Valójában se kicsi nem volt, se kövér, és bombagólokat is ritkán rúgott; a labda inkább begurult, bepattant, besuhant – s ezt Müller lábát vagy fejét érintve majdnem mindig megtette. A tömzsiség benyomása furcsa alkatából adódott, rövid erős lábához és karjához képest („mihez kezdjek én egy súlyemelővel?” – mondta még Čajkovski) hosszú felsőteste volt; néha pár kilót felszedett, de azonnal le is adta, mert a becsvágya mindennél erősebb volt. Ha róla beszéltek, egykori társai a Bayernben, illetve a válogatottban, Sepp Maier, Uli Hoeness vagy Jupp Heynckes mindig ezt a tulajdonságát emelték ki elsőként, és soha nem felejtették el megemlíteni, hogy az edzésen a kétkapus játék addig tartott, amíg Müller csapata nem nyert; különben ez a rendkívül szerény, visszahúzódó fiú fékezhetetlenül dühbe gurult.
Az 1945 novemberében született Gerd Müller a gól megszállottja volt már gyerekkorától fogva, s ugyanúgy intuitív utcai focistaként nőtt fel, ahogy a legtöbb világ- és Európa-bajnok nyugatnémet kortársa. Nem tanulta a taktikát, a gépies labdajáratást, gyűlölte a hosszú futásokat (amikor 1978-ban az MTK ellen Pesten játszott, „magánmérések szerint nem futott többet a mérkőzésen 300 méternél”, írta a Népszabadság), s csak azt gyakorolta, ami közvetlenül szükséges volt a góllövéshez: a gyors fordulásokat, a lövést minden helyzetből, a kényszerítőt, a fejeseket. Villámgyors helyzetfelismerés és reakciók jellemezték a játékát, a legszűkebb területen kontrollálta a labdát, s nem lehetett elvenni tőle, ha háttal állt az ellenfelének. Tulajdonképpen az egyetlen ellenszer a szoros emberfogás lehetett vele szemben, de általában ez is kevés volt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
