Alig néhány napja, hogy (mondjuk Adolf H. számtalan maradandó ötlete egyikeként) fellobbant az olimpiai láng Athénban, s máris számos kellemes tapasztalattal vagyunk gazdagabbak. Hogy csak egyet említsünk: az alig rejtett (nordikus) kultúrrasszizmusra mintegy rácáfolva, még egyetlen, állítólag félkész csarnok sem dõlt rá a versenyzõkre/nézõkre. Mi több, eddig minden zökkenõmentesen zajlik, aki vétkezik, azt pedig szigorúan megbüntetik, legyen bár a szervezõk személyes kedvence - vagy legalábbis így reméljük. Az olimpia sajátos bevezetéseként doppingügyben sokakon lett úrrá az üldözési mánia: a Kenterisz-Tanu álompár röhejes motorbalesete csak az addig történtek méltó megkoronázása. A sporthatóságok purifikátori buzgalma, jól tudjuk, átmeneti sikereken túl kevés eredményt hoz, elvégre az alkalmazott biokémia mindig lóhossznyi elõnyben lesz a három deci pisikkel rohangáló sportbürokratákkal szemben. S tudjuk azt is, hogy a nem alaptalan, ám sajnos céltalan hisztéria csak megkésett reakció: a halálra kokszolt endékás (plusz kínai!, szovjet!, csehszlovák!, USA!, magyar?) nehéz- és könnyûatléták, úszók stb. a szükségesnél sokkal tovább rondíthattak bele a fair play kellõs közepébe - s akkor nem is szóltunk a sportolónõkkel kapcsolatos elborzasztó esztétikai tapasztalatról - igen, tudjuk, ez egy szakállas vicc.
Régi kép, szobrok
Kezdõdött mindjárt a megnyitóval, melyrõl az egész görög sajtó egyöntetû elégedettséggel számolt be, hasonlóképpen a Csisztu-Faragó kommentátor duóhoz. A jeles esemény bõvelkedett a látványos, bár értelmetlen momentumokban, a mûszobroktól a mûpapírhajókon keresztül a pirománia korlátokat nem ismerõ tombolásáig. A bevonuló olimpiai csapatok nagy alázattal statisztáltak a gigantikus performanszhoz, pedig, hála a világ népei áldozatot nem ismerõ, permanens szabadságharcának, volt belõlük vagy 202. A sportküldöttségek outfitje persze erõsen szóródott a szimulált törzsi viselettõl a nyolcvanas évekre utaló retrovonalat megidézõ kvázikonfekcióig. E tekintetben a pasztellszínekben és kis kalapkákban pompázó magyarok cseppet sem lógtak ki a sorból, ráadásul örülhetünk, hogy nem a bõ gatya/lajbi/pruszlik/rakott szoknya kombinációra esett a választás. Miközben a sportszeretõ közönség kedvenceit próbálta felfedezni az egyenruha alatt (a jelentõs többségben lévõ laikusok viszont alighanem a "hol van több jó nõ/pasi" játékot ûzték), nevezett kommentátorpáros röviden elidõzött az egzotikusabb országok történelménél, gondosan kerülve a neuralgikusabb pontokat. Ezekrõl egyébként vélhetõen az érintett sportolók is mielõbb elfeledkeznének, persze tudjuk, nem volna túl ízléses a lelkes közönségnek egy leszakadt emberi lábbal visszaintegetni. A bevonulás amúgy kellemesen ütemes volt, errõl maximálisan gondoskodott DJ Tiesto, a lakossági transz koronázatlan királya - arra már csak a notórius fanyalgók emlékeztettek, hogy talán jobb lett volna, ha nem mindenki ugyanarra a lelketlen szögeléssel kísért émelyítõ szintiszõnyegre tapodott volna. Sokan aggódtak még amiatt is, hogyan fogadja a (zömmel) görög közönség az õsi ellenség törököket - nos, örömmel jelentjük, egyelõre nem koncolták fel õket.
Kegyetlenül bevarrja
"Reméljük, a tévéjét még senki nem verte szét" - hallom a hátam mögül, az említett szerkezet mélyérõl feltörõ kiáltást, pedig nem történik semmi különös, férfi kézilabdacsapatunkat szorongatják a brazilok, elvégre egyszer õk is gyõzhetnek ellenünk, fociban is csak annyiszor sikerült, speciel az idén. Az iménti jelenet természetesen mindennapos a magyar háztartások környékén, elvégre a közszolgálati tévé egész napi mûsoridejét szorgalmasan az olimpiai közvetítésekre szánja. Az átlagos nap selejtezõkkel indul, ahonnan az ügyesebbek majd továbbjutnak az esti/kora esti mûsorsávba, a többiekbõl pedig alighanem vágókép lesz, amint búfelejtenek a szerencsésebb/ügyesebb sporttársak meccsein. Az átlagmagyar hangkulisszáját továbbra is a magyar sportriporteri küldöttség vokális produkciója képezi. Az összkép vegyes, de leginkább elkeserítõ. Gügyögnek - ezt már megszoktuk, nálunk a sportriporter az olimpikon sógora/komája, aki a híres embert gátlástalanul becenevén szólíthatja. Folyton tévednek, bakiznak - hisz emberek vagyunk mindannyian, igaz, õket ezért fizetik, de ezt most ne firtassuk. Közvetítéseikben hektikus rendszertelenséggel váltakozik az alaptalan, nagyképû elbizakodottság és a rá mintegy logikusan következõ, oktalan elkeseredés (lám, mégiscsak gyõztünk a brazilok ellen, pedig Hajdú B. már telesírta a képcsövet). A várakozásoknak megfelelõen a rekordot eddig Komlósi sportriporter tartja, aki Bátorfi pingpongozónõ fordulatos (végül vesztes) meccse alkalmából valamennyi kórtünetet egyszerre volt képes produkálni. Sõt, a "most jön a pöri" fordulat (amelyrõl a nézõ rögvest nokedlire és tejfölös uborkasalátára asszociál) valószínûleg bekerül majd a béna szpíkerek egyelõre megíratlan aranykönyvébe is.
Az olimpián felvonultatott sportágak között természetszerûleg vannak jobban és kevésbé átélhetõ darabok, az utóbbi esetben sokat segít, ha a magyarok jók bennük, vagy legalábbis van zsûri, amelyik helyettünk lepontozza õket. A vívószámok esetében például természetszerûleg zavarban van a laikus átlagnézõ: a modern sportvívásra jellemzõ finom, szabad szemmel szinte követhetetlen vágásokat, védéseket még lassításnál sem bírja feldolgozni fajtánk, a lámpa meg csak abban segít, hogy a kommentátorral egyetértésben konstatáljuk a végeredményt. Ennél egzaktabbak az úszószámok vagy az atlétika, komoly probléma, hogy az elõbbiben mindenki sapkában, szemüvegben úszik, az esetleg orientáló sapkaszínek beleolvadnak az uszoda tévénk által homogenizált egyenkékjébe. Apróbb elõny, ha versenyzõnk kopasz, mely elvész, ha a többiek is. Ennél csak az lenne jobb álca, ha mindenki gázálarcban és vegyvédelmi felszerelésben úszna, mondjuk ez, legalábbis egy idõre, jelentõsen feldobná a nézettséget. A labdajáték ehhez képest tiszta eset, ráadásul ilyenkor aktivizálódik a bennünk alig rejtetten megbújó patrióta kollektivizmus: a mieink láthatóan csapatostul szállnak szembe a gaz ellenféllel, a csaló bírókkal, a nézõtéren megbújó ellenséges szántóvetõkkel, a direkt klóros vízzel meg az ok nélkül hentergõ aljas akarnokok által eliszamosított parkettel. Az említett sportágak ráadásul folyton egymásba csúsznak - elég egy pillanatra elfordulni sörért/ropiért, és a fokozódó hõgutától sújtott tévénézõ némi joggal aggódhat, hogy kézicsapatunk jól érzi-e magát a hirtelen a pályára zúduló háromméteres víz alatt.
Eredményeink számosak
Azt kell mondanunk, hogy lapzártánkig (hétfõ este) sportolóink nagyjából a (magas szintû) várakozásoknak megfelelõen, a honi sport gazdasági körülményeit ismerve kifejezetten erejükön felül teljesítenek, ami hagyományosan a legfontosabb, legkedvezõbb élettani hatású pszichotróp anyagok közé emeli a magyar élsportot. Csapatsportágakban kifejezetten jók vagyunk: zseniális vízipólós fiaink ismét megleckéztették az ezúttal is tisztátalanul, véres kegyetlenséggel játszó szerbeket (a nõk ugyan egy góllal kikaptak az amcsiktól, de hát ez belefér), nõi kéziseink gond nélkül verték a kínaiakat, pedig õk sokkal többen vannak (ráadásul látnivalóan elfelejtették a róluk elnevezett figurát), a férfiak, ha nem is minden gond nélkül, de második gyõztes meccsükön is túl vannak. Úszóink a várakozásoknak megfelelõen hol bekerülnek a döntõbe, hol meg nem: elõbbi esetben értékes helyezést (Risztov) vagy egyenesen érmet (Cseh) szereznek (hogy "csak" bronzot - tessenek ezt mondani egy notórius fémgyûjtõnek). Ráadásul mindketten elégedetlenek, sõt kissé, szerintünk oktalanul, elkeseredettek is (Risztov egyelõre nem is bírja feldolgozni saját vélt kudarcát - sajnáljuk, szorítunk). A vívók viszont eddig a legoptimistább várakozásokat is meszsze felülírják: a kardozó Nemcsik már az elsõ napon lekaszabol mindenkit - a magyar szablya diadalmasan suhog egészen a döntõig, ott sajnos jön egy hisztériás unfair talján: egy snájdig tiszt ezért már végigkardlapozta volna a fõutcán, sajnos ezek a daliás idõk már rég elmúltak. Az ezüst azért szépen csillog - kár, hogy az alighanem igazságtalanul alulmaradt vesztesnek pofa bagót sem ér az olcsó vigasz. Másnap a párbajtõrvívó Nagy Tímea másodmagával (a tán nála is esélyesebbnek tartott Mincza Ildikóval) kerül a négy közé, ugyanazt a két francia illetõségû feka lányt kapják ki, s Nagy mindkettõjüket ledöfi, a döntõben már egészen imponáló fölénnyel gyõz, s meghatottan ujjong a nemzet, a haza, nagyjából minden meg van bocsátva egymásnak, legalább egy pár napig (esetleg óráig). A nézõ kitartó, mint egy körorvos: kéri a következõt.
Barotányi Zoltán
