Versnek készült, Karády Katalin által énekelt híres sláger lett belőle 

Sorköz

Egy mára már alig ismert költő, Nadányi Zoltán írta: "Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte".

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. április 22-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Nadányi Zoltán: Ez lett a veszted

Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte,
e csillagos, mély, forró május este.
Mert ahogy ott csendben álltunk,
lassan összeért a vállunk.
 
Váratlanul rohant reánk
vágyunk, ez a furcsa láng.
Oltsd el hamar, oltsd el hamar,
mert már a húsomba mar.
 
Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte,
e csillagos, mély, forró május este.
Mert ahogy ott csendben álltunk,
lassan összeért a vállunk.
 
Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte,
a lelkünk egybe forrott akkor este.
Vadul, némán fogtuk egymás kezét,
és ezt te már nem téped soha se szét.

És ezt te már nem téped soha se szét.

Rövid hír jelent meg Az Est című lap egyik 1938. októberi számában: „A Vígszínház szerződtetett a drámai hősnői szerepkörre egy fiatal színésznőt, aki még soha színpadon nem szerepelt.” Alig másfél év múlva, első filmjének, a Halálos tavasznak a bemutatása után már mindenki ismerte Karády Katalin nevét.

A Zilahy Lajos sok nyelvre lefordított regénye alapján készült Halálos tavasz szerelmi történet, amely a Karády által játszott Edit kis hazugsága és Iván (szerepében Jávor Pál) heves vérmérséklete miatt nem teljesedik ki. A magát megcsaltnak érző férfi lassan más nő mellett találja meg a boldogságot, de közben enyhén elzüllik, ötszáz holdas birtokát minden­esetre elkártyázza. Amikor a grófi udvarlójával kötendő esküvője előtt Edit végül meggondolja magát, már késő: a férfi nem tudja csak úgy lemondani a saját esküvőjét, és miután – régi szerelme képét nézegetve – búcsúlevelet ír a menyasszonyának, főbe lövi magát.

A film leginkább maradandó része a Karády által énekelt sláger. Ez úgy hangzik fel, mint a Hyppolit, a lakájban a Köszönöm, hogy imádott: a nő énekli a férfinak, miközben saját magát kíséri zongorán. A zenét Polgár Tibor írta, aki többek közt az Ének a búzamezőkről című filmnek és az Egy tál lencsének is zeneszerzője volt: ez utóbbiból már végképp csak a szintén Karády által előadott Gyűlölöm a vadvirágos rétet című slágert őrizte meg az emlékezet.

Az Ez lett a veszted szövegét Nadányi Zoltán írta, akinél nem sok jobb költő lehet, akit ennyire elfelejtettek.

 

Illetve úgy tűnik, Nadányi a költők költője lett: Kosztolányi két cikket is írt róla, Vas István egyet, Tandori pedig tanulmányban elemezte a verseit.

Talán az lett a veszte, hogy rosszkor született, 1892-ben, két generáció közé. Ugyanannyival volt a Nyugat nyolcvanas években született első nemzedékénél fiatalabb, mint a kilencszázas évek elején született másodiknál idősebb. Amellett nem volt se kezdeményezője, se betetőzője semminek, egyszerűen csak jó verseket írt, ráadásul olyan formai könnyedséggel, amit az ilyen irányban igencsak fogékony Kosztolányi úgy írt le, hogy közben a „kellemes” és a „bájos” szavakat próbálta rehabilitálni.

Nadányi társadalmi témák iránt nem sok érzékenységet mutatott, legfőbb témája a szerelem. Ráadásul úgy tűnik, költőként nem is annyira a verseket ihlető nőkbe volt szerelmes, mint inkább magába a szerelembe. Körmenet című versében ez olvasható a szeretett nők ruhájáról: „azt most a holdfény úgy nyilazza, / hogy átüt rajta testük rajza”. A kép nagyon plasztikus, a formát pedig a második sor belső ríme (rajta – rajza), és a szó-, illetve vershangsúlyok egybeesése egészen dalszerűvé teszi. Annál érdekesebb, hogy a maga kissé hányaveti casanovaiságában talán még ennél is emlékezetesebb a következő versszak második sorpárja: „hosszú a sor, nem is számlálom, / csak Mária van közte három”.

A szerelem volt ugyan a fő témája, de érzékletesen tudott írni egy vidéki udvarház zongorájáról is, amelyen nem létező ujjak játszanak: „Keringő, erre halkan forogni kezd a szekrény, / az asztal és a csillár és perdül és csapong, / kering a fal, a padló, mint forgóhinta, kergén / s ficánkol és kitáncol ónlábain a Gond.” A tiszteletes úr című versében így fest külső és belső hangulatot (figyeljünk az első sor végének sajátos szóalkotására és a harmadik sor képére): „Kicsalta most a nap, padon ül és meleng, / a tornyot nézi és a felhős végtelent, / fölötte őszi fény a felhőt lékeli, / mögötte tarlott kert, tarlott emlékei.” De az is remek, ahogy egy átmulatott éjszaka utáni hazaérkezést ír le. A lidérces benyomás az első sor – szerencsés alliterációval megtámogatott – egyszerre meglepő és természetes képéből bomlik ki: „A hencseren hosszára hull a bundám. // S hogy a villanyhoz léptem, hogy eloltsam, / úgy rémlett, mintha bundástul aludnám / a hencseren, arcraborulva, holtan.”

Keresztesi József egyszer érdekes ellentétpárral fogalmazta meg a vers és a dalszöveg közötti különbséget:

ha egy dalszövegben van egy jó sor, akkor az jó dalszöveg, míg ha egy versben van egy rossz sor, akkor az rossz vers.

Az Ez lett a veszted nem jó vers, de jó dalszöveg, amely egy elég jó versből született.

Nadányi Ezüsthálóval foglak című verse 1932-ben jelent meg Herczeg Ferenc lapjában, az Új Időkben. Az történhetett, hogy a vers második szakaszának első soraiban a zeneszerző megérezte a sanzonpotenciált: „Az volt a veszted, mind a kettőnk veszte, / az a csillagos júliusi este.” Ez jó fülre vall, mert a vers egyáltalán nem ebben a tónusban kezdődik, hanem így: „De most megjártad, kedves, most az egyszer, / Ezüsthálóval foglak, nem menekszel. / A csillagos ég hálójába foglak, / nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak.” Az eredeti versből tehát csak az ötödik-hatodik sor maradt, illetve az utolsó – „És ezt te már nem téped soha szét” –, meg még egy fél.

A Csillaghálóval foglak a szerelem születésének éjszakáját idézi fel, ezzel a képpel kezdve az emlékezést: „Kifeküdtünk a csillagfényre ketten, / a zöld kabátot is rádterítettem.” A sanzonban persze Karády nem búghat zöld kabátról, úgyhogy az is kimaradt. A vers utolsó előtti sora is átalakult, és kicsit előrébb ugrott a sanzonban: „Vadul, némán fogtuk egymás kezét”. Az eredetiben még ez állt: „és görcsösen fogtuk egymás kezét”. A dalszövegben a görcsösség képzetére sem volt szükség, repült az is a zöld kabát után.

Kedves Olvasónk!

Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

 

Neked ajánljuk