Vitray Tamás

A kobold

Az én Milákom

Sport

Nagyon kedvelem Milákot. Nagy dolog – mondhatja bárki, jóformán pillanatok alatt lett világsztár a zseniális úszófiú, aki szinte hendikep versennyé változtatta a 200 méteres pillangóúszás tokiói olimpiai döntőjét, és aki pillanatnyilag a magyar úszósport további sikereinek még „hosszújáratú” letéteményese.

Mindezért csodálom, rajongva figyelem egyedülállóan harmonikus úszását, ki nem hagynék versenyt, amelyen láthatom, és kétségem nincs afelől, hogy hamarosan felülmúlja Dresselt vagy bárki mást, és övé lesz 100-on is a világcsúcs.

Hatvanéves pályafutásom során kitüntető szerephez juthattam a magyar úszósport legnagyobbjainak révén. Sikereiknek fénysugarából – mi tagadás – rám is vetült egy-egy kéve. Sohasem volt alkalmam ezt megköszönni az elmúlt fél évszázad nagy bajnokainak, de remélem, tudják, hogy hálás vagyok a sorsomnak, hogy krónikásuk lehettem.

Mindez – sajnálatomra – nem adódhatott meg nekem Milák Kristóf esetében, de ez természetesen érthető. Az idő múlása ugyebár… Amikor azt mondtam, hogy nagyon kedvelem, gyorsan azt is meg kell vallanom, hogy mind a mai napig egyetlen szót sem váltottunk, nem is találkoztunk személyesen, egy légtérben is mintegy húsz méterre voltunk legközelebb egymáshoz. Egyetlen alkalommal… Viszonyunk tehát nem egyéb, mint sztársportoló és szurkolója.

Hogy mégis hogyan alakult ki bennem ez a több mint rokonszenv, ha egyszer nem elsősorban az eredményei, a zseniális teljesítménye alapján?

Minden más alapján. Kezdve a bevonulá­sai­tól, egészen a célba érkezés utáni „pantomimig”, a győzelmek utáni gyors interjúk előtti és alatti arcjátékig, az interjúk hol szelíd, hol nem annyira szelíd, nemegyszer pedig alig követhető megfogalmazásáig. Ami talán a legerősebb hatást tette rám – a nyilvánvalóan és egyértelműen kitűzött nagy célok vállalása. Ki látott már újdonsült olimpiai bajnokot a győzelem pillanatában azon bosszankodni, hogy az ideje nem világcsúcs, hol­ott ő így tervezte?! Mellesleg a világcsúcs, amely így érvényben maradt, szintén az ő nevéhez fűződik. A különös mindebben még az is, hogy másnál talán én is túlzásnak, túlburjánzó önbizalomnak tekintettem volna ezt, de azon kaptam magam, hogy vele sajnálkozom, amiért csalódott. Egy olyan olimpiai arany megszerzésének pillanatában, amelyet magyar úszó soha eddig nem tudott elnyerni. Vagy amikor a 100 pillangó esélyeiről kérdezték, és ő őszinte elismeréssel, tisztelettel beszélt amerikai ellenfeléről, Caeleb Dresselről, szavait így fejezvén be: …az bizonyos, hogy egy ekkora klasszis nem lesz harmadik!! Tetszenek érteni, ugyebár?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.