Nemrég megint álldogáltunk valahol egy kicsit, elég hosszú rég után.
Jól lehetett vele álldogálni.
Borostás volt, és mintha kicsit megöregedett volna. Úgy nézett ki, mint aki most jött vissza valami hosszabb útról, lepakolt, és azonnal lejött ide, megkeresni a haverjait. Pepsi-érzés. A falhoz szokott húzódni ezeken a helyeken, mint akinek nagyobb fiúk megmondták, hogy mindig védje a hátát. A lelkére kötötték.
Megbillenti kissé az örökpoharat.
Évek óta nem láttam.
A szája szélén álmos mosoly, egyszerre provokatív és megbocsátó, mint aki mindenkit ismer, ismer téged, mint a rossz pénzt, de elnéz, ez a foglalkozása, elnézi neked az életedet, előre, oda-vissza, orrba-szájba.
Beszélgetni, azt nem nagyon lehetett, már vagy tíz éve legalább, kiderült a beszédről, hogy nem működik, nem működik, hanem fenntartják, neki meg nem volt túl sok kedve fenntartani, csak a mániás szakaszokban, akkor viszont csillogott tőle, mint a jég, zabálta a beszédet, kimondással. Úgynevezett "boldogságpsychosis". Ő nevezte úgy, valószínűleg másolással nevezhette meg, 1996-ban.
"Az adott alkalommal extasisig / fokozódó boldogság állapotában / a betegek kiemelkednek környezetükből, / a mindennapokból, / és általában másokat is / részeltetni akarnak a boldogságban. / Nemritkán istennel jutnak kapcsolatba, / az ő sugallatára válnak elhívatottakká, / az örök béke és igazságosság hírnökeivé. / Az extasis kialakulásával együtt / törvényszerűen megjelenik az izgatottság, / patetikus kifejezés és tartás, sugárzó arc és tekintet." (Kiemelés tőlem.)
Fotó: Pohárnok Gergely
Csak ennyire tudta, hogy mi újság van.
Apropó, újság - az úgy megy, hogy meghalsz, a leggyorsabb megírja, a többiek pedig lenyúlják, mint én a fönti verset a Literáról, magukévá teszik, így most az Attilából hirtelen a kortárs próza "kiemelkedő alkotója" lett, úgy negyvenháromszor jön föl, ha beütöd a Google-ba.
Kiemelkedő, kiemelkedő, kiemelkedő.
Nem volt mindig kiemelve, enyhén szólva.
Kiemelek egy kéziratot, húsz évvel ezelőtt, a mondatkultusz kellős közepén, amikor már "mindenki tud írni, aki ráér" (Kornis). Magyar Napló, Örkény-pályázat, 1992. Szétválogattuk a szövegeket, és hazavittük, A pulóver nekem jutott. Eleve ezzel a címmel novellát írni. Emlékiratok könyve, Bevezetés a szépirodalomba, A pulóver.
Botrányos, nyers, vicces, dilettáns, zseniális. Duchamp Forrása. Vittem be a szerkesztőségbe, hogy nézzék már, mit találtam. Mintha valaki azon dolgozna, hogy bebizonyítsa, a téboly és az irónia egymás formái.
Én úgy láttam, hogy jó. Hogy nagyon jó.
Körbejárt, nem nagyon találtak rá szavakat. Csak az volt biztos, hogy valami fontos történik, valami, aminek nincs meg a helye, azt majd maga fogja magának megcsinálni.
Szerkesztettünk köré később egy különszámot, a brutalitásról.
Botrány lett belőle. Botrányka. "Pár kritikus oly módon foglalt állást, hogy arra azért nincs szükség, hogy valaki egy disznót megbecstelenítsen."
Ezt a kicsi botrányt sem szerette, megijedt tőle.
Nem akart botrányt, író akart lenni, kolléga, ezt a szót gyakran használta is, azzal a komolysággal, amit kizárólag Baksa-Soós interjúiban lehet megfigyelni, amikor a Herceg a művészkollégákról beszél, vagy amikor kollégának nevez mondjuk egy lepkét vagy egy gyíkot.
Másképp akart beszélni.
"A nyelv egy eszköz, amivel közölsz valamit, és lehetnek ugyan szép fodrai meg díszei, de hogy eleve fejjel lefelé fordítsuk - mint ami megtörtént a 70-es évektől a magyar irodalomban -, azt én sohasem akartam."
A Hazai alapvetően egy szelíd, kedves ember.
Volt.
De úgy, azzal a rezignációval, mint a fiúk, akiket a lasztijuk miatt vettek be focizni.
"Van egy ilyen dolog velem, hogy az egész magyar kulturális életet, azokat, akik ezt az egészet képviselik, megátalkodott gazembereknek tartom, akiknek a hasát a saját puskám csövével kéne szétszaggatni."
Pedig tényleg kedves ember volt. Mint egy házigazda a nyolcvanas évek véget nem érő bulijaiban, azzal a kikezdhetetlen reménytelenséggel volt kedves: tudta, a végén persze majd szét lesz verve az egész lakás. Ő meg figyeli közben, hogyan múlik el.
A legjobb képű fiúk még mindig elég jóképű barátjának lenni.
Ott van az egész tabló, bemásolta majdnem minden könyvének a végére. Köszönetet mond "aranyat érő ötleteikért". Kigyakorolták azt az álmos, álnaiv semmittevést, ragadt rájuk a trend meg nyilván a csajok is, akikre még senki nem volt ilyen hatással. Erre kellett szavakat találni. Az élet majd ez a véget nem érő, lassú, unott bulizás lesz, a jobbik fajta szívás, írni, filmet és lapot csinálni, zenélni, csajozni és gondolkozni, mintha "kavicsot szopogatnál" (Hajnóczy), nyilván sose fognak megöregedni. Az egész rendszerváltást nekik találták ki, látszólag. Örök szabadságra lehet menni. Nem kell tovább csinálni azt a bornírt hülyeséget, amit mostanában Magyarországnak hívnak.
Hát, elég gyorsan elmúlt ez is.
Mi tört össze, miért szállt ki, miért hagyta abba. Fölhívtam a közös barátunkat, hogy végül is mi volt. Semmi. Hazaköltözött, üldögélt otthon, egész nap a Spektrumot nézte az apjával. Kibékültek. Az író meg a volt szinkronrendező. Aztán február végén meghalt a papája.
Nézték az oroszlánokat?
Kilépsz az ablakon, mert túl lassan múlik el.
Nincs annyi szeretet a világon, hogy visszatartson. Nincs, nem elég, vagy nem érzékeled. Pedig, látja a lelkünket valami isten vagy sem, elég sokan szerettük őt. Nyilván túl kevesen jól, és túl sokan rosszul.
Fél napig élt még. Maga lehetett a pokol.
Tényleg ebben kéne bízni? Hogy most már akkor a pokol is csak múlt idő? Hogy elmúlt vele együtt? Hogy túl van ezen a kibaszott egészen? Hogy ami megmaradt, az majd fölülírja.
