Erdei Zsolt: Tízéves koromig Dunakeszin éltünk, addig semmilyen kapcsolatom sem volt a sporttal. Szabad időmben inkább bandáztam vagy cselőpókokat fogtam a lyukból. Vagy a háziállatainkkal foglalkoztam, imádtam az állatokat! Voltak csirkéink, kacsáink, volt kutyám, teknősöm, halam, papagájom és zebrapintyem is. Reggel hatkor az volt az első dolgom, hogy kint az udvaron bekevertem az ennivalót - áztatott kenyeret kukoricadarával vagy néha búzával, mikor mi volt -, aztán friss vizet tettem a kacsáknak a lavórba, majd a tyúkokkal együtt kiengedtem őket a kifutóba. Aztán építkeztünk a nagyszülői ház mellé, és amikor nem volt iskola, ott dolgoztam. Nyári szünetben például reggeltől estig sittet pucoltam, téglát rakodtam, alapot ástam, vagyis mindenben segítettem a nagyapámnak. Nagyon sok munkája volt abban a házban, amit el kellett adnunk, amikor fölépült, mert a szüleim elváltak. Édesapám ivott, amit anyukám sok vita és néhány verekedés után megelégelt. Újpalotára költöztünk, iskolába is oda kellett járnom, és ez elég nehéz váltás volt az életemben. Ötödikes voltam. Barátaim Dunakeszin voltak, Újpalotán pedig elég nehéz volt újakra szert tenni, mivel a gyerekek mucsaröcsöginek csúfoltak. Elég sok zűröm volt a suliban, összeszólalkozások, verekedések, igazgatói figyelmeztetés. Rossz volt a magatartásom, leromlott a tanulmányi átlagom, nem voltak túl jó kilátásaim. Tíz és fél éves lehettem, amikor a nevelőapám olvasott egy újsághirdetést az Esti Hírlapban - amiért mindig engem szalajtott el, 1 Ft 80 fillérbe került -, hogy a KSI rengeteg sportágban tart felvételit. Gondolta, levisz, mert a rengeteg energiámmal úgysem tudok mit kezdeni, csak a téren kóborlok. Két sportágat kellett megjelölni az űrlapon, és hogy meglegyen a kettő, én behúztam az atlétikát is, de igazából birkózni szerettem volna, csak az pont nem volt. A nevelőapám szerette a bokszot, mondta, próbáljam ki, ha nem tetszik, abbahagyom. Féltem tőle, hogy betörik az orrom, aztán amikor lementem az edzőterembe, minden félelmem elmúlt. Szerelem volt első látásra.
Magyar Narancs: Mi fogott meg benne?
EZS: Egyrészt az edzők, Fehér Miki bácsi és Szakos Jóska bá. Másrészt a miliő, hallottam a bokszzsákok csörömpölését a teremben, éreztem az izzadság és a száradó ruhák szagát az öltözőben. Az ökölvívás fantasztikus sportág. Nem is mondok bokszot, mert itt tényleg az van, hogy az öklöddel próbálod meg legyőzni a másikat, és mint férfi a férfival, szemtől szembe mérkőztök meg egymással. Ráadásul nagyon összetett sportág, ami sok mindenre épít: erőre, ügyességre, állóképességre, gyorsaságra, stratégiára. Ezekből áll össze a nagy egész. És amikor idővel eljutsz odáig, hogy összeállt, és erre ráérzel, onnantól megy igazán. A bunyóval aztán sok minden megváltozott.
MN: Te is?
EZS: A suliban továbbra sem voltam jó gyerek, de nehéz úgy jónak lenni, ha állandóan azzal csesztetnek, hogy paraszt vagy. De ezekben a kakaskodásokban én már csak megvédtem magam, én nem provokáltam, hiszen lett egy rendszeres elfoglaltság az iskolán kívüli életemben, ahol le tudtam vezetni az energiáimat, a feszültségemet. Lenyugodtam. De azért hetedikben - miután Káposztásmegyerre költöztünk - írt egy levelet az igazgatónő a szüleimnek, hogy legyenek szívesek másik iskolát választani nekem. Mire a nevelőapám visszaírta, hogy Haynau már nem él. Végül abban maradtak, hogy a hetediket még befejezem Újpalotán, nyolcadikban pedig átmegyek a Csanádi Árpád Központi Sportiskolába.
MN: Otthon milyen voltál?
EZS: Nagy gond sosem volt velem. 10-11 éves voltam, amikor a két kishúgom született, és a pelenkázástól az altatásig mindenből kivettem a részem. Vagy anyunak rendszeresen szedtem virágot. Jó, Újpalotán már a kertekbe nyúltam be értük... Egyszer anyu a rendőrséget is hívta, mert elkóboroltam virággyűjtés közben, és elég későn értem haza a hatalmas csokorral.
MN: Azért örültek?
EZS: A nevelőapám kiabált, hogy hol voltam, egy pofon is elcsattant. Később már nem tudott megütni, pedig akkor is lendült a keze, amikor takarítás után úgy zártam be az 1200-as Ladánkat, hogy a kulcsot bent felejtettem. Nem tudott eltalálni, mert addigra már tudtam, hogyan kell elhajolni.
MN: Nálad hogyan állt össze a "nagy egész"?
EZS: Az edzőim szerint tehetséges voltam, szerintem inkább szorgalmas. És ma is az vagyok: lejönnek az ifjú titánok az edzőterembe, és leesik az álluk, hogy 36 évesen milyen munkát végzek. Egyik sem tudná megcsinálni. De mindig ilyen voltam, talán azt, hogy nem voltam kiemelkedően ügyes, a szorgalmammal kompenzáltam. Amikor aztán ráéreztem, kezdtem ügyesedni, de sosem abból boldogultam. Belőlem a szorgalmam, a gyorsaságom és az átlagon felüli, de nem kiemelkedő ügyesség hozta ki a viszonylagosan jó bokszolót.
MN: Mi akartál lenni?
EZS: Profi világbajnok. Ez volt a gyerekkori álmom. Mert kisebb koromban, aki jól teljesített edzésen, az a Ring Magazinból kivágott fekete-fehér fotókat kapott, amiken a régi nagyok pózoltak: Roberto Duran vagy Joe Louis, a Barna Bombázó. Én mindig jól teljesítettem, ezeket a képeket gyűjtöttem, én is olyan akartam lenni. Persze Sydney a mai napig egy óriási tüske. Két és fél hónappal előtte Eb-t nyertem, Európa legjobb bokszolójának választottak, elvileg én voltam a favorit. Csak amikor az Eb-győzelmemet ünnepeltük, elcsúsztam egy kergetőzésnél, és eltört a térdem. Aztán, amikor már végre kocoghattam, eltört az orrom a németek elleni csapattalálkozón. Szinte ki se láttam a fejvédőből, de csináltam tovább, négy kilót adtam le egy-egy másfél órás edzésen. Akkora volt bennem az akarás, hogy túledzettem magam. Úgyhogy csoda, hogy a bronz meglett.
MN: Az első meccsedre emlékszel?
EZS: 13 éves voltam, és elég tapasztalatlan. Szigetszentmiklóson volt az úttörő-olimpia területi versenye, lehéveztünk, mert másra nem volt pénz, még bokszcipőnk sem volt, sportcipőben bokszoltunk. Szóval megérkeztünk, lemérlegeltünk, és vártuk a délutánt, mert a meccseket akkor rendezték. Állati éhesek voltunk, de mivel a közeli étteremben vagy 3 órát kellett várnunk a ham and eggsre, visszamentünk a tornaterembe, és rohangáltunk, meg tarzanosat játszottunk a lelógó köteleken. Mire jött a mérkőzésem - a 46. meccsben voltam -, alaposan elfáradtam. Bementem a szorítóba, és a 2. menet után azt sem tudtam, hol vegyem a levegőt. Viszonylag szoros pontozással kaptam ki, és meg is törtem egy kicsit, hogy ha nem tudok nyerni, nem akarom ezt csinálni. Aztán 14 éves koromtól nem nagyon volt olyan verseny, amit nem nyertem meg. 1992-ben jött az első igazi, nemzetközi siker: junior Európa-bajnok lettem Skóciában. Átkerültem a felnőttekhez, és ott szembesültem először azzal, milyen ez az egész. Csak egy pattogós gyerek voltam a 26-30 éves, szőrös férfiakhoz képest. Megnyertem a '93-as magyar bajnokságot, de a törökországi Eb-n kikaptam. Mert 19 évesen igazából csak egy vehemens kis suhanc voltam a gyerekkori tűzzel, hogy mindent megteszek! Mert kevés volt a gógyim. Az volt az első, és remélem, utolsó kiütésem.
MN: Hogy történt? És mi van olyankor?
EZS: Egy akkor még török állampolgárságú srác volt az ellenfelem, akit nagy erőkkel támadtam, de az első menetet elveszítettem. A másodikra úgy mentem vissza, hogy akkor most lesarabolom, de egyszer csak megfogadott egy jobbegyenessel. Pont állon talált, fejjel a padlóba fúródtam, a fejem érte legelőször a földet. De érdekes, hogy tudatomnál maradtam. Mert akit kiütnek, vagy legalábbis K. O. közeli élménye van, tehát nem is kell, hogy lemenjen padlóra, amnéziás lesz. Én tökéletesen emlékszem az egészre: elsötétült előttem minden, de tudtam, hogy a padlón vagyok, és rajta fekszem az egyik kezemen. Hallottam a távolból a közönséget, és egy gongszót a fejemben. Szűnni nem akarót. Gondoltam, ki kéne venni a kezemet a testem alól, és ez végig is ment az agyamon, de nem bírtam, a testem nem engedelmeskedett. Csak 3-4 másodperc múlva. Akkor elkezdtem föltápászkodni, de a bíró nem hagyott. Anynyira súlyos kiütés volt, hogy el se kezdett számolni.
MN: A '97-es budapesti vb-győzelmed milyen volt?
EZS: Akkor már Klein Csaba volt az edzőm, akivel nagyon jól megértettük egymást, és aki úgy hitt bennem, mint soha senki. Fél évvel a világbajnokság előtt felvetette, mi volna, ha elmennék egy pszichológus ismerőséhez. A családi hátterem nem volt túl stabil, mert ugyan nem laktunk már együtt a nevelőapámmal, azért a zsigereimben benne volt az a sok remegéssel töltött év, amikor rendszeresen verte anyut, ha én nem voltam otthon. Elmentem dr. Fischer Miklóshoz, aki semmi mást nem csinált, csak meghallgatott. Meghallgattak volna otthon is, csak otthon én nem beszéltem. Egy kívülállóra volt szükségem. Hihetetlen változáson mentem keresztül a ringben: az addigi heves, hektikus, csapkodó, mindenen keresztülgázoló bokszolóból higgadt, nyugodt, flegmatikus ember lett. Nem lehetett a nyugalmamban megzavarni. Semmivel. Az elődöntőben például azzal a német gyerekkel bokszoltam, akitől úgy kaptam ki '95-ben a berlini vb-n, hogy én voltam a jobb, csak ő volt otthon. Most is ő vezetett 1 ponttal a 4. menet után, holott most is sokkal jobb voltam. És akkor előjött belőlem a düh. De ez már egy kontrollált düh volt, teljesen más. És ahogy beléptem az 5. menetre a szorítóba, odavertem egy sorozatot, fordítottam, és bekerültem a döntőbe, ahol a kétszeres olimpiai és világbajnok Ariel Hernandez volt az ellenfelem.
MN: Annak a meccsnek hogy mentél neki?
EZS: Hernandez volt a favorit, rám Klein Csabán kívül senki nem tett volna egy garast se! Nem volt veszítenivalóm, gondoltam, mindent megteszek majd, és ha lesz egy szalmaszál, abban megkapaszkodom, de az esélytelenek nyugalmával léptem a szorítóba. Ott aztán akkora pofont kaptam, hogy hátracsuklott a fejem, és a bíró elkezdett rám számolni. Nem éreztem jogosnak, hiszen nem voltam megütve, de ahelyett, hogy fölháborodtam volna, ránéztem a bíróra, és kinevettem. Nyugodt voltam. És ettől tudtam aztán megnyerni a mérkőzést. 3-1-re vezettem a 4. menet után, aztán az 5.-ben elindult, mint a tornádó. Jött előre, csitt-csatt. Ütött, levédtem, és puff, bevágtam neki egy balhorgot. Megingott, rászámoltak, plusz 1 pont nekem. Megint jött, csapkodott, de én akkor már ide-oda ugráltam, majd megszólalt a gong. Leírhatatlan érzés volt. Ha egész pályafutásom alatt ez az egy győzelmem lett volna, akkor is úgy érezném, megérte ez a 25 év! Ma már más az örömöm.
MN: Mi?
EZS: Arról álmodom, hogy veretlenként fejezzem be a profi pályafutásomat. És ahogy közeledik a vége, úgy nő a vereségtől való félelmem. Ezért ma már inkább megkönnyebbülök, óriási kő esik le a szívemről a mérkőzéseim végén. De a profi boksz más, ez már nem ugyanaz, mint amit én az amatőrben szerettem. Ott olyan összetartozás, közös szurkolás és eufória volt, ami a profiknál nincsen. Itt mindenki magának csinálja.
MN: Mennyire volt nehéz belerázódni abba az egészbe?
EZS: Nagyon. Németül egyáltalán nem beszéltem, és bár Kokó ott volt mellettem, és segített mindenben, azért a fő program neki is az edzés és a pihenő volt, nem lóghattam egész nap a nyakán. Edzésen könnyebben boldogultam, nem értettem ugyan, mit mond Sdunek, de a gesztikulációjából ki tudtam találni, mit akarhat. Egyébként óriási edző, és kiváló pszichológus. Kész bokszolóként kapott, de át kellett formálnia a profi bokszra. Azt, hogy milyen vagyok, úgy tesztelte, hogy beküldött 2 menetre kesztyűzni Dariusszal. Gondoltam, játszadozunk majd, mint amatőrben, de ő csak jött előre, piff-puff. Az amatőrből hozott hatos-nyolcas kombinációkat vertem a fejére, ami úgy járt, mint a keljfeljancsi. Így indultunk Fritzcel, és aztán innen építgetett föl, szépen, türelemmel. Minden győzelmemben nagy szerepe van.
MN: Melyik volt a legnehezebb?
EZS: Két nagyon nehéz meccsem volt a profik között. Az egyik 2005-ben, amikor törött bordával bokszoltam Sahnoune ellen. A 6. vagy 7. menetben azt mondtam, nincsen tovább. Gondoltam, magamtól azért nem megyek le, üssön ki! Leraktam a kezem, odatartottam a fejem, de amikor ütött, mindenféle tudatosság nélkül elhúztam. Megint ütött, megint elhúztam. Még mérges is voltam, hogy a rohadt életbe, már ezt sem tudom? És akkor egyszer csak visszaraktam a kezem, hogy akkor most összeesésig csinálom! Nem tudom honnan, de nekem olyan akaratom, olyan szívem van, ami mindent legyőz. A tudatomat is. Én akkor is harcolok, amikor az agyam már feladja.
MN: Adsz is, kapsz is, és akkor is fáj, gondolom, amikor nem törött bordával bokszolsz. Lehet közben gondolkodni?
EZS: A fájdalmat általában csak fojtottan érzem, az adrenalin annyira mérsékli, hogy igazából csak pár órával később jön. Onnantól viszont 3-4 napig olyan, mintha átment volna rajtad egy gyorsvonat! Ami a gondolkodást illeti: végig használnod kell a fejedet. Nyilván vannak beidegzett mozdulatok, amik maguktól előjönnek, előhívja őket a szervezeted, a pillanat, mert több ezerszer megcsináltad már, hogy ha üti a balegyenest, kihajolok, balhorog. Erre nem gondolsz, hanem az ellenfél üt, te kihajolsz, és puff. És egyszer csak ott fekszik előtted a másik, te meg csodálkozol, jé, ez mitől van? Vannak ilyenek. De általában egy bokszmérkőzés, főleg a 12 menetes, szépen föl van építve. Készülsz az ellenfélből, megkapod dvd-n a meccseit, és kielemzed: "Aha, balegyenes után leejti a kezét." "Testre nem tud ütni." És ezeket szépen végigviszed, az edződ is elmondja a tanácsait, aztán elmentek iskolázni, és amíg a tenyerét ütöd, ő folyamatosan mondja, mire figyelj. Mindent be tudsz gyakorolni előtte.
MN: Jó, de a másik is. Akkor mi dönt?
EZS: Hogy melyikünk választja ki a jó stratégiát, és melyikünk tudja azt alkalmazni. Minden jó bokszolónak van egy-két olyan tulajdonsága, amiben jobb a többinél, ezekre építi föl a bunyóját. Ali például a gyorsaságára és a lábmunkájára építette, meg az ütéseket is bírta. Papp Laci nagyon kemény volt, nem volt olyan jó a lábmunkája, de nem is volt rá szüksége, mert akit eltalált, az felborult. Az én stratégiám a gyorsaságra épül. Ezt többnyire nem tudják felmérni az ellenfeleim, hiába nézik meg a mérkőzéseimet. "Hú, ez a gyerek gyors, majd figyelek rá." Aztán bemegyünk a szorítóba, és puff! "Hú, a kurva életbe, ilyen gyors ez a gyerek?" És puff, már ott az újabb pofon. Nekem van a leggyorsabb balegyenesem, amit többféleképpen tudok ütni. Úgy, ahogy ritkán ütik. Ha valaki magasabb nálam, mondjuk 190 centi, akkor ki kell számolni, mennyivel hosszabb a karja, mennyi előnyt élvez a távolságban. Nekem olyan balegyenesem van, ami ezt a távolságot áthidalja. Mert én balra dőlve ütök, ami általában egy ellenreakcióm az ellenfél ütésére, betolom az egész vállamat, bedőlök, és ezt olyan gyorsan csinálom, hogy képtelenség egyszerre észrevenni, és elhajolni előle. Csak észrevenni lehet, de akkor már bent van. Még a KSI-ben tanultam, de amatőrben nem nagyon használtam, itt, a profiknál viszont nagyon kijött. Ezzel a balegyenessel mérkőzéseket lehet nyerni. Gondolj bele, van egy nagyon erős ellenfeled, vaddisznó módjára jön előre, és milyen demoralizáló lehet, amikor puff, és hiába keres, megint bekapja! Teljesen összezavarodik, elveszti a fonalat, kizökken a saját stílusából és taktikájából. A balegyenes a világ legfontosabb ütése. Ráadásul az én balegyenesem a legjobb a világon. Legalábbis az én súlycsoportomban.
MN: Van, amit mástól irigyelsz?
EZS: Szeretnék olyan ütőerővel rendelkezni, mint Balzsay Karcsi az ő súlycsoportjában. Persze az lenne a legjobb, ha olyat tudnék ütni, mint Tyson. De lehet, hogy az meg a gyorsaságom rovására menne.
MN: És a másik nehéz meccsed melyik volt?
EZS: Az utolsó, Fragomeni elleni. Két hétig beteg voltam a meccs előtt, infúzióztak, hogy valahogy talpra állítsanak, mert semmiképp sem akartam lemondani. Mert ugyan nem örültem az egésznek, hogy följebb kell mennem egy súlycsoporttal, de nem volt más választásom, bokszolni akartam. És vagy akkor, vagy soha többé! A 4. menetig tartott az erőm, de volt még nyolc, amiben teljesítenem kellett, mert jött előre az olasz, aki ráadásul 8-10 kilóval nehezebb is nálam. Legszívesebben hánytam volna, a 6. menetben könyörögtem magamban, hogy legyen vége, nem bírom tovább. Aztán Fritz odajött, megfogta a fejem, és azt mondta: "Meg tudod csinálni. Csináld meg a fiadért, a családodért, a hazádért!" Pislogtam, fölálltam, mentem tovább. Volt még egy rossz rész, amikor láttam a csajt a kilencessel, de megcsináltam.
MN: Miért nem menedzselt úgy az Universum, mint a többi versenyzőjét?
EZS: Mert nem hittek bennem eléggé. Egy profi bokszoló felépítése pénzbe kerül. Sok pénzbe. És ez eleinte csak ráfizetés, hiszen semmit sem hozol nekik a konyhára, még a tévé sem közvetít. Tehát nagyon sok pénzt kell belenyomni ahhoz, hogy aztán ki lehessen venni. Belém is nyomták, világbajnok lettem, csak az Universum nem ragadta meg ezt a lehetőséget, pedig ott volt a kezében. Mert úgy lettem világbajnok, hogy olyan embert vertem meg, aki legyőzte a híres Darius Michalczewskit. De szerintem ők nem bíztak abban, hogy én ezt a világbajnoki címet olyan sokáig őrizni fogom. Különben úgy nyomtak volna előre, hogy megismerjen a Müller néni is, akinek semmi köze a bokszhoz. "riási nézettséget lehetett volna velem is elérni. De nincs bennem tüske, olyan karriert futottam be az ő segítségükkel, ami itthon sosem sikerülhetett volna.
MN: Lesz még meccsed?
EZS: Meglátjuk. Világbajnoki címmeccsről egyelőre nem nagyon tudunk beszélni, mert akivel az Universum tárgyalásban volt, ez a Campillo nevű gyerek most kapott ki, így ő kiesett a kosárból. Felhozó meccset már nem nagyon szeretnék bokszolni, ha meg nem megy a címmeccs, hozzanak ide egy nagy ellenfelet, Bernard Hopkinst például. Ha kell, én megyek el érte!
