A futball 1900-ban, bemutatósportként szerepelt először az olimpiai versenyprogramban, három klubcsapat csupán két mérkőzést játszott. 1900. szeptember 20-án, a Vélodrome Municipal de Vincennes pályáján 500 néző előtt a Club Francais Paris 4-0-ás vereséget szenvedett az angol amatőr Upton Parktól, a második mérkőzésen a franciák legyőzték a Student XI nevű belga diákcsapatot. A szervezők ugyan nem osztottak ki érmeket, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) mégis úgy tekinti, hogy Nagy-Britannia az 1900-as olimpia futballtornájának aranyérmese. 1904-ben, St. Louisban ismét három csapat játszott bemutató mérkőzéseket, a kanadai FC Galt az amerikai St. Rose Parish és a Christian Brothers College legyőzésével szerezte meg az első helyet.
1904-ben Hirschmann, a holland labdarúgó-szervezet főtitkára és Guerin, a francia szövetség elnöke kezdeményezésére - az angol szövetség tiltakozása ellenére - hat ország képviselői Párizsban megalakították a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget (FIFA), s kimondták, hogy a szövetségnek kizárólagos joga nemzetközi futballbajnokságokat rendezni. Ekkor azonban még az olimpiai labdarúgótornát tekintették világbajnokságnak, így az 1908-as, londoni viadal az első, amit nemcsak a NOB, hanem a FIFA is hivatalosan elismer. Ezen a tornán már nem klubcsapatok, hanem "valódi" válogatottak vettek részt, a szervező pedig nem a NOB, hanem az angol labdarúgó-szövetség, az FA volt. A magyar válogatott nevezett ugyan, de végül nem vett részt a tornán, melynek döntőjében a brit amatőr válogatott 2-0-ra legyőzte a dánokat, így az első, mind a NOB, mind a FIFA által elismert futballolimpiai arany a sportág szülőhazájában maradt (a NOB-nak Nagy-Britannia a tagja, a FIFA-nak viszont az egyes brit országok).
Az 1912-es stockholmi futballolimpián tíz válogatott társaságában immár Magyarország is indult. Az első fordulóban a franciákkal kellett volna megmérkőznünk, akik azonban visszaléptek az indulástól. Ezután a brit csapat volt az ellenfelünk, a magyar válogatott súlyos, 7-0-s vereséget szenvedett. A döntőt ezúttal is a korszak két legerősebb nemzeti válogatottja játszotta, az angolok 4-2-re győzték le a dánokat. Ezúttal vigaszdíjat is írtak ki a rendezők, amelyért az első két fordulóban kiesett csapatok indulhattak; a magyar válogatott két mérkőzését megnyerve a vigaszdíj győztese lett.
Egy békétlen évtized
Az 1908-as, illetve 1912-es olimpiai labdarúgótornát az angol és svéd labdarúgó-szövetség rendezte. 1914-ben a NOB és a FIFA megállapodott, hogy a jövőben az olimpiai tornát a FIFA bonyolítja le, amit amatőr világbajnokságként ismer el. Noha a háborút követő első olimpián, 1920-ban politikai okokból az egyébként végső győzelemre is esélyes osztrák és magyar válogatott nem indulhatott, az eredmények így is egyértelműen jelezték a labdarúgás erőviszonyainak változását. Anglia és Dánia már az első fordulóban kiesett, a döntőbe Belgium és Csehszlovákia csapatai kerültek. A belgák - meglepetésre - gyorsan 2-0-ás vezetésre tettek szert, az esélyesebb csehszlovák csapat egy kiállítás miatt az első félidő vége előtt pár perccel levonult a pályáról.
Az igazi szenzációt mégsem a félbeszakadt döntő, hanem a britek villámgyors búcsúja jelentette. Az angolok kiléptek a FIFA-ból, így kívántak tiltakozni az ellen, hogy az olimpián szereplő labdarúgó-válogatottakban "papíron" amatőr, valójában titokban fizetett, álamatőr játékosok léptek pályára. Az olimpiai játékokon ugyanis nem indulhattak hivatásos sportolók: már a NOB 1894-es, alapító chartájában is kinyilvánították, hogy a majdan megrendezendő olimpiai játékokon a vívás kivételével kizárólag amatőr versenyzők vehetnek részt.
A századfordulón a labdarúgók csak elvétve szegték meg a szigorú amatőrszabályokat, a húszas években azonban a jobb futballisták nagy része pénzért játszott. A sportág ugyanis bő két évtized alatt tömegsporttá vált, s a gyakran rossz körülmények között élő labdarúgók szerettek volna részesedni a mérkőzések egyre növekvő bevételeiből. Az angolok lépése tehát egy olyan problémára hívta fel a figyelmet, amely alapvetően határozta meg a húszas évek európai futballját, s amelynek egyenes, bár csak hosszú távú következménye volt az olimpiától független labdarúgó-világbajnokság kiírása.
A háború utáni első, 1923-as FIFA-kongresszuson a profi-amatőr kérdést nem tudták megnyugtatóan rendezni, a munkabér-megtérítés kérdésének szabályozását a nemzeti szövetségek hatáskörébe utalták (a munkabér-megtérítés logikája szerint a labdarúgók civil állásuk mellett sportolnak, viszont a sport elvonja őket munkájuktól, ezért a kluboknak és a válogatottaknak meg kell engedni, hogy a labdarúgóknak megtéríthessék kiesett munkabérüket - ami viszont lehetővé tette, hogy a futballisták színlelt állásokban, valójában a sportból éljenek). Az 1924-es párizsi futballolimpián 16 válogatott vett részt, s az angolok ugyan még 1923-ban visszaléptek a FIFA-ba, de jelezték, hogy az olimpián nem fognak indulni. Távol maradt a profizmust épp legalizáló Ausztria is, viszont Uruguay révén első ízben állt rajthoz dél-amerikai válogatott. A dél-amerikai foci ekkoriban még ismeretlen volt az európaiak előtt, akiknek azonban figyelmeztető jel lehetett, hogy az uruguayi válogatott a párizsi olimpia előtt rendezett spanyol túráján mind a 11 mérkőzését megnyerte. Az esélyesnek számító magyar és csehszlovák válogatott gyorsan elvérzett, Uruguay pedig valósággal átgázolt a mezőnyön: mind az öt mérkőzésüket megnyerték, 20 gólt rúgtak, a döntőben 3-0-ra győzték le Svájcot. Nyilvánvaló volt, hogy az uruguayi játékosok nem amatőrök. A hoszszú hajóút, az akklimatizálódásra szánt egy hónapos spanyol túra, illetve a kéthetes olimpiai torna miatt a futballisták három-négy hónapig nem tartózkodtak otthon, ezt pedig csak azok engedhették meg maguknak, akik nem munka mellett futballoznak.
A húszas évek második felében az amatőrség mellett kiálló NOB-nak el kellett volna érnie, hogy az olimpián kizárólag amatőr labdarúgók vegyenek részt. A tornát rendező FIFA pedig nem akart kimaradni az olimpiáról, ezért nem akarták hatalmi szóval szétválasztani a profikat és amatőröket (amivel a szövetség kettészakadását is előidézhették volna). Ezért 1924-ben, az úgynevezett amatőrszabályzatban rögzítették, hogy mit fogadhat el klubjától egy amatőr játékos (például felszerelést, útiköltséget), de kimondták azt is, hogy szereplésükért pénzt nem kaphatnak, viszont továbbra is a tagországokra bízták, hogy megtűrik-e a munkabér-megtérítés intézményét.
Az 1925-ös FIFA-kongresszus sem döntött a munkabér-megtérítés tiltásáról, pedig lehetett tudni, hogy a professzionizmust bevezető országok - Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország - nem fogják "összeengedni" valódi amatőrjeiket más országok álamatőr játékosaival. Ráadásul a NOB 1925-ös kongresszusán egyértelművé tették, hogy ki akarják zárni azokat az olimpiai tornáról, akik nem felelnek meg az újonnan elfogadott amatőrszabályzatnak, amelyben kimondták: "a munkabér-megtérítés közvetett fizetésnek tekintendő és mint ilyen, szigorúan tilos".
Várható volt, hogy az olimpia közeledtével konfrontálódni fog a NOB és a FIFA. A FIFA ultimátumot intézett a NOB-hoz: ha nem fogadják el amatőrszabályzatukat, úgy a FIFA nem vesz részt az 1928-as amszterdami olimpián. A két szövetség amatőrszabályai ellentétesek voltak - 1927 nyarán kötött kompromisszumos megállapodásuk szerint munkabér-megtérítés adható, de azt közvetlenül nem kaphatja a játékos, csak a munkaadója.
Az 1928-as amszterdami olimpián így még megtartották a labdarúgótornát. Az európaiak számára egyre kisebb vonzerőt jelentett ez a verseny, ahonnan már nemcsak a britek, de a közép-európaiak is hiányoztak, viszont a címvédő Uruguayon kívül több dél-amerikai is nevezett. Argentína és Uruguay különösebb nehézség nélkül jutott a döntőbe, ahol döntetlen eredmény született. A megismételt mérkőzésen az uruguayiak 2-1-es győzelmükkel védték meg címüket.
Az első világbajnokság
Miután a FIFA elérte, hogy módosításokkal bár, de saját amatőrszabályát rákényszerítse a NOB-ra, a brit országok kiléptek a nemzetközi futballszövetségből, és csak 1946-ban lettek újra FIFA-tagok. A NOB és a FIFA közötti konfliktus, illetve a profi labdarúgás térhódítása egyértelművé tette, hogy a két szervezetnek külön kell rendeznie nemzetközi labdarúgótornáit. A FIFA 1928-as amszterdami, az olimpiával párhuzamosan rendezett kongresszusán elhatározták, hogy külön rendeznek versenyt az amatőrök és a profik részére, vagyis a NOB rendezi az amatőröknek az olimpiai versenyt, a FIFA pedig tagországai válogatottjai számára - függetlenül attól, hogy profik vagy amatőrök - világbajnokságot ír ki.
A FIFA 1929-es, barcelonai kongresszusán az első világbajnokság rendezési jogát Uruguaynak ítélték. A dél-amerikaiak mellett szólt, hogy az utolsó két olimpiát megnyerték, továbbá az ország 1930-ban ünnepelte alkotmányának 100. évfordulóját és ebből az alkalomból azt is vállalták, hogy felépítenek egy nagy, modern stadiont; végül Uruguay a teljes ellátáson és útiköltség-térítésen kívül jelentős összeget ajánlott fel a résztvevőknek. Az európai profi kluboknak azonban legalább két hónapra nélkülözniük kellett volna játékosaikat, így a világbajnokságon kilenc amerikai válogatott mellett csak négy európai ország, Franciaország, Belgium, Románia és Jugoszlávia nemzeti csapata képviseltette magát. Egyikük labdarúgása sem volt különösebben színvonalas, így borítékolható volt, hogy az első világbajnokság a dél-amerikai országok fölényét hozza. Így is történt. A legjobb négy közé az 1928-as olimpiai döntő két résztvevője mellett az angol profi játékosokkal megerősített amerikai, illetve a jugoszláv válogatott került. Nem okozott meglepetést, hogy Montevideóban megismétlődött az 1928-as olimpiai döntő, miután Argentína az Egyesült Államok, Uruguay pedig Jugoszlávia csapatát győzte le 6-1-re.
A döntőre argentin drukkerek is érkeztek, a montevideói Estadio Centenario lelátóin mintegy 100 ezren zsúfolódtak össze, és még így is sokan maradtak jegy nélkül. Mindkét csapatban 5-5 olyan játékos lépett pályára, akik már az 1928-as olimpiai döntőn is részt vettek. A meccset az argentinok kezdték jobban, a szünetben 2-1-re vezettek, Uruguay azonban a második félidőben három gólt rúgva meg tudta fordítani az eredményt, így két olimpiai győzelem után a világbajnoki címet is megszerezték.
Külön utakon
A világbajnokság sikere elhomályosította az olimpiai futballtorna fényét. Mivel a futballvilág fejlett részein sorra legalizálták a profizmust, az immár valóban amatőr olimpiai labdarúgótorna szükségszerűen háttérbe szorult. 1928 után csak az 1936-os berlini olimpia programjában szerepelt ismét a labdarúgás, amelyet a 30-as évek sikercsapata, az olasz válogatott nyert meg. Az 1948-as döntőben a svédek legyőzték a jugoszlávokat, majd a szocialista tábor válogatottjai három évtizeden át valósággal kisajátították az olimpiai labdarúgótornát. Ezekben az országokban ugyanis kijátszották az amatőrszabályt, a játékosok "sportállásokban" vállalatok vagy a fegyveres testületek alkalmazottai voltak, vagyis hivatalosan nem számítottak professzionistának. Ennek eredményeképp az 1952 és 1980 között megrendezett nyolc olimpián 24-ből 21 érmet gyűjtött be a szocialista tábor, a "nyugatiaknak" csak egy ezüst és két bronzérem jutott. 1984-ben a NOB lehetővé tette, hogy az olimpián profik is pályára lépjenek, azzal a megkötéssel, hogy nem szerepelhetnek olyan labdarúgók, akik korábban világbajnokságon vettek részt. 1992-ben módosították ezt a szabályt, azóta az olimpiai labdarúgótornán 23 évesnél fiatalabbak vehetnek részt, csupán három idősebb labdarúgót nevezhetnek a válogatottak.
Míg az olimpiai labdarúgótorna a szocialista országok küzdelmévé vált, addig a világbajnokság az olimpia mellett a világ legjelentősebb sporteseményévé fejlődött. 1954-ben 16 csapat indult a tornán, 1982-ben 24-re, 1998-ban 32-re emelték a résztvevők számát. 1950-ben a világbajnoki találkozókat még "csak" egymillió, 2006-ban már három és fél millió ember tekintette meg a helyszínen. 2010-ben újabb mérföldkőhöz ért a labdarúgó-világbajnokságok története, hiszen a tornát első ízben rendezi afrikai ország.
