Magyar Narancs: Bár ez az első regényed, az írás már a 80-as évek óta az életed része. Miért tartott ennyi ideig, hogy belevágj egy regénybe?
Weber Kristóf: Nem vagyok író, nem is igen mertem szépirodalommal foglalkozni, bár próbálkoztam versírással, elég sok esszét is írtam, de ezeket is csak elvétve publikáltam. 2020 nyarán kezdtem el írni végül, és két és fél éven át dolgoztam a szövegen. A kezdőlökést a járványon túl az adta, hogy a Prae Kiadó kiírt egy krimipályázatot. Nem jutottam be a döntőbe, de a főszerkesztő – Balogh Endre – felhívott, hogy, szeretné, ha folytatnám a könyvet a bűnügyi kényszer nélkül. Mégis benne hagytam ezt a szálat, mert azok a könyvek, amelyeket valaha elolvastam, igen nagy százalékban krimik voltak.
MN: Sok önéletrajzi elem akad a könyvben. Kulcsregényt akartál írni?
WK: Nem, de a környezetemben sokan annak tartják. Főleg azok, akik még nem olvasták.
MN: Több szereplőt is tudtam azonosítani, van, aki egyenesen a saját nevén szerepel.
WK: Valóban, néhány elhunyt ember így van jelen a szövegben. A többiekét pedig Mozart kortársainak nevéből válogattam össze. A fiktív figurákat pedig én találtam ki. Mindemellett hasznosnak tartom, ha az olvasók kulcsokat keresnek benne: hátha találnak. De
én inkább pikareszk esszéregényként definiálom a könyvem.
MN: A hősöd, Emil Walz, született Valcz Emil „58 éves életunt impresszárió, amatőr komponista, tőzsdei spekuláns, kisrészvényes”. Hogy építetted fel az alakját?
WK: Saját szakmai tapasztalatom nagyon kevés van benne. Sosem dolgoztam impresszárióként, de még menedzserként sem. Nincs üzleti érzékem, de elképzeléseim azért vannak erről a világról. Ezeket az elképzeléseket írtam le.
MN: A főhős az elitkultúra, azon belül is a komolyzene világában lép színre a regény elején, de merészen teszi le a voksát az underground vagy akár a pop mint városi kortárs népzene mellett. Te is játszottál egy magyar underground zenekarban, a Bizottságban.
WK: Nem játszottam a Bizottságban, ezt a Wikipédia rosszul tudja.
MN: Nem a Wikipédiáról vettem, voltak, akik láttak, hallottak Bizottság-koncerteken a nyolcvanas években, Szentendrén.
WK: Előfordult, hogy néha felmentem a színpadra a koncertjükön, de abban az időben sok együttesben volt jammelés.
A nyolcvanas évek undergroundját azonban zenetörténeti jelentőségűnek gondolom.
Sőt, inkább ezt tartom zenei anyanyelvemnek, nem a bartóki parasztzenét, amellyel persze semmi bajom nincsen, csak talán kevéssé rezonáltam rá, mint ahogyan ez egy Magyarországon élő zeneszerzőtől elvárható lenne.
MN: Mennyire ástad bele magad a nyomozási technikákba?
WK: Semennyire. Tartok is attól, hogy ez a regény egyik gyenge pontja lehet.
MN: Az egyes fejezetek mottójául választott kortárs idézetekkel egy-egy zeneművedre utalsz.
WK: A regénnyel az volt a célom, hogy ráirányítsa a figyelmet a kottáimra. Néhány dalomat ki is adta a Prae a regény online mellékleteként, a többi kottám pedig egy-két kattintással elérhető. Bár komoly publikációnak tartom a rögzített zenéket, elsősorban az interpretált élőzene híve vagyok. Még az elektronikus műveimet is megpróbálom lekottázni. A játszottságom azonban alacsony, egy-egy művemet átlag másfélszer mutatják be. Szerintem azért, mert el sem jut el a zenészekhez egy-egy kotta. A jogdíjat pedig a játszottság és nem a zenehallgatás után fizetik.
Nem azt mondom, hogy nyomorgok, de vannak anyagi gondjaim.
Előfordul, hogy gyógyszert sem tudok kiváltani, hó végén pedig csak szerényen tudok étkezni. Azt reméltem, hogy talán ez a helyzet javulni fog valamennyire, ha a kottáimat felfedezik.
MN: Regényírási technikákat is említettél, Balassa Pétert is felhozod annak kapcsán, hogy hogyan lehet fenntartani hatékonyan az olvasó figyelmét.
WK: Balassa Péternek nem voltam a tanítványa ugyan, inkább barátok voltunk, és sokat tanultam tőle. „Page tuner”, a zenében így hívják a kottalapozót. Balassa értelmezésében lapozási kényszert jelentett, és azokra a könyvekre mondják, amelyeket nem lehet letenni. Defoe-től a Robinson volt ilyen élményem, szóval régi trükk. Én ezt úgy oldottam meg, hogy minden szereplőről már akkor beszélnek, mielőtt színre lép, így az olvasó kíváncsi lesz, és tovább olvas, tudván, hogy az illető meg fog jelenni.
MN: Számomra a legpazarabb pillanat volt az olvasásban, mikor Pécs sétálóutcáján Emil Walzcal szembejön Wéber Kristóf, a város „megközelíthetetlen zeneszerző legendája”, nyakában régi fényképezőgéppel, két fejjel magasodva a járókelők fölé, sajátos eleganciával, bambuszbottal, hosszú kabátban, kalapban. Hús-vér Wéber Kristófként te két évtizedig voltál a városi színház „zeneszerzője”.
WK: Az egy boldog időszak volt. Sajnos elmúlt, így nem szívesen beszélek róla. A fotózás akkor jött az életembe, amikor a Tettye mellé költöztünk. Ott egészen mások voltak a fények, mint a városban. A házam kelet-nyugati irányú, szemben a legtöbb pécsi észak-déli tájolású házzal. Naponta látok olyasmit, hogy lenn az utcán még éjszaka van, de a házak tetején már hajnal.
MN: Két idősíkon futnak a történet szálai: a kezdetek a 80-as évekbeli Pécsre és Budapestre, sőt Bécsbe vezetnek. Innét lépünk át hősünkkel az írói képzelet szülte párhuzamos valóságba. Az olvasót a fejezetek előtt a ma már szokatlan „Ki kicsoda a regényben?” című oldallal segíted.
WK: Először elkészítettem egy vázlatot, amelyhez végig ragaszkodtam. A genogramot azért írtam, mert a próbaolvasóm – Csontos Éva – szólt, hogy túl sok az információ, nem tudni, hogy ki, kinek milyen rokona. Csak így tudtam megoldani.
MN: A könyvben csak úgy sorjáznak az „ízélmények”, sok ország, város és egyes szereplők konyhájába is ellátogatunk. Szeretsz főzni?
WK: Nem, de enni nagyon szeretek, illetve valaha nagyon szerettem. Ma már ezzel is vigyázni kell. Volt egy gasztromán anyósom, hozzá nagyon sok ízemlék fűz, a toros káposztája verhetetlen. A pécsi és Pécs környéki baráti társaságban is gyakoriak a főzések-sütések. Aki a vajszlói Horváth István körmös pacalját nem kóstolta, az nem is élt igazán.
MN: A regény első mondata szerint „Emil Walz impresszárió a halálra készült” – s a történet vége fele még mindig fontolgatja az öngyilkosságot. A regény legvégén mégsem a pisztolyához nyúl, hanem a számítógéphez: megnyitja a kottaszerző alkalmazást. Te magad is tanítod ezt a PTE-en. Milyen új korszakot nyitott a zeneszerzésben a technika fejlődése?
WK: MuseScore a program neve, olyan emberek is megtanulhatnak vele kottát írni és olvasni, akik korábban erre nem voltak képesek, mert nem tanulták meg a szolfézst, vagy a zeneelmélet alapjait. Láttam, hogy a nemrég elhunyt neves nyelvész – Tálos Endre – idős korára milyen remek kottákat készített. De kottákkal én korábban is elég sokat foglalkoztam.
Volt időszak, amikor kazettáról, hallás után kottáztam le együttesek számait.
Ezt afféle népdalgyűjtő tevékenységnek tekintettem, bár ezekből sosem lett egy rendszerezett gyűjtemény: az együttesek feloszlottak, a megrendelők pedig meghaltak.
MN: Mit jelentenek neked a prímszámok, amelyek a hősöd döntéseit nagyban befolyásolják – bár ez olykor inkább tűnik játéknak – ahogy a tőzsdézés is. Vagy ez nálad komoly?
WK: A prímszámok szeretete Borbély Szilárdtól jött. Ő 19 évig volt az alkotótársam, és amikor a fiam megszületett, őt kértem keresztapaságra. A Keringőt is az ő emlékének ajánlottam. Egy ideig valóban kényszeresen tőzsdéztem, de sikerült abbahagynom, mielőtt szenvedéllyé vált volna.
MN: A regényben a szellemi és anyagi dimenziók közt szörfölünk, mivel a főhős filozofikus alkat, aki a könyv végén permanens szkepszisét egy futó gondolat erejéig félretéve, felteszi magának a kérdést: „mégiscsak a szeretet volna az élet értelme?” Ez lenne? Vagy a szerelem?
WK: Szerintem az élet értelme a meglévő folyamatok fenntartása. A szerelem ebbe beletartozik. A szeretet szóval viszont nem nagyon tudok mit kezdeni. Nem hiszem, hogy én mindenkit tudnék szeretni. Megelégszem azzal, hogy nem utálok senkit.
MN: Most mind dolgozol?
WK: Komponálok, írok, fotózom és tanítok, ebben a sorrendben. És készülök a halálra.
