki, hanem nekünk, olvasóknak is, hogy milyen az igazi alak- és elbeszélésteremtő írói nyelv.”
Hazai, röviddel a regény megjelenése előtt interjút adott a Mancsnak, s abban Szőnyei Tamás kérdésére („Beszélnél az új könyvedről?”) úgy válaszolt: „Ez a legfontosabb dolog az életemben.(...) Nagyregény, két évig dolgoztam rajta, alapvetően a főszereplője egy napjáról szól. 25-28 év körüli, értelmiségi zenész junkie. Jó anyagi háttérrel rendelkezik, Amerikában nőtt fel, két-három hete van itt, Pesten, be is csajozott. Ezen a napon nagyon sok anyagot nyom magába, speedet kever fűvel meg hasissal. Ennek a tudatállapotnak a belső megvilágítása a regény.”
Én mondjuk szeretek érthetően fogalmazni (Hazai Attila író)
Néhány hete vetítik a Blue Boxban a Krémes érzések című dokumentumfilmet, melynek rendezője, Kopper Judit Hazai Attilát eresztette rá két fiatal vállalkozóra, lássuk, mire mennek egymással.
A könyv aztán egy csapásra megosztotta a kritikusokat és az olvasókat is: vagy imádták, vagy gyűlölték, reflektáltan járható befogadói középút akkoriban nem nagyon mutatkozott. Bán Zoltán András emlékezetes ledorongolásában (A legboldogabb magyar író) posztmodern pöttyös könyvnek nevezte a regényt, az ő írására reagáló Farkas Zsolt viszont Bán kritikusi nézőpontját vádolta meg azzal, hogy nem vet számot a kultúra változó fogalmával és kódjaival (A második legboldogtalanabb magyar kritikus).
Egy évvel később a kortárs irodalom meghatározó kritikusai jöttek össze, hogy a Magyar Irodalom Házában rendezett ankéton (ennek lejegyzett szövege szintén megjelent a Mancsban) megfejtsék, miről is szól a Hazai-ügy.
Hiszen üggyé vált addigra Hazai prózája, és a vita középpontjában épp a Budapesti skizo állt. Pedig, ahogy Németh Gábor idézte fel 2012-es nekrológjában: Hazai „nem akart botrányt, író akart lenni, kolléga”. Az akkor megjelenő főbb nézőpontok ma is időről-időre felmerülnek a Hazai-olvasásban: minimalista narráció kontra ügyetlen nyelv, valódi történetek hiánya kontra kortárs valóság-kritika, rossz dialógusok kontra szándékoltan roncsolt elbeszélői hang. És a fő kérdés: mit kezdhetünk ezzel az abszurditásig lecsupaszított prózanyelvvel, a mondatmetafizikai-beállítottságú magyar próza hagyománya felől?
| ||
„Esterházyval kezdve felépült egy magyar irodalmi kánon, amelybe, egészen Hazaiig, mindenki kalaplevéve lépett be, bizonyos mértékig elfogadta a játékszabályait, legfeljebb belülről dolgozott ellene. Én nem mondom, hogy az Attila tudatosan hagyta fönn a kalapját vagy sem, nem akarok a szerzői intenciókról nyilatkozni, de úgy érzem, ez a gesztus már túl sok volt” – mondta akkor róla Németh Gábor. Hazai maga pedig úgy nyilatkozott: „A nyelv egy eszköz, amivel közölsz valamit, és lehetnek ugyan szép fodrai meg díszei, de hogy eleve fejjel lefelé fordítsuk – mint ami megtörtént a 70-es évektől a magyar irodalomban –, azt én sohasem akartam.”
2015-ben, A maximalista megjelenése után Sipos Balázs azt írta a Mancsban: „A szürke, kopogós minimalizmus nem formai truváj, hanem a városi alsó középosztály mentális állapota. […] A végeredmény dermesztő. Nincs költészet, nincs pszichológia, nincs filozófia, nincs politika, nincs történelem Hazai Attila szürke Budapestjén.”
Azzal, hogy a Magvető most újra megjelenteti a Budapesti skizót, nem csak arra nyílik lehetőség, hogy végiggondoljuk, mi változott 1997-óta a magyar próza horizontján, de arra is, hogy ezt a szürke Budapestet, a ’90-es évek Budapestjét szemügyre vegyük bő két évtized távolából. Mi abban sem vagyunk biztosak, hogy az idősíkok ilyen találkozásából, a félmúlt és a jelen Budapestjének speeddel, fűvel és minden egyébbel megbonyolított randevújából a jelenkori főváros fog jobban kijönni.
Hazai Attila: Budapesti skizo, Magvető Kiadó, 2019, 360 oldal, 3999 Ft.
Részlet
null
null
