Athén 2004: Aranyesõ a családomra

Sport

Lapzártára már minden érembõl gyûjtöttünk egyet, negyedik helybõl többet is - sportolóink tehát ismét megismertették a világgal hazánk jobbik arcát. A másik, sajnos, mi többiek vagyunk.

Alig néhány napja, hogy (mondjuk Adolf H. számtalan maradandó ötlete egyikeként) fellobbant az olimpiai láng Athénban, s máris számos kellemes tapasztalattal vagyunk gazdagabbak. Hogy csak egyet említsünk: az alig rejtett (nordikus) kultúrrasszizmusra mintegy rácáfolva, még egyetlen, állítólag félkész csarnok sem dõlt rá a versenyzõkre/nézõkre. Mi több, eddig minden zökkenõmentesen zajlik, aki vétkezik, azt pedig szigorúan megbüntetik, legyen bár a szervezõk személyes kedvence - vagy legalábbis így reméljük. Az olimpia sajátos bevezetéseként doppingügyben sokakon lett úrrá az üldözési mánia: a Kenterisz-Tanu álompár röhejes motorbalesete csak az addig történtek méltó megkoronázása. A sporthatóságok purifikátori buzgalma, jól tudjuk, átmeneti sikereken túl kevés eredményt hoz, elvégre az alkalmazott biokémia mindig lóhossznyi elõnyben lesz a három deci pisikkel rohangáló sportbürokratákkal szemben. S tudjuk azt is, hogy a nem alaptalan, ám sajnos céltalan hisztéria csak megkésett reakció: a halálra kokszolt endékás (plusz kínai!, szovjet!, csehszlovák!, USA!, magyar?) nehéz- és könnyûatléták, úszók stb. a szükségesnél sokkal tovább rondíthattak bele a fair play kellõs közepébe - s akkor nem is szóltunk a sportolónõkkel kapcsolatos elborzasztó esztétikai tapasztalatról - igen, tudjuk, ez egy szakállas vicc.

Régi kép, szobrok

Kezdõdött mindjárt a megnyitóval, melyrõl az egész görög sajtó egyöntetû elégedettséggel számolt be, hasonlóképpen a Csisztu-Faragó kommentátor duóhoz. A jeles esemény bõvelkedett a látványos, bár értelmetlen momentumokban, a mûszobroktól a mûpapírhajókon keresztül a pirománia korlátokat nem ismerõ tombolásáig. A bevonuló olimpiai csapatok nagy alázattal statisztáltak a gigantikus performanszhoz, pedig, hála a világ népei áldozatot nem ismerõ, permanens szabadságharcának, volt belõlük vagy 202. A sportküldöttségek outfitje persze erõsen szóródott a szimulált törzsi viselettõl a nyolcvanas évekre utaló retrovonalat megidézõ kvázikonfekcióig. E tekintetben a pasztellszínekben és kis kalapkákban pompázó magyarok cseppet sem lógtak ki a sorból, ráadásul örülhetünk, hogy nem a bõ gatya/lajbi/pruszlik/rakott szoknya kombinációra esett a választás. Miközben a sportszeretõ közönség kedvenceit próbálta felfedezni az egyenruha alatt (a jelentõs többségben lévõ laikusok viszont alighanem a "hol van több jó nõ/pasi" játékot ûzték), nevezett kommentátorpáros röviden elidõzött az egzotikusabb országok történelménél, gondosan kerülve a neuralgikusabb pontokat. Ezekrõl egyébként vélhetõen az érintett sportolók is mielõbb elfeledkeznének, persze tudjuk, nem volna túl ízléses a lelkes közönségnek egy leszakadt emberi lábbal visszaintegetni. A bevonulás amúgy kellemesen ütemes volt, errõl maximálisan gondoskodott DJ Tiesto, a lakossági transz koronázatlan királya - arra már csak a notórius fanyalgók emlékeztettek, hogy talán jobb lett volna, ha nem mindenki ugyanarra a lelketlen szögeléssel kísért émelyítõ szintiszõnyegre tapodott volna. Sokan aggódtak még amiatt is, hogyan fogadja a (zömmel) görög közönség az õsi ellenség törököket - nos, örömmel jelentjük, egyelõre nem koncolták fel õket.

Kegyetlenül bevarrja

"Reméljük, a tévéjét még senki nem verte szét" - hallom a hátam mögül, az említett szerkezet mélyérõl feltörõ kiáltást, pedig nem történik semmi különös, férfi kézilabdacsapatunkat szorongatják a brazilok, elvégre egyszer õk is gyõzhetnek ellenünk, fociban is csak annyiszor sikerült, speciel az idén. Az iménti jelenet természetesen mindennapos a magyar háztartások környékén, elvégre a közszolgálati tévé egész napi mûsoridejét szorgalmasan az olimpiai közvetítésekre szánja. Az átlagos nap selejtezõkkel indul, ahonnan az ügyesebbek majd továbbjutnak az esti/kora esti mûsorsávba, a többiekbõl pedig alighanem vágókép lesz, amint búfelejtenek a szerencsésebb/ügyesebb sporttársak meccsein. Az átlagmagyar hangkulisszáját továbbra is a magyar sportriporteri küldöttség vokális produkciója képezi. Az összkép vegyes, de leginkább elkeserítõ. Gügyögnek - ezt már megszoktuk, nálunk a sportriporter az olimpikon sógora/komája, aki a híres embert gátlástalanul becenevén szólíthatja. Folyton tévednek, bakiznak - hisz emberek vagyunk mindannyian, igaz, õket ezért fizetik, de ezt most ne firtassuk. Közvetítéseikben hektikus rendszertelenséggel váltakozik az alaptalan, nagyképû elbizakodottság és a rá mintegy logikusan következõ, oktalan elkeseredés (lám, mégiscsak gyõztünk a brazilok ellen, pedig Hajdú B. már telesírta a képcsövet). A várakozásoknak megfelelõen a rekordot eddig Komlósi sportriporter tartja, aki Bátorfi pingpongozónõ fordulatos (végül vesztes) meccse alkalmából valamennyi kórtünetet egyszerre volt képes produkálni. Sõt, a "most jön a pöri" fordulat (amelyrõl a nézõ rögvest nokedlire és tejfölös uborkasalátára asszociál) valószínûleg bekerül majd a béna szpíkerek egyelõre megíratlan aranykönyvébe is.

Az olimpián felvonultatott sportágak között természetszerûleg vannak jobban és kevésbé átélhetõ darabok, az utóbbi esetben sokat segít, ha a magyarok jók bennük, vagy legalábbis van zsûri, amelyik helyettünk lepontozza õket. A vívószámok esetében például természetszerûleg zavarban van a laikus átlagnézõ: a modern sportvívásra jellemzõ finom, szabad szemmel szinte követhetetlen vágásokat, védéseket még lassításnál sem bírja feldolgozni fajtánk, a lámpa meg csak abban segít, hogy a kommentátorral egyetértésben konstatáljuk a végeredményt. Ennél egzaktabbak az úszószámok vagy az atlétika, komoly probléma, hogy az elõbbiben mindenki sapkában, szemüvegben úszik, az esetleg orientáló sapkaszínek beleolvadnak az uszoda tévénk által homogenizált egyenkékjébe. Apróbb elõny, ha versenyzõnk kopasz, mely elvész, ha a többiek is. Ennél csak az lenne jobb álca, ha mindenki gázálarcban és vegyvédelmi felszerelésben úszna, mondjuk ez, legalábbis egy idõre, jelentõsen feldobná a nézettséget. A labdajáték ehhez képest tiszta eset, ráadásul ilyenkor aktivizálódik a bennünk alig rejtetten megbújó patrióta kollektivizmus: a mieink láthatóan csapatostul szállnak szembe a gaz ellenféllel, a csaló bírókkal, a nézõtéren megbújó ellenséges szántóvetõkkel, a direkt klóros vízzel meg az ok nélkül hentergõ aljas akarnokok által eliszamosított parkettel. Az említett sportágak ráadásul folyton egymásba csúsznak - elég egy pillanatra elfordulni sörért/ropiért, és a fokozódó hõgutától sújtott tévénézõ némi joggal aggódhat, hogy kézicsapatunk jól érzi-e magát a hirtelen a pályára zúduló háromméteres víz alatt.

Eredményeink számosak

Azt kell mondanunk, hogy lapzártánkig (hétfõ este) sportolóink nagyjából a (magas szintû) várakozásoknak megfelelõen, a honi sport gazdasági körülményeit ismerve kifejezetten erejükön felül teljesítenek, ami hagyományosan a legfontosabb, legkedvezõbb élettani hatású pszichotróp anyagok közé emeli a magyar élsportot. Csapatsportágakban kifejezetten jók vagyunk: zseniális vízipólós fiaink ismét megleckéztették az ezúttal is tisztátalanul, véres kegyetlenséggel játszó szerbeket (a nõk ugyan egy góllal kikaptak az amcsiktól, de hát ez belefér), nõi kéziseink gond nélkül verték a kínaiakat, pedig õk sokkal többen vannak (ráadásul látnivalóan elfelejtették a róluk elnevezett figurát), a férfiak, ha nem is minden gond nélkül, de második gyõztes meccsükön is túl vannak. Úszóink a várakozásoknak megfelelõen hol bekerülnek a döntõbe, hol meg nem: elõbbi esetben értékes helyezést (Risztov) vagy egyenesen érmet (Cseh) szereznek (hogy "csak" bronzot - tessenek ezt mondani egy notórius fémgyûjtõnek). Ráadásul mindketten elégedetlenek, sõt kissé, szerintünk oktalanul, elkeseredettek is (Risztov egyelõre nem is bírja feldolgozni saját vélt kudarcát - sajnáljuk, szorítunk). A vívók viszont eddig a legoptimistább várakozásokat is meszsze felülírják: a kardozó Nemcsik már az elsõ napon lekaszabol mindenkit - a magyar szablya diadalmasan suhog egészen a döntõig, ott sajnos jön egy hisztériás unfair talján: egy snájdig tiszt ezért már végigkardlapozta volna a fõutcán, sajnos ezek a daliás idõk már rég elmúltak. Az ezüst azért szépen csillog - kár, hogy az alighanem igazságtalanul alulmaradt vesztesnek pofa bagót sem ér az olcsó vigasz. Másnap a párbajtõrvívó Nagy Tímea másodmagával (a tán nála is esélyesebbnek tartott Mincza Ildikóval) kerül a négy közé, ugyanazt a két francia illetõségû feka lányt kapják ki, s Nagy mindkettõjüket ledöfi, a döntõben már egészen imponáló fölénnyel gyõz, s meghatottan ujjong a nemzet, a haza, nagyjából minden meg van bocsátva egymásnak, legalább egy pár napig (esetleg óráig). A nézõ kitartó, mint egy körorvos: kéri a következõt.

Barotányi Zoltán

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.