Mindannyian ismerjük a renegát zsaru történetét, aki szembesülve főnökei korruptságával kénytelen leadni jelvényét és szolgálati fegyverét, majd saját szakállára vág bele a piszkos rendszert fenekestül felforgató nyomozásába.
Juan Moreno nemrégiben megjelent visszaemlékezésében (Tausend Zeilen Lüge. Das System Relotius und der deutsche Journalismus – Ezer sor hazugság. Azaz a Relotius-rendszer és a német újságírás) ez a jól ismert rendőrfilmes toposz a hamburgi Der Spiegel magazin szerkesztőségébe költözik.
Főállásban
A történet középpontjában a spanyol vendégmunkások gyermekeként Németországban felnőtt Moreno áll, aki lassan, de biztosan felépített magának egy valamelyest stabilnak tekinthető riporter-karriert: nem sorakoztak ugyan a nappalija vitrines szekrényében nevesebbnél nevesebb újságíródíjak, és jóval negyven felett járó négygyermekes apukaként még azt sem sikerült elérnie, hogy főállásban felvegyék valahová dolgozni.
Úgynevezett állandó külsősként dolgozott a Der Spiegelnek, aki ugyan kap egy havi fix összeget, de főnökei bármikor, akár indoklás nélkül is, felmondhatnak neki. Legalább sokat utazhatott és izgalmas sztorikon dolgozhatott: mivel szülei Andalúziából jöttek, valamelyik főnöke úgy látta, érdemes lehet őt mindenféle „déli” népekhez küldeni – hátha könnyebben szótért velük, mint úgynevezett „bionémet” munkatársai.
| ||
A könyvben megénekelt sztori például azzal kezdődik, hogy Moreno hetek óta követi Latin-Amerikában az úgynevezett „migránskaravánt” (azaz egy sereg kétségbeesett délamerikai anyát és gyereket, akik kilátástalanságukban gyalog indultak útnak az Egyesült Államok felé), amikor is megcsörren a telefonja: új feladat vár rá, a Spiegel társadalom-rovatának vezetése ugyanis azt szeretné, ha összeállna a lap állócsillagával, a díjhalmozó és már leendő rovatvezetőként kezelt Claas Relotiussal, és írnának egy közös riportot. Moreno a határ déli oldalán mutatná be egy nyomorából az Egyesült Államokba menekülő latin-amerikai nő történetét, míg Relotius közben a túloldalon félkatonai határvadász osztagokat kísérgetne.
A sztori hátteréről:
Tavaly karácsony előtt robbant a bomba a németországi Der Spiegel szerkesztőségében: akkor derült ki, hogy sztárújságírójuk, aki december elején negyedjére vehette át a legnevesebb német újságíródíjat (Deutscher Reporterpreis) valójában egy profi hírhamisító.
Bár egy-egy riport megírásához hónapok álltak (volna) rendelkezésére, nagysikerű beszámolói szinte teljes egészében Relotius fantáziájának szüleményei voltak (erről mi is írtunk akkoriban, a történtek apropóján bemutatva az újságírói hazugságok más híres példáit is).
Ez azért volt különösen kínos Németország legelitebb hetilapjának, mert kifelé évtizedek óta azt kommunikálta, hogy az ország legnagyobb tényellenőrző (azaz factchecking) csapata nyálazza át az összes nagyobb anyagot megjelenés előtt – így minimális az esélye, hogy komolyabb hibákat tartalmazzon az a nyomtatott kiadvány, amelyet az olvasók hétről hétre a kezükbe vesznek. A botrány, és az ezt követő belső vizsgálat (amelynek eredményei itt megtekinthetők) viszont azt mutatta, hogy Relotiusnak tettestársak nélkül, egymagában sikerült kijátszania ezt a betonbiztosnak vélt rendszert – és ezen keresztül éveken át az orránál fogva tudta vezetni az ország legkomolyabb szerkesztőségét.
Nem is beszélve az olvasókról
Az esetnek persze nem csak egy komoly vizsgálat lett a következménye, hanem fejek is hullottak: távozni kényszerültek Relotius felettesei és a dokumentációs (azaz tényellenőrző) részlegnek is több munkatársa elbúcsúzott a laptól.
| ||
Relotius pedig visszaadta díjai jelentős részét és bejelentette, elvonul egy klinikára – hiszen állítása szerint kóros hazudozása valójában egy pszichés betegségnek tudható be. Persze Moreno könyve több kétséget felvet ezzel az utóbbi önmosdatással kapcsolatban. Nem hiába fenyegette Relotius ügyvédje perrel a könyv kiadóját – mondván, nem az igazságnak megfelelően számol be a történtekről (miközben Relotius és családja elzárkózott attól, hogy Morenonak elmesélje saját szemszögéből a sztorit, a család felé irányuló megkereséseire egy ügyvéd kommunikálta a nemleges választ).
Az egyik ilyen, Relotiust zavaró rész német sajtóhírek szerint a könyvet záró anekdota volt. Moreno leírta ugyanis, hogy egy Spiegel-újságíró a balhé után telefonon érdeklődött Relotius hogylétéről, mire az egykori sztárszerző azt mondta: egy délnémet klinikán kezelteti épp konfabulációs kényszerét, és úgy érzi, végre a gyógyulás útjára lépett.Másnap viszont ugyanez a kolléga egy titkárnőtől azt hallotta, épp az előbb biciklizett el mellette Relotius, mégpedig (az északon fekvő) Hamburgban.
Mit mesél Moreno?
A könyv érdekessége, hogy Moreno beavatja az olvasókat abba, ahogy közös munkájuk során egyre erősebb lett benne a gyanú, hogy a sztori Relotius-jegyezte részével valami nincsen rendben. Mivel mindketten szerzőként lesznek feltüntetve, Moreno személyesen is érdekelt volt abban, hogy ne jelenhessen meg egy alaptalan állításokat tartalmazó riport, és nekiállt ellenőrizni a problémás történetrészt (annak ellenére, hogy szerkesztője jelezte, Morenonak csak szállítania kell a maga részét, a két történetszál összedolgozásáért már Relotius felel).
Az olvasók tudatos félrevezetésére ekkor még nem mert gondolni: azt hitte, a nála jó tíz évvel fiatalabb sztárkollégát félrevezették forrásai, remélve, hogy kitalált és elferdített történeteik révén megtrollkodhatják a fősodratú médiát. Az amerikai határnál portyázó félkatonai csapatok ugyanis arról híresek, hogy (pár haknizásból élő és pénzért interjúkat adó kivételt leszámítva) kerülik a sajtót, miközben Relotiust látszólag meglepően gyorsan maguk közé engedték – sőt, még konkrét bűncselekményeket is bevallottak neki.
| ||
Amikor Moreno a kételyeit jelezte, meglepetésére munkatársa nagyon indulatosan reagált – sőt azzal vádolta, irigységből próbálja fúrni, mivel ő maga semmi izgalmasat nem tapasztalt a határ déli oldalán. Ebből nyilvánvaló lett számára, hogy nem Relotiussal összefogva, hanem pont kollégája ellenében kell majd rájönni, mi is a valóság.
Az ezt követő kétszáz oldalon aztán Moreno gyönyörűen leírja, hogyan csaptak össze a feje felett a hullámok. Miután gyanúja erősödni kezdett, hogy tudatos hamisítás történt, komolyabb nyomozásba kezdett. Beszélt határvadászokat ismerő újságokkal, végigrágta magát Relotius korábbi történetein, a legfrissebb képzelt riportja helyszínére elutazott, és megkereste az állítólagos forrásokat (párról volt archív fotó a cikkben, bár a neveik és a hozzájuk kapcsolódó történetek soha nem feleltek meg a valóságnak).
Hátuk közepére
Felvette a kapcsolatot a feletteseivel is, de a fontosabb vezetők – Relotius pártfogói, akik éppen egy komoly előléptetés előtt álltak – a hátuk közepére sem kívánták ezt a balhét, így a vádakat (illetve a könyvben részletesen bemutatott bizonyítékokat) egyszerűen továbbították a megvádolt szerzőnek, aki addigra számos bizonyítékot hamisított ártatlansága (és a sztori támadhatatlansága) alátámasztására.
Morenónak pedig hamar tudtára adták: ilyen súlyos vádak után már nincs visszaút, valamelyiküknek távoznia kell a laptól. Hogy melyiküknek, az eléggé nyilvánvaló volt mindenki számára. A tét ekkorra már Relotiusnak is hatalmas volt: ez lett volna az utolsó saját sztorija mielőtt rovatvezetővé nevezik ki, így sokévnyi hazudozás és ügyes nyomeltakarítás után (csak külföldön készített riportokat, lehetőleg személyes történeteket mesélt el – amelyeket nehezebb ellenőrizni, minta a statisztikákat vagy a nagypolitikai történéseket –, és mindig kiharcolta azt is, hogy a cikkeit csak előfizetők láthassák, valamint semmiképpen ne legyenek lefordítva angolra) különösen kínos lett volna a célegyenesben elbukni.
Hogy mégis miért fordult a történet happy-endbe, azt inkább nem is szpojlerezem el, bár az ügyről írott újságcikkekből könnyen rekonstruálhatják azok, akiket érdekel, de nem fér hozzá a jelenleg még csak németül olvasható könyvhöz.
Fake-news ez?
Fontos a végén megjegyezni, hogy Moreno – aki továbbra is a Spiegel külsőse – nem titkolja, hogy maradtak benne tüskék az ügyet követően, és kicsit még mindig neheztel a szerkesztőségére. Viszont hangsúlyozza, hogy a Relotius-ügy nem a Spiegelről állít ki rossz bizonyítványt, és nem is egy fake-news sztori, hiszen a címszereplőnk csak személyes sikereket akart elérni a hamisításaival: sikeres újságíróvá válni és a saját karrierjét beindítani.
A képességei viszont nem voltak meg hozzá, hogy ezt egyenes úton is összejöjjön – legalábbis erről árulkodnak Moreno szerint Relotius korai cikkei. Szerinte a fake-newsnak nevezett tartalmak szerzői tudatosan félre akarják olvasóikat vezetni, és meg akarják változtatni, amit az emberek a világról gondolnak (vagy épp erősítenék a meglévő előítéleteit), miközben Relotius cikkein nem látszik effajta szándék.
Ő minden megrendelőnek azt adta, amire igényt vélt látni: amikor a Der Spiegelnek írt, akkor kiszámíthatóan hozta a marginalizált csoportokról szóló elnagyolt, giccses történeteket vagy épp szállította a Trump-korszak buta, idegengyűlölő amerikai redneckjeinek jellemrajzát. Amikor viszont az erősen jobbra húzó Cicero magazinnak írt, előszeretettel alkalmazott maga is rasszista toposzokat – például a Balkán visszamaradott népeiről –, gondolván, hogy ezzel nagyobb sikert ér el a célközönségnél.
Kérdés mindezek után, hogy milyen hatással lesz a történet a (német) újságírásra. Eddig azt látjuk, hogy a meglévő olvasók között talán kevésbé okozott bizalomvesztést a balhé, inkább a fősodratú sajtó kritikusait erősítette meg abban, hogy előítéleteinek lehet igazságalapja. Előbbi feltehetőleg annak is köszönhető, hogy a Der Spiegel vezetése példamutatóan kezelte az ügyet, egy pillanatig sem tagadta, hogy a szerkesztőség követett el hibákat, és komoly felderítőcsoportot jelölt ki a szégyenteljes történet felgöngyölítésére (aminek révén például kiderült, hogy az inkriminált szerzőnek alig volt olyan riportja, amely ne tartalmazott volna fikciós elemeket).
Sőt azt se tagadta, sokiáig inkább Morenót rakta volna ki a laptól. Azt, hogy a szerkesztőségek (legyen szó a Spiegelről vagy másokról) milyen hosszabb távú következtetéseket vontak le belőle, illetve mit tesznek annak érdekében, hogy megőrizzék olvasóik bizalmát, 11 hónap távlatából még nehéz megmondani.
Juan Moreno: Tausend Zeilen Lüge. Das System Relotius und der deutsche Journalismus. Rowohlt, Berlin, 2019, 288. o.
