"Kell egy csapat!"
- mondta Minarik Ede, rövidesen azonban ő is szembesült azzal a dilemmával, hogy "kell, kell, de miből?". Száz éve az átmeneti pénzzavar még áthidalható volt a legjobb játékos értékesítésével, de vajon mit tenne most Minarik? Egyáltalán mennyiből gazdálkodik egy kiscsapat Magyarországon?
Képzeletbeli klubunk (a neve legyen: Sehol SE) induljon a megyei II. osztályban (ha budapesti, akkor BLSZ II.). Szerencsére találtunk 22 fociőrültet, aki hajlandó szabadidejében ezt a sportágat űzni, kockáztatva nemcsak azt, hogy esetleges sérülése esetén elesik munkabére jelentős részétől, hanem azt is, hogy ilyen balesetveszélyes hobbi miatt a munkahelye is veszendővé válhat. (Azért érdemes minimum huszonkettővel számolni, mert az MLSZ - szigorúan a jövőt tartva szem előtt - már a hatodosztályban is kötelezi a csapatokat legalább egy utánpótlásgárda működtetésére.)
Jó esetben a Sehol SE településén valaha volt sportélet, így akad sportpálya (tán még a kapu is áll), amit némi társadalmi munkával helyrehozhatunk. (Ha a fővárosban alakul klubunk, akkor pályát kell bérelni. Már ha találunk. Ugyanis a rendszerváltás óta csak a XI. kerületben tucatnyi sporttelep helyén épült benzinkút vagy éppen lakópark. Az egy meccsre szóló bérleti díj tíz- és húszezer között mozog, amiért cserébe máris használható a korábban edzésre [sem] használatos, hátsó, földes grund, nemritkán melegváltásban osztozkodva 2-3 másik hasonszőrű kompániával.)
Ha a pályagondot megoldottuk, hát szépen felöltöztetjük csapatunkat. Olyan mezt érdemes venni, amelyik legalább egy évig bírja a salakos, murvás vakondtúrások-kal történő találkozásokat. Na és persze kell mindenkinek sípcsont-védő, stoplis csuka, néhány labda. Mire minden játékosunk úgy néz ki, mint egy labdarúgó, kiadtunk közel háromszázezer forintot.
Csak ezután vesz komolyan a hivatalként fellépő, eredetileg (értsd: a XX. század elején) a sportolás elősegítésére szervezett MLSZ. Pályahitelesítési díjat kell fizetnünk, ha egyáltalán valamely bajnokságban tervezzük az elindulást. Röpke tízezerért egy többnyire éltes úr sétál egy jót stadionunkban, majd egy év múlva újra megteszi ugyanezt, elvégre a magyar stadion- és pályarekonstrukciós program üteme valószínűsíti, hogy falusi pályánk állapota, mérete, alakja (tán ovális lesz?) évente változik.
Befizetjük az MLSZ-tagsági díjat (kb. húszezer forint évente), és máris tagja vagyunk a szövetségnek, így büszkén nevezzük csapatunkat a hatodosztály versengésébe cirka 60-70 ezerért (megyéje válogatja). Itt viszont egy csavaros dologhoz érkezünk, hiszen ennyiért még csak a Sehol SE mint jogi személy (a cégbírósági procedúráról nem beszélve) szerepelhet a bajnokságban, emellett a játékosoknak egyenként is ki kell váltaniuk a játékengedélyt (természetesen évente!). Mindez felnőttek esetében nagyjából három-, fiatalabbaknál kétezer forint. Imigyen megint fizettünk a szövetségnek vagy hatvanezret. De ne gondoljuk, hogy ezzel az utóbbi másfél évtizedben bevezetett újítással nem járunk jól, hiszen a versenyengedély balesetbiztosítást is tartalmaz cserébe, amiért a focimeccsen szerzett tartós rokkantság esetén közel százezer forintot kapunk (ezt meg a biztosító intézője válogatja!). Természetesen
e horribilis összegért
ki kell szűrni a biztosítási csalókat, így szezon előtt minden játékosnak el kell menni (mondanom sem kell: évente!) sportorvosi vizsgálatra. Ez természetesen nem tartozik az alapellátás széles körébe, hát újra fizethetünk sztárjaink után vagy húszezret.
Mielőtt végleg elszédülnénk, tartsunk egy rövid számvetést! Labdába még nem rúgtunk, de a Sehol SE máris belekerült vagy félmillióba, és ebből közelítőleg kettőszázezer az MLSZ kasszájában landolt.
Végre küzdhetünk a bajnoki pontokért! Persze az élet nem lett olcsóbb. Pályánkat időnként vágatni, locsolni, vonalazni kell. Hazai mérkőzésre kell(ene) tíz rendező, mentőláda, fagyasztó, hordágy stb. Idegenbe pedig el kell utazni. Egy megyei csapat nemritkán 80-100 kilométernyi távolságban játszik. Ha haveri alapon szerzünk csapatbuszt, az is vagy harmincezer meccsenként.
Külön érdemes szólni a bírókról. Az MLSZ örül, ha valaki bíráskodásra adja fejét, így őket is igyekszik jutalmazni oly módon, hogy a megye másik sarkába küldi rangadót dirigálni. Mivel a bírói díjat, a sípmesterek utazási költségét (sőt nemritkán az ezek után járó szja-t is!) a házigazda egyesület fizeti, mindegy, hogy csapatunk otthon vagy idegenben játszik, mindenképpen fizet egy harmincezret. Az irtózatos szurkolói érdeklődéssel számolni sem érdemes mint jegybevétellel.
Gond van akkor is, ha a rangadó hevében az MLSZ-alkalmazott sporttárs túl sok sárga vagy piros lapot oszt ki, mert négy sárga után büntetést kell fizetnünk a szövetségnek. (Persze itt joggal rosszmájúskodhatnánk, hogy csak nem adják ki nekik hétközben instrukcióként a pénzbeszedési megbízást?) Ha nem értünk valamivel egyet, óvhatunk (5000-10 000 forintért), vagy egyenest a felsőbb szervekhez fellebbezhetünk (ez egyből 100 000 forint), vagyis a szövetség döntése ellen, pénzért a szövetséghez.
Nincs az a minden hájjal megkent mosodás, aki számszakilag bírná ezt követni (pedig igazolási, átigazolási díjakról még szót sem ejtettünk), így hát összegezzünk újra! A Sehol SE működése évente belekerül vagy másfél millió forintba! Ebből csak az MLSZ kaszál vagy 700 ezret. Egy megyei II. osztályú csapattól! Cserébe megszervezi a bajnokságot (még szép!), és néha kiír pályázatot hat labdára. (Alternatív pénzügyi megoldásként aligha véletlen, hogy néhány éve pár borsodi partizáncsapat kilépett az MLSZ-ből, és a saját maguk szervezte derbiken kergették a lasztit.)
Mégis, miből finanszírozzák mindezt a miniklubok? 'rültekből. Kell egy fociőrült polgármester, aki hajlandó az óvoda, iskola költségvetéséből lecsípni, kell pár focimániás vállalkozó, kocsmáros, aki néha zsebbe nyúl, és persze kell egy mai Minarik, aki szabadidejét áldozva szervezget. Persze ha nincs szponzor, sok helyen maguk a játékosok dobják össze a fejenkénti évi 70 ezret. Feltéve, ha van miből!
Magyarországon napjainkban pár tízezer igazolt labdarúgó van. Ezek többsége aktív (25-35 éves) vagy öregfiúk korú (30 feletti), a piramis alján a sokat emlegetett utánpótláskorúak vannak a leg-kevesebben. Budapesten 1988-ban még 582 csapat volt, ez a szám napjainkra 150 körülire olvadt. Ugyanez az adat országos viszonylatban: 3323-ból mintegy 2200 egyesület él még. Sok megyében a klubok fele megszűnt, féljárásnyi területeken nincs labdarúgás.
Kovács Péter
Költőpénz
"Az első és második ligában - vagyis a profinak becézett bajnokságokban - szereplő csapatok befizetései a hivatásosok alszövetségén keresztül közvetlenül az MLSZ központi költségvetését gazdagítják" - árulta el érdeklődésünkre Dinnyés Márton, a labdarúgó-szövetség sajtószolgálatának munkatársa. Megtudtuk továbbá, hogy a területi alapon szervezett NB III-nál a területi bizottságok, míg az alacsonyabb, megyei osztályoknál a megyei szövetségek rendelkezhetnek a befizetések nagy része fölött. Egész konkrétan az összeszedett nevezési díj teljes egészében, a játékengedélyi díjaknak pedig körülbelül 70 százaléka marad az adott megyei (vagy Budapest esetében a fővárosi) szövetségek kezelésében. Az MLSZ központja csupán a maradék 30 százalékra és a csapatok tagsági díjára tart igényt. Dinnyés ugyan elismeri, hogy egyes kluboknak gondot okozhat az összegek kifizetése, mégsem sokallja a díjakat. Mint mondta, Magyarország legnagyobb civil szervezete alig kap működési költségére állami támogatást, ezért kényszerül ezen összegeket a saját apparátusának, a bajnokságokat koordináló, szervező bizottságoknak a fenntartására fordítani. Az pedig szerinte mégsem várható el, hogy mindenki teljesen bérmentesen, társadalmi munkában tevékenykedjen.
